Emlékszem a pillanatra, amikor elém került az alábbi írás és eldöntöttem, erről a magyar közönségnek tudnia kell. Ugyanis ha érteni akarjuk történelmünket, akkor annak távoli, de meghatározó eseményéről A TATÁRJÁRÁS VALÓDI OKÁRÓL is le kell hulljon a lepel. A ki tudja, kik által írt történelemkönyvek semmitmondó leckéit félre kell söpörni, hogy végre felismerjük az összefüggéseket a saját és a jövő generációi érdekében is. Jelenünket ugyanis a hét-nyolcszáz évvel ezelőtti történésekhez hasonlatos világrendszerváltás bolygatja, melynek mélyén most is a pénzügyi átrendeződés, a vagyontranszfer, azaz a globális léptékű - évtizedek óta tartó - hatalomátmentési kísérlet húzódik. Egyelőre még nem látjuk e kibontakozó világkáosz végét. S, hogy saját jövőnkre nézvést milyen kimenettel spekulálhatunk, ahhoz meg kell ismernünk a magyar és európai középkor történéseinek hátterében futó tabudöntő összefüggésrendszert. A nem-közgazdász agyú ember fejével is felfogható valós pénzügyi folyamatokat. A „nem létező” háttérerő a bűn kategóriájába tartozó uzsorát is messze felülmúló spekulációját, mely erő akkoriban Velence álruháját öltötte magára. Ráadásul, megpróbálta magát Firenze és más itáliai városok pénzintézményei mögé is elrejteni. Az alábbiakban tehát egy rázós történelmi utazásban lesz része az elszánt magyar olvasónak mongol hordákkal, Földközi-tengeri flottákkal, rabszolgákkal, pestissel, a „harmadik világhoz” tartozó angol királyokkal, pápákkal, no és persze ezüsttel-arannyal rogyásig, és ha valaki a mai Wall Street-i és City of London béli bűvészmutatványokkal is összefüggést vél felfedezni az alábbiakban annak jó a szimata. Következzék tehát Paul B. Gallagher írása.
Tallián Hedvig
MIKÉNT MANIPULÁLTA VELENCE A VILÁG ELSŐ ÉS LEGSÚLYOSABB GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ÖSSZEOMLÁSÁT?
Paul B. Gallagher
A történelem eddigi legsúlyosabb pénzügyi összeomlása 650 évvel ezelőtt érte el csúcspontját. Az 1930-as évek nagy gazdasági válsága enyhe és rövid epizód volt ahhoz képest, ahogy az 1340-es évek bankválsága megtizedelte a világ népességét.
A válság 1345-ben érte el csúcspontját, amikor is a világ legnagyobb bankjai mentek tönkre, és amelyeket az itáliai firenzei Bardi és Peruzzi társaságok vezettek, ez ugyanis több volt, mint bankválság – ez pénzügyi szétesés volt. Akárcsak a most fenyegető katasztrófa, amelyet Lyndon LaRouche 1994 júliusában megjelent „Kilencedik gazdasági előrejelzésében” jósolt, az akkori összeomlás is az összes nagy európai bank és a piac összeomlásával járt, melynek során – a krónikások beszámolója szerint – „az összes hitel egyszerre tűnt el”, a kereskedelem és a tőzsdei forgalom nagyrészt leállt, az éhínség és a betegségek következtében pedig a világ népességének katasztrofális csökkenése fenyegetett.
Akárcsak a pénzügyi összeomlás, amely 1995-ben fenyegetett minket Mexikó, Orange County, a brit kereskedelmi bankok stb. összeomlásával, az 1340-es évekbeli is harminc-negyven év katasztrofális pénzügyi gyakorlatának eredménye volt, melynek során a bankok hatalmas fiktív „pénzügyi buborékokat” hoztak létre, parazitaként emésztve a termelést és a valódi árukereskedelmet. Ezek a spekulatív rákos daganatok elpusztították a valódi vagyont, melyet monopolizáltak, és ezeknek a bankoknak a tényleges csődjét okozták, jóval azelőtt, hogy végül tönkrementek.
Alapvető különbség 1345 és 1995 között, hogy a XIV. században még nem léteztek nemzetek. Egyetlen kormány sem rendelkezett nemzeti szuverenitással, hogy ellenőrizze a bankokat és a hitelek létrehozását, vagy, hogy rendezett módon csődbe taszítsa ezeket a bankokat, és a fiktív banki hiteleket és pénzt nemzeti hitelekkel váltsa fel. A pápaság, az egyház világszintű vezetése sem harcolt akkoriban a nemzetközi bankok adóssággal való kifosztási gyakorlata ellen, mint manapság; sőt, akkoriban szövetségben állt velük, segítette és támogatta őket.
Az eredmény katasztrofális volt az emberi népesség számára, mely világszerte 1300 és 1450 között mintegy 25 százalékkal csökkent (Európában az 1340-es évek összeomlásától az 1440-es évekig valahol ez 35-50 százalékra rúg).
Ezt a globális összeomlást, melyet a végül teljesen csődbe ment bankok politikája és tevékenysége okozott, a történészek azóta egy királynak, Szegény Edward III-nak, Anglia királyának tulajdonítják. Edward 1342-től kezdve lázadt fel a Bardi és Peruzzi bankok által végrehajtott királysága lefoglalása és kifosztása ellen azzal, hogy nem fizette vissza kölcsöneit. De Edward király nemzeti költségvetése eltörpült a Bardi vagy a Peruzzi bankoké mellett; sőt, 1342-re nemzeti költségvetése azok alosztályává vált. Firenzében készült belső feljegyzéseikben megvetően „Messer Edward”-nak hívták (késes, bicskás); „szerencsénk lesz, ha adósságainak akár csak egy részét is vissza tudjuk szerezni” – gúnyolódtak rajta 1339-ben.
A történészek a „szabad kereskedelem” mítoszát alakították ki ezekről a XIV. századi olasz „józan, szorgalmas, keresztény bankárokról”, akik „jót cselekedtek” saját kapzsiságukból kifolyólag; családjuk bankjainak monopóliumokat keresve a kereskedelmet és a kapitalista ipar kezdeteit fejlesztve; ki tudja miként, de békében éltek más kereskedőkkel; és a templomnak tett adományokkal levezekelték kapzsiságuk bűnét. Szól a mítosz: ám, ezeket a józan bankárokat tévútra vezették a királyok (átkozott kormányok!), akik pazarlóak, háborúpártiak és megbízhatatlanok voltak az adósságaik visszafizetésében, mely kölcsönöket a tehetetlen vagy pillanatnyi elmezavarban szenvedő bankároktól kényszerítettek ki. Így a kialakulóban lévő „magánvállalkozói kapitalizmus” visszaszorult a XIV. század katasztrófája miatt – állapítja meg az osztálytermi mítosz, mellékesen megjegyezve, hogy Európában 30 millió ember halt meg a következő fekete halál, éhínség és háború következtében. Ám, ha a „józanságra törekvő, keresztény” bankárok ragaszkodtak volna az igyekvő „szabad kereskedelemhez” és a virágzó városállamokhoz, akkor soha nem keveredtek volna háborúskodó, pazarló királyok csapdájába!
AZ IGAZ TÖRTÉNET
Két közelmúltban megjelent könyv segít megdönteni e fedősztorit, bár talán nem ez volt a szerzők szándéka. Edwin Hunt 1994-es könyve, The Medieval Supercompanies: A Study of the Peruzzi Company of Florence (A középkori szupervállalatok: Tanulmány a firenzei Peruzzi-társaságról) megállapítja, hogy ez a nagy bank - különösen az európai mezőgazdasági hitelek és kereskedelem terén – a saját romboló politikája következtében már az 1330-as évek végén veszteséges volt és gyakorlatilag csődbe ment, még mielőtt III. Edward-dal üzletet kötött volna. „Valójában a nagy bankvállalatok csak azért tudták túlélni 1340-et, mert nem terjedt a hír romló helyzetükről.” Pontosan úgy, mint 1995-ben.
Hunt pedig a történészek számára megdöbbentő tényt hoz fel, mely a Bardi és Peruzzi fennmaradt levelezésének és főkönyveinek kimerítő újbóli tanulmányozásán alapul. Arra a következtetésre jut, hogy III. Edward királynak nyújtott kölcsönük olyan brutális „feltételekhez” volt kötve - a király bevételeinek lefoglalása és kifosztása -, hogy a király valódi adóssága nem haladhatta meg a 15-20 000 fontot, amikor fizetésképtelennek bizonyult. Hunt úr maga is egy nemzetközi banknál dolgozik, így tudja, hogy manapság hogyan működnek az ilyen „feltételek” a hitelezésben. Valószínűleg tudja, hogy a harmadik világ országainak valódi nemzetközi adóssága ma csak egy kis töredéke annak, amit a bankok és a Nemzetközi Valutaalap állít, hogy tartoznak. Biztosan tudja, hogy a XIV. századi Anglia a Bardi, Peruzzi és Acciaiuoli nemzetközi bankok számára harmadik világbeli országnak számított. II. és III. Edward számára sokkal kevesebbet kölcsönöztek, mint amit ígértek – de ígéreteiket a történészek, kötelességtudóan összeadták „teljes kölcsönként”, kezdve bankártársukkal, Giovanni Villani-val,
Még ha el is fogadjuk a legmagasabb számokat, amelyeket valaha III. Edward 1345-ös fizetésképtelenségéről megadtak a firenzei bankárok, a firenzei városi kormányzat (melyet ők irányítottak) adóssága 35 százalékkal nagyobb volt, és ezeket a kötvényeket sem fizették ki.
Ennél is árulkodóbb a velencei történész, Frederick C. Lane legújabb műve, a Money and Banking in Medieval and Renaissance Venice (Pénz és banki tevékenység a középkori és reneszánsz Velencében). Ez a mű azt mutatja, hogy a velencei pénzügyek voltak azok, amelyek 1275 és 1350 között egy hatalmas nemzetközi „buborékot” valutaspekuláció révén uralva és irányítva előidézték az 1340-es évek nagy összeomlását. Ahelyett, hogy megosztották volna a kölcsönös kapzsiság és a szabad vállalkozás békéjét „szövetségeseikkel” a firenzei bankárok, a velencei kereskedők csődbe vitték őket, és velük együtt Európa és a Földközi-tenger gazdaságát is. Firenze volt a XIV. század „New Yorkja”, a világ legnagyobb bankjaival rendelkező banki központ. Velence viszont „London” volt, amely szoros pénzügyi összeesküvéssel és a pénzverés és hitelteremtés piacainak teljes uralmával manipulálta a firenzei bankárokat, királyokat és császárokat egyaránt.
Már az 1950-es években egy történész, Fernand Braudel, tudatosan bizonyította, hogy Velence, a firenzei, genovai, sienai stb. olasz bankárok élén, a XIII. század elejétől szándékosan beavatkozott, hogy megakadályozza a nemzeti kormányok kialakulását, a „II. Frigyes eredményei által előrevetített modern államok” létrejöttét. II. Frigyes Hohenstauffen a XIII. század első felében a Német-Római Birodalom császáraként Nagy Károly korábbi eredményeit - az oktatás terjedését, a mezőgazdasági fejlődést, a népesség növekedését - erős kormányzásával képes volt megvalósítani. A nagy Dante Alighieri megírta alapvető jelentőségű De Monarchia (Az egyeduralom) című művét, amelyben hiába próbálta újjáéleszteni a Frigyes uralkodásával azonosított, isteni törvényen és természeti törvényen alapuló császári kormányzás lehetőségét.
Braudel így ír: „Velence szándékosan csapdába ejtette az összes környező gazdaságot, beleértve a német gazdaságot is, saját haszna érdekében; ezekből élt, megakadályozva őket a szabad cselekvésben. ... A XIV. században olyan hatalmas monopólium jött létre az olasz városállamok javára, hogy az olyan kialakulóban lévő területi államok, mint Anglia, Franciaország és Spanyolország, szükségszerűen szenvedtek a következményeitől.” Braudel által bemutatottakon túl Velence beavatkozott, hogy megakadályozza a spanyol Bölcs Alfonso trónra lépését II. Frigyes császár utódjaként.
A „szabad kereskedelem” diadala a potenciális nemzeti kormányzás felett előidézte a XIV. század globális emberi katasztrófáit, a történelem legsúlyosabb haláleseteit és népességcsökkenését. Csak száz évvel később, a reneszánsz idején jött létre a francia nemzetállam XI. Lajos alatt, majd Angliában VII. Henrik alatt, és Spanyolországban Ferdinánd és Izabella alatt, és csupán ekkor kezdett magához térni a népesség szám.
NÉPESSÉG: AZ ALAPVETŐ MÉRŐSZÁM
A XIV. századi pénzügyi válságban a velencei kereskedők és bankárok, valamint „szövetségeseik” által okozott pusztítás legszembetűnőbb mércéje az 1. ábra mutatja. Az Európában, Kínában és Indiában (összesen a népesség háromnegyedében) 400-600 éven át tartó népességnövekedés megfordult. A világ népessége összeomlott. Az éhínség, a bubópestis és a tüdőpestis, valamint más járványok több mint 100 millió ember életét követelték. Egész Eurázsiát háborúk dúlták, amelyek során - mint ma Ruandában és Boszniában - a katonák civileket mészároltak; önmagukban a mongol seregek 5-10 millió embert mészároltak le. Ez a népességcsökkenés azonban nem az 1340-es évek bankválságával vette kezdetét, de azt követőn közel egy évszázadon át gyorsult. A velencei szövetségesek pénzügyi politikája már negyven-hatvan évvel azelőtt megfordította a népesség növekedését, hogy spekulatív rákjuk teljesen kimerítette, amit monopolizált, ezzel pedig 1340-ben az összes korábban még nem bedőlt nagy bank csődjének sorozatához vezetett.
1., ábra - Európa, India és Kína összesített népessége 1000-1500 között
Hogyan tudta a szabad vállalkozású pénzügyi szektor, amelyet egyetlen kormány sem tudott ellenőrizni, összeomlasztani az eurázsiai kontinens összes gazdaságát? Hogyan tudtak az Európa egy részén koncentrálódó bankok – melyek a modern bankokhoz képest aprócskának számítottak – ilyen globális katasztrófát okozni?
(Lásd az első kiegészítést lenn.)
Rákos burjánzás a termelő szektorban
A XI., XII. és XIII. században mind Európában, mind pedig különösen Kínában gyorsult a népesség növekedése és fejlődése. Kína népessége a S'ung-dinasztia neokonfuciánus reneszánszának idején, kétszáz év alatt megduplázódott, elérve a 120 milliót; eközben Észak-Franciaország és Észak-Olaszország népsűrűsége megközelítette a mai szintet. A termékenyen művelt mezőgazdasági területek hatalmas növekedésének eredményeként Európa népessége 700 éven át, 1300-ig folyamatosan növekedett, miután a Római Birodalom 300 és 600 között összeomlott és elnéptelenedett. Ezenkívül több időszak is volt, amikor a szántóföldi technológiák – az eke, a vetőmag, az állati erő, a vízenergia és a szélenergia használata – ugrásszerű fejlődésen mentek keresztül. A fiatalok klasszikus oktatása a kolostori iskolákban (oblates) a XII. században terjedt el, amikor Franciaországban megindult a nagy katedrálisépítési mozgalom. A haladás különösen gyors ütemben terjedt, köszönhetően Károly Nagy és angol és olasz szövetségesei ösztönzésére 750-900 között, majd ismét 1100-1250 között, a Hohenstauffen-dinasztia német, olasz és szicíliai Szent Nemét-Római császárainak időszakában, amely II. Frigyes uralkodásával ért véget.
A XIV. század fordulóján azonban az élelmiszertermelés és a népesség növekedése megállt Európában (Kína népessége már akkor is drasztikusan csökkent, erről bővebben alább). 1314-17, 1328-29 és 1338-39 között súlyos éhínségek (több egymást követő terméskiesés vagy extrém hiány) jelentkeztek. Egy történész arra a következtetésre jut, hogy „[az olasz krónikás] Villani kijelentéseiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy évtizedenként körülbelül háromszor jelent meg többé-kevésbé súlyos jellegű hiány. Körülbelül évtizedenként egyszer a hiány olyan súlyossá vált, hogy éhínséghez vezetett. „Észak-Olaszország és Észak-Franciaország legtermékenyebb vidéki régiói 1290-től kezdve kezdtek elnéptelenedni, míg a városok népessége csupán stagnált. (A milánói régió kivételt jelentett, köszönhetően a kormányzati infrastruktúra agresszív kiépítésének, a vízgazdálkodási munkálatoknak, a 150 000-es lakosú városban található háromezer kórházi ágynak stb. )
Angliában a gyapjútermelés körülbelül 1310-től kezdett csökkenni. Az angol és spanyol gyapjú volt az európai ruházati termelés alapja, bár a pamutszövet gyártása éppen csak elkezdődött. „Angliában, I. Edward uralkodásával (1291–1310) kezdődően és III. Edward idején csúcsra jutva, a Bardi és a Peruzzi családok olyan státuszt értek el, amely gyakorlatilag monopóliumot biztosított számukra a gyapjú beszerzésében és exportjában ... ”
1150-től kezdve a híres Champagne-i vásárok számítottak egész Európa számára a szövetek, ruházati cikkek, vasáru, faáru, gyapjú, mezőgazdasági eszközök és élelmiszerek kereskedelme központjainak; egész évben vásárokat tartottak a Párizs környéki Champagne régió hat városában. A kereskedők megszokták, hogy itt évente 3-4 százalékos nyereséget érjenek el készpénzben és árukereskedelemben. A velencei és firenzei bankárok nagy összegű hitelekkel, bankfiókokkal, valamint „keleti” luxusárukkal avatkoztak be ezen vásárok működésébe, és vették át az irányítást felettük. 1310-re egy luccai olasz bankár azzal dicsekedett, hogy 200 000 francia livre tournois hitelt tudott felvenni a Troyes-i Vásáron – ám a vásárokon a fizikai áruk kereskedelme hanyatlásnak indult.
Hunt elemzése a Peruzzi bank egymást követő könyveiről azt mutatja, hogy a firenzei bankárok 1335-ig 8-10 százalékos éves nyereségre számítottak. Ez messze meghaladta Európa gazdaságának valódi fizikai többlet termelési képességét; valójában a fizikai termelési ráta csökkenőben volt. A velenceiek még ennél is sokkal magasabb nyereségrátára számítottak, az alábbiakban ismertetendő okok miatt. „A XIII. század végén a kereskedelem lassulása először az árukat érintette; a hitelügyletek tovább folytatódtak, de a vásárok súlyos hanyatlásnak indultak” - írta Braudel.
Az 1330-as évek végén az Anglia és Franciaország közötti Százéves Háború kezdete oda vezetett, hogy Flandria – Európa fő ruhagyártási régiója – bojkott alá került, és teljesen elzárták a gyapjúellátástól; az 1340-es évek végére az iparág teljesen hanyatlásnak indult, és valójában a városokból a vidéki kis „háziipari üzemekbe” költözött.
Mindezek tetejébe, az 1320-as évektől kezdve „hatalmas ezüstmenekülés” volt tapasztalható oltremare [„a tengeren túlra”, azaz Velence tengeri birodalmába a Közel-Keletre és Bizáncba – PBG], ez felborította Európa egyensúlyi helyzetét a XIV. század közepén. ” A velencei ezüstexport Európából 1325 és 1350 között „talán az akkori Európában kitermelt ezüst 25 százalékát” tette ki. A standard ezüstpénz a Szent Német-Római Birodalom és Anglia stabil pénzneme volt Károly császár uralkodásától számítva. Ez a hatalmas export Velencéből Kelet felé „krónikus fizetési mérlegproblémákat okozott egészen Angliáig és Flandriáig”, és súlyos problémákat okozott a kereskedelmi fizetésekben. Franciaország „kifogyott az ezüstpénzből”. Fülöp király pénzverde-mestere becslése szerint 100 tonna ezüstöt exportáltak „a szaracénok földjére” (az iszlám Közel-Keletre).
Így Európa legfontosabb árucikkeinek termelése jelentősen visszaesett, és a pénz kereskedelme és forgalma teljesen megszakadt az 1340-es évek válságát megelőző évtizedekben az olasz bankok miatt, amelyek látszólag uzsora kamatot számítottak fel. „A firenzei szupervállalatok működésükben nagyon hasonlítottak a mai nagy nemzetközi gabonavállalatokhoz, mint például a Cargill és az Archer-Daniels Midland” – írja Hunt. „Hiteleket nyújtottak uralkodóknak, hogy uralják és ellenőrizzék bizonyos létfontosságú áruk, különösen a gabona, majd később a gyapjú és a szövet kereskedelmét.” Dominanciájuk és spekulációjuk fokozatosan csökkentette ezen áruk termelését.
Ezt részletesebben is megvizsgálhatjuk, de szem előtt kell tartanunk, hogy a firenzei bankárok története, a XIV. századi összeomlás és a fekete halál maga is egy fedőakció. Ezek a bankárok nemzetközi szinten működtek, de tevékenységük Nyugat-Európára és néhány mediterrán szigetig terjedt. A velencei tengeri/pénzügyi birodalom – és csak Velence –a teljes eurázsiai kontinens területén spekulált; és csupán ezen bizonyíték alapján is a velencei kereskedőknek kellett lennie azoknak, akik a XIV. században az emberiség nagy részének pusztulását és az elnéptelenedést okozták. A firenzei bankárok a velencei tengerekben úszó cápák voltak. Az Európában oly gyakran leírt fekete halál katasztrófáját felülmúlta a halálozási arány Kínában és az iszlám régiókban, ahol 1250-től 1400-ig a mongol kánok gyilkos uralma volt érvényben. Az iszlám krónikás, Ibn Khaldun így írt: „A keleti és nyugati civilizációt egy pusztító pestis sújtotta, amely nemzeteket rombolt le és népeket tüntetett el. ... A civilizációs hanyatlás az emberiség csökkenésével együtt zajlott.”
Velence volt a mongol kánok „bankára” , rabszolgapiacának és hírszerzésének támogatója egyaránt.
A FEKETE GUELF
A Bardi, Peruzzi és Acciaiuouli családok bankjait más nagybankokkal együtt - kiváltképp Firenzében és Sienában - mind 1250 körül alapították. Az 1290-es években drámai mértékben megnőtt nemcsak a méretük, de a kapzsiságuk is, és az új partnerek beáramlása megadta a lehetőséget az átszervezésre. Ezek voltak a „Fekete Guelf” nemesi családok, az észak-olasz földbirtokos arisztokrácia frakciójának tagjai, akik mindig is heves ellenségeskedésben álltak a Szent Német-Római Birodalom kormányával. Nagy Károly ötszáz évvel korábban már rájött, hogy Velence a fosztogató vikingekkel egyenértékű fenyegetést jelent, ezért bojkottot szervezett, hogy Velencét rábírja a birodalmával való megegyezésre. 1300-ban Velence volt a Fekete Guelf frakció központja, amely Dante-t és gondolkodó társait elűzte Firenzéből. Dante De Monarchia című művével szemben állva Észak-Olaszországban egy egész sor „Velence, az ideális kormányzati modell” politikai teoretikust népszerűsítettek: Bartolomeo di Lucca, Marsiglio di Padova, Enrico Paolino di Venezia és mások., ők mind Aristoteles Politikájára támaszkodtak, melyet e célból fordítottak latinra. Ugyanezen „puccs” tette a Bardi, Peruzzi, és más fekete guelf banki „szupervállalatokat” hirtelen kétszer-háromszor akkora méretű fiókhálózattá. Machiavelli leírja, hogy 1308-ra a Fekete Guelf-ek Észak-Olaszország egész területén uralkodtak, kivéve Milánót, amely a Szent Német-Római Birodalom szövetségese maradt, és a XIV. századi Olaszország legfejlettebb és leghatalmasabb városállamának számított.
A Guelfa Parte (Guelf Párt) alapító okirata nyíltan kijelentette, hogy a pápaság pártja, és Velencével együtt a Fekete Guelf nyíltan szorgalmazta, hogy a pápák az uzsorát halálos bűnből bocsánatos (kisebb) bűnné változtassák. Lane megjegyzi, úgy tűnt a velenceiek, tényleges mentességet élveztek a pápák uzsora tilalma alól, valamint a hitetlenekkel – az egyiptomi és szíriai szeldzsuk és mamluk rezsimekkel – való kereskedelem tilalma alól is.
Egy évszázaddal korábban, az 1180-as években Ziani dózse (herceg) Velencében ellenségeskedést szított a kereszténység két vezetője, a pápa és a Szent Német-Római Birodalom császára, II. Frigyes nagyapja, Barbarossa Frigyes között. Ziani dózse, a régóta bevált velencei stílusban, személyesen közvetített a pápa és a császár közti „Konstancai Békében”. A dózse rávette ellenségét, Frigyes császárt, hogy vonja vissza standard ezüstpénzét Itáliából, és engedje meg az olasz városoknak, hogy saját pénzt verjenek. Az 1183-as Konstanzai Békétől az 1290-es évekig tartó század során Velence rendkívüli, szinte teljes dominanciát épített ki az arany- és ezüstpénz, valamint az arany- és ezüsttömbök kereskedelmében egész Európában és Ázsiában, amit Frederick Lane könyve is dokumentál. Velence megtörte és felváltotta a Szent Német-Római Birodalom császárainak európai ezüstpénz- és a Bizánci Birodalom ezüstpénz uralmát, végül pedig a híres firenzei „arany florin”-t is megtörte az 1340-es évek pénzügyi válságát közvetlenül előidéző évtizedekben, amely minden pénzembert tönkretett, kivéve a velenceieket.
Privatizáció
A firenzei Fekete Guelf bankárok nem egyszerűen csak pénzt kölcsönöztek az uralkodóknak, majd várták a kamatos visszafizetést. Valójában a kölcsönökre gyakran „hivatalosan” nem számítottak fel kamatot, mivel az uzsora a keresztények körében bűnnek és bűncselekménynek számított. E helyett, hasonlóan a mai Nemzetközi Valutaalap (IMF) tevékenységéhez, a bankok „feltételeket” szabtak a kölcsönökhöz. Az elsődleges feltétel a királyi bevételek közvetlen zálogba adása volt a bankárok számára – ez volt a legnyilvánvalóbb jel, hogy az uralkodók nem rendelkeztek nemzeti szuverenitással a Fekete Guelf „kalózok” felett. Mivel a XIV. századi Európában az olyan fontos áruk, mint az élelmiszer, a gyapjú, a ruházat, a só, a vas stb. csak királyi engedély és adóztatás mellett voltak termelhetők, a banki ellenőrzés a királyi bevételek felett egyrészt ezen áruk termelésének magánmonopóliumához, másrészt banki „privatizációhoz” és a királyi kormányzat funkciói feletti ellenőrzéshez vezetett.
1325-re például a Peruzzi bank birtokolta a Nápolyi Királyság összes bevételét (Itália teljes déli felét, a Földközi-tenger egész területének legtermékenyebb gabonatermő övezetét); ők toborozták és irányították Nápoly királya, Róbert seregét, szedték be az adókat és illetékeket, nevezték ki a kormány tisztviselőit, és mindenekelőtt eladták a királyság összes gabonáját. Ők buzdították Róbertet a Szicília meghódítására irányuló folyamatos háborúk folytatására, mert Spanyolországon keresztül Szicília a Szent Német-Római Birodalom szövetségese volt. A szicíliai gabonatermelés pedig, melyet a Peruzzi család nem ellenőrzött, a háború következtében visszaesett.
Róbert király Anjou rokonai, a magyar királyok birodalmát a firenzei bankok hasonló módon ugyanebben az időszakban „magánkézbe vették”. Franciaországban a Peruzzi család volt a IV. Fülöp király bankárainak (hitelezőinek) együttműködő bankja, a hírhedt francia bankárok, „Biche és Mouche” (Albizzo és Mosciatto Guidi). A Bardi és Peruzzi bankok mindig 3:2 arányban osztoztak a befektetéseken és hozamokon, „magánkézbe vették” II. Edward és III. Edward angol királyok bevételeit, fizették a király költségvetését, és monopolizálták az angol gyapjú értékesítését. Kölcsönei utáni kamat (uzsora) fizetés helyett III. Edward nagy „ajándékokat”, úgynevezett „kártérítéseket” adott a Bardi és Peruzzi családoknak azokért a nehézségekért, amelyeket állítólag az ő költségvetésének fizetése miatt szenvedtek el; ez a király bevételeinek átruházásán felül történt. Amikor Edward király megpróbálta megtiltani az olasz kereskedőknek és bankároknak, hogy nyereségüket Angliából kivigyék, azok nyereségüket gyapjúvá alakították át, és hatalmas mennyiségű gyapjút tároltak a Johannita Lovagrend „kolostoraiban”, akik az itáliaiak adósai, politikai szövetségesei és partnerei voltak a gyapjúkereskedelem monopolizálásában. A Bardi képviselői javasolták III. Edwardnak a gyapjú bojkottját, ami tönkretette Flandria textiliparát – ugyanis 1340-re ez volt az egyetlen mód, hogy tovább emeljék a gyapjú árát, egy kétségbeesett kísérletben, hogy növeljék III. Edward király bevételeit, amelyeket teljes egészében a Bardi és Peruzzi családnak utaltak át az adósságai miatt! A genovai bankárok 1325-re nagyban uralták a spanyol Kasztíliai Királyság uralkodói bevételeit, Európa másik nagy gyapjúszállítójáét.
Az 1339-ben kezdődött Százéves Háború első néhány évében a firenzei pénzemberek Angliára olyan árfolyamot kényszerítettek, amely 15 százalékkal túlértékelte pénznemüket, az arany florin-t az angol pénzhez képest. III. Edward így valójában 15 százalékkal kevesebbet kapott monopolizált gyapjújáért. Edward azzal próbált meg visszavágni, hogy angol florin verésbe kezdett: a firenzeiek által irányított kereskedők azonban ezt nem fogadták el, így a király kísérlete elbukott. Ezzel a lépéssel a Bardi és Peruzzi családok gyakorlatilag kiprovokálták Edward híres fizetésképtelenségét, és egyúttal bebizonyították a teljes szuverenitás hiányt.
Még Giovanni Villani bankár és krónikás híres beszámolója is, amely III. Edward fizetésképtelenségéről szól – amely a végső válságot kiváltotta –,
elismeri, hogy a Bardi és Peruzzi felé fennálló tartozása már tartalmazta a korábban már kifizetett hatalmas összegeket is – pont úgy mint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) különös számtani művelete a harmadik világbeli adósok felé napjainkban: „a Bardi család több mint 180 000 márka sterlingben lett a hitelezője. A Peruzzi család pedig több mint 135 000 márka sterlingben, ami... összesen 1 365 000 arany florin-t tesz ki – egy királyság értékét. Ez az összeg számos olyan juttatást is tartalmazott, amelyeket a király a múltban már kifizetett nekik, bármi legyen is az...”.
Még nagyobb bevételek folytak be a pápasághoz az egyházi adók és tizedek beszedéséből. A Fekete Guelf-ok pápája XXII. János idején 1316-1336 között „a pápai tizedek az egekbe szöktek”, elérve a 250 000 arany florin évenkénti értéket. Az összes tizedet a velencei bankok (Franciaország esetében, amely a pápaság számára a legnagyobb bevételi forrásnak számított) és a Bardi bank (Németországon kívül Európa többi részén) ügynökei szedték be. A pápaságnak jelentős „átutalási díjakat” számítottak fel a beszedett összegek átutalásáért. „Csak ők [a Velencével szövetséges bankárok] rendelkeztek készpénz tartalékokkal Avignonban [Franciaországban, a pápaság ideiglenes székhelyén körülbelül hetven évig – PBG] és Olaszországban, hogy finanszírozzák a pápaság működését. Átutalták a bevételeket Európából, és előre kölcsönadtak a pápáknak.” Így Velence ellenőrizése alatt maradtak a pápai hitelek, miáltal fenntartható volt a pápaság és a Szent Német-Római Birodalom császárai közötti folyamatos ellenségeskedés.
Örökös bérleti díjak
Itáliában ezek a bankárok agresszíven hiteleztek a parasztoknak, kereskedőknek és más földtulajdonosoknak, gyakran azzal a végső céllal, hogy megszerezzék a földjeiket. Ez 1330-ra a hírhedt „örökös bérleti díjak” gyakorlatának villámgyors elterjedéséhez vezetett, melynek keretében a parasztok kiszámították földjük élethosszig tartó bérleti értékét, és eladták azt a banknak készpénzért, hogy fedezzék kiadásaikat, ezzel gyakorlatilag garantálva, hogy elveszítik földjüket a bank javára. Ahogy Raymond de Roover történész bemutatta, a XIV. századi bankok által alkalmazott gyakorlat, mellyel elkerülték a nyílt uzsora bűncselekményét, rosszabbak voltak az uzsoránál.
Az olasz városállamokban a XIV. század elején egyre több elsődleges adóbevételt (gabelle, vagyis forgalmi és jövedéki adó) utaltak át a bankároknak és más Guelf-párti kötvénytulajdonosoknak. 1315 körül a Guelf-párt eltörölte a városban a jövedelemadót (estimi), viszont megemelte a környező vidéken, ahová szintén kiterjesztették hatalmukat. Így a bankárok, kereskedők és gazdag Guelf-arisztokraták nem fizettek adót, hanem kölcsönöket adtak (prestanze) a városi és községi kormányzatoknak. Firenzében például ennek a Monte-nak (adósság „halom”) a tényleges kamatlába 1342-re elérte a 15 százalékot; a város adóssága 1 800 000 arany florin volt, és a papság nem emelt panaszt ezen uzsora ellen. A gabelle adók hat évre előre be lettek ígérve a kötvénytulajdonosoknak. Ekkor Walter de Brienne herceg, aki rövid ideig Firenze diktátora volt, törölte a bankárok összes bevételi jogát (azaz nem fizetett, pontosan úgy, mint III. Eduárd).
Így a XIV. század első felében az itáliai vidéki élelmiszertermelő területek elnéptelenedtek és tönkrementek. Például a Firenze körüli termékeny Pistoia Contado (megye), amelynek népsűrűsége 1250-ben 60-65 fő/négyzetkilométer volt, 1340-re 50 fő/négyzetkilométerre esett vissza; 1400-ban, ötven évnyi fekete pestis után pedig a népsűrűsége 25 fő/négyzetkilométerre csökkent. Tehát az 1314–17-es, 1328–29-es és 1338–39-es éhínségek nem „természeti katasztrófák” voltak.
Néhány híres toszkán bank már az 1320-as években csődbe ment: a sienai Asti, a Franzezi és a firenzei Scali társaság. Az 1330-as években a legnagyobb bankok, a Bardi kivételével (a Peruzzi, Acciaiuoli és Buonacorsi), pénzt vesztettek és csődbe mentek, mivel visszaesett a monopóliumuk alatt álló létfontosságú áruk termelése, és spekulációs rákjuk felemésztette őket. Az Acciaiuoli és a Buonacorsi - Róma elhagyása előtt a pápaság bankárai -, 1342-ben csődbe mentek Firenze városának fizetésképtelensége és III. Edward első fizetésképtelensége miatt. A Peruzzi és a Bardi, a világ két legnagyobb bankja 1345-ben ment tönkre, és ezzel az egész európai és mediterrán pénzügyi piac összeomlott, kivéve a sokkal kisebb német Hanza-bankárokat, akik soha nem engedték be az olasz bankokat és kereskedelmi társaságokat városaikba.
1340-ben egy halálos járvány, amely nem volt azonosítható, de nem bubópestis volt, Észak-Franciaország városi lakosságának bő 10 százalékát elpusztította, Firenzében pedig ugyanazon évben 15 000-en haltak meg a 90-100 000 lakosból. 1347-ben a fekete halál (bubópestis és tüdőpestis), amely Kínában már 10 millió embert ölt meg, elkezdett terjedni Európában is.
A világ pénzverdéje, Velence
„Velence – írta Braudel – a középkor legnagyobb kereskedelmi sikertörténetének számított – egy város ipar nélkül, kivéve a haditengerészeti-katonai beruházásokat, és mely így pusztán kereskedelmi vállalkozások révén uralta a mediterrán világot és irányította a birodalmat. E város XIV. században legnagyobb sikereinek és hatalmának csúcsára emelkedett.”
Ami pedig a legfontosabb, ahogy Frederick Lane írja: „A Velencét irányítók nem igazán törődtek az iparból származó nyereséggel, viszont az aranyat és ezüstöt eltérő módon értékelő régiók közötti kereskedelemből származó nyereséggel annál inkább.”
1250 és 1350 között a velencei pénzemberek világméretű pénzügyi spekulációt építettek ki devizákkal, arany- és ezüsttömbökkel, hasonlóan a mai „derivatívákkal” kapcsolatos hatalmas spekulációs rákos daganathoz. Ez végül elnyomta és ellenőrzése alá vonta a Bardi, Peruzzi és társai által folytatott adósság-, áru- és kereskedelmi spekulációt. A kor uralkodóitól pedig elvette az érmék és a pénznem feletti teljes ellenőrzést.
A velencei bankok látszólag kisebbek és kevésbé feltűnőek voltak, mint a firenzei bankok, de valójában sokkal nagyobb spekulációs források felett rendelkeztek. A velencei pénzügyi oligarchia mint egységes egész a köztársaság leple alatt kis végrehajtó bizottságok révén irányította a tengeri birodalmat, és teljes egészében központosította és támogatta saját spekulációs tevékenységeit. A „köztársaság” hajókat épített majd árverésen kereskedőknek adta el ezeket; birodalmuk jól felfegyverzett nagy haditengerészeti konvojokkal kísérte őket, melyek parancsnokai a kormányzó „Tízek Tanácsa” és a konvojok biztonságáért felelős bíróknak tartoztak felelősséggel. Ugyanez az oligarchia több állami pénzverdét is fenntartott, és mindent megtett, hogy elősegítse az arany- és ezüstkereskedelem, valamint a pénzverés központosítását Velence számára.
Ahogy Frederick Lane bemutatja, ez volt Velence domináns kereskedelme legkésőbb 1310-től. A mai „mega-spekulánsokhoz” hasonlóan, akik devizákkal és derivatívákkal kereskednek, mint például a Morgan és Rothschild által támogatott George Soros és Marc Rich, a velencei bankokat és nemesfém-kereskedőket is nagy tőkealapok és védelem támogatta.
A velencei nemesfém-kereskedelem mérete hatalmas volt: évente kétszer egy húsz-harminc hajóból álló „nemesfémflotta”, nehéz haditengerészeti kísérettel Velencéből a Földközi-tenger keleti partjára vagy Egyiptomba hajózott, elsősorban ezüstöt szállítva; Velencébe visszatérve pedig főként aranyat szállított, érmék, rudak, lapkák formájában.
Az ebből a kereskedelemből származó nyereség fedésben tartotta az uzsorát, bár a velencei kereskedők ennek gyakorlásában is fékezhetetlenek voltak. A velencei pénzemberek a flották kereskedelmi ügynökeihez címzett, fennmaradt utasításaikban meghatározzák, hogy minimum 8 százalékos nyereséget várnak minden hat hónapos utazás után, kizárólag az arany és ezüst cseréjéből: 16-20 százalékos éves nyereséget.
Thomasso Mocenigo dózse a Tízek Tanácsa előtt tartott megdöbbentő beszéde, az 1340-es évek pénzügyi összeomlása után még tovább megy. Hasonlítsuk össze ezen számok nagyságát a korábban említett pápaság, Anglia és Firenze adataival (figyelembe véve, hogy a velencei standard érme, az aranydukát nagyjából hasonlítható a firenzei aranyflorinhoz): „Békében ez a város 10 millió dukát tőkét fektet be a világszerte zajló kereskedelembe hajókkal és gályákkal, így az export nyeresége 2 millió, az import nyeresége 2 millió, az export és az import együttesen 4 millió [az évenként két utazásból, 40 százalékos nyereség – PBG]. ... Látták, hogy városunk évente 1 200 000 aranyat, 800 000 ezüstöt ver, ebből 5000 márka (20 000 dukát) évente Egyiptomba és Szíriába megy, 100 000 az Önök területeire vándorol Itália szárazföldi részeire, 50 000 dukát pedig a tengeren túli helyekre, Angliába és Franciaországba pedig egyenként 100 000 dukát ...”
Hogyan volt ez lehetséges? Nem magánvállalkozások révén, hanem a velencei császári „állami uzsora” által. A keleti aranyat a gyilkos mongol birodalmak rabolták Kínából (akkoriban a világ legjelentősebb gazdasága) és Indiából, vagy Afrikában, Szudánban és Maliban bányászták, és eladták a velencei kereskedőknek, cserébe a jelentősen túlértékelt európai ezüstért. A nyugati ezüstöt Németországban, Csehországban és Magyarországon bányászták, és egyre inkább kizárólag a végtelen aranykészletekkel rendelkező velenceieknek adták el. A nem velencei eredetű pénzérmék eltűntek, először a XII. században a Bizánci Birodalomból, majd a Mongol birodalomból, végül a XIV. században Európából.
A keresztes hadjáratok és a mongolok
Az úgynevezett keresztes hadjáratoknak (az első 1099-ben, a hetedik és utolsó nagy hadjárat 1291-ben) egyetlen stratégiai hatásuk volt: megerősítették és kiterjesztették Velence tengeri kereskedelmi birodalmát kelet felé. Velence biztosította a kereszteseket a Közel-Keletre szállító hajókat; Velence pénzt kölcsönzött nekik, és a velencei dózsék gyakran azt is megmondták, mely városokat próbálják meg elfoglalni vagy kifosztani. A keresztes hadjáratok révén Velence hatékony ellenőrzést szerzett Libanonban Tírusz, Szidon és Akka városai, valamint Törökországban Lajazzo városa felett, és megerősítette kereskedelmi dominanciáját Konstantinápolyban. Ezek voltak a „Selyemút” part menti belépési pontjai a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger régióin keresztül Kínába és Indiába. A mongol birodalom idején (1230–1370) ezek az útvonalak gyakorlatilag „római utak” voltak, amelyeket a mongol lovasság tartott karban.
A mongol kánok birodalma egy évszázadon át az emberiség történelmének legnagyobb és legvérengzőbb birodalma volt (Lásd a II. keretes szöveg lenn.) A mongolok lemészárolták és betegségekkel kiirtották birodalmukban a világ népességének legalább 15 százalékát, és elpusztították a legnagyobb városokat Kínától nyugatra Irakig, északra Oroszországig és Magyarországig – beleértve az összes kereskedelmi várost, amelyek versenye zavarta Velencét. A Velence és a mongol kánok közötti stratégiai szövetséget egészen az 1340-es évek pénzügyi összeomlásáig Marco Polo családi kalandjainak történelmi érdekességeként kezelték. De ez biztosította Velencének a keleti kereskedelem végső ellenőrzését, és az Egyiptomon keresztül bonyolódó, Szudánban és Maliban kibányászott arany kereskedelmével együtt hatalmas mennyiségű aranyhoz juttatta őket, amellyel a XIV. század pénzügyi összeomlásához vezető évtizedekben uralhatták a világ pénzkereskedelmét.
A mongolok Kínára genocídiumot hozó uralma alatt, kifosztották S'ung Kína és az általuk ellenőrzött India egy részének összes aranyát, helyére ezüstpénzt vezettek be, az alacsonyabb kasztok (azaz a kínaiak) számára pedig papírpénzt. A mongol közvetítők a mongolok által uralt perzsa kereskedelmi városokban, Tabrizban és Trebizondban, valamint a Fekete-tengeri Tana kikötőben találkoztak a velencei kereskedőkkel, ahol aranyat cseréltek európai ezüstre. A mongol területekről származó rabszolgák nagykereskedelme összekapcsolódott ezzel a valutakereskedelemmel. Ez volt az úgynevezett „tanga arany”, amely a mongol kánok pecsétjével ellátott, nem-vert érmékből (tanghi), valamint aranyrudakból és aranylevelekből állt. Az ezüst kis velencei öntvényekben volt, melyeket sommi-nak neveztek és „a mongol és tatár kánságokban általános fizetőeszközként szolgáltak. ... A Távol-Keleten az ezüst iránti kereslet folyamatosan nőtt” – írja Lane. „A velenceiek képesek voltak emelni az ezüst árát a rekordmennyiség ellenére, ami egész Európából ömlött Velencébe.”
A keresztes hadjáratok is megerősítették Velence és a szövetséges Fekete Guelf-ek irányította városok, a pápaság, valamint a Normann és Anjou királyok szövetségét a német központú Szent Német-Római Birodalommal szemben, amelyet Dante és szövetségesei súlyának megfelelően küzdöttek visszaállítani. A XIII. század végére a mongolok tudatos résztvevői voltak ennek a Velence vezette szövetségnek, és a Perzsiát leuraló mongolok még keresztes hadjáratokat is javasoltak az európai királyoknak, pápáknak! XXII. János pápa az 1330-as években kizárólagos engedélyt adott Velencének, hogy kereskedjen az egyiptomi hitetlen Mamluk szultánokkal. Ez az európai ezüst és a mongol rabszolgák felülértékelését jelentette a szudáni és mali aranyért cserébe.
„Derivatívák”
Így, a XIII. és XIV. század végén, Velence biztosította az összes pénzérmét és valutaváltást a történelem legnagyobb birodalmának, amely kifosztotta és elpusztította az uralma alatt álló népeket. Velence átvette a Bizánci Birodalom és az észak-afrikai Mamluk szultánságok fennmaradt részének valutakereskedelmét és pénzverését. Velence ebben az időszakban leválasztotta a keleti régiót az aranystandardról, és ezüststandardra állította át (ez volt a világ gazdagabb régiója, ezért az intenzívebben kifosztott). Bizáncot és Európát pedig leválasztotta az 500 éve fennálló ezüststandardról, és átállította aranystandardra.
A velencei pénzemberek és kereskedők pedig akár 40 százalékos éves hozamot is tudtak kaszálni óriási, túlnyomórészt rövid távú (hat hónapos) befektetésekkel, egy olyan világgazdaságban, amelyet leginkább csupán 3-4 százalékos éves reálfizikai „szabad energia” hozam, azaz többletvagyon jellemzett [2. ábra]. A többi Fekete Guelf itáliai bankár tevékenysége is a velencei pénzügyi manipulációk alá rendelődött, de ők is az európai gazdaságok fizikai reprodukciós képességét messze meghaladó nyereségrátákat értek el. E domináns spekulatív rákos daganat burjánzás következtében az összes jelentős reálgazdaság zsugorodásnak indult.
2., ábra - Az éves profit ráta alakulása a XIV. században
piros oszlop reál gazdaság profitja, zöld oszlop a firenzei bankok profitja a váltókból, kék oszlop a velencei bankok arany és ezüstspekulációjának profitja
Milyen hatással volt ez a velencei globális devizaspekuláció az európai gazdaságokra az 1340-es évek összeomlása és a fekete halál előtt? Ez volt az a rövid távú csapda, melybe a többi európai bankár belesétált, és előidézte magát a válságot is.
Az átlag aranyár és az átlag ezüstár aránya 1275 és 1325 között folyamatos emelkedésben 8:1- es arányról végül körülbelül 15:1-es arányra nyílt, rövid távú ingadozásokkal kísérten. Ezen időszakban Európa jelentős ezüsttermelését Velence zsákmányolta ki - az általa uralt - mongol és afrikai aranyból származó bevételei révén. „Velence központi szerepet játszott a világ nemesfémpiacán – írja Lane –, és a két nemesfém árának ingadozása által ösztönzött kereskedelem gyorsulása a Rialto-hoz - Velence „Wall Street-jéhez” - vonzotta a kereskedőket. Az 1290-1330 közti időszakban a legfontosabb árucikkek ára meredeken emelkedett.
Ebbe a gyorsuló spekulációs folyamatba Velence „bevonta az összes környező gazdaságot, beleértve a német gazdaságot is”, ahol az ezüst, a vas és a vaseszközök gyártása koncentrálódott. Az 1320-as évekre a velencei kereskedők már nem is utaztak a német területekre kereskedni: ellenben arra kényszerítették a német termelőket és kereskedőket, hogy utazzanak Velencébe, vegyenek ki szállást a nagy Fondaco dei Tedeschi („Németek raktára”) közelében, ahol eladásra szánt termékeiket tárolták. A Rialto-n működő velencei bankárok (akkoriban a világon egyedüliként) készpénz nélküli banki átutalásokat hajtottak végre a kereskedők számlái között, engedélyezték a hiteltúllépést, azonnali hitelkeretet biztosítottak, „bankpénzt” hoztak létre, és azzal spekuláltak. Ezt nem ravaszságból tették, hanem egyszerűen azért, mert világszerte ők irányították a devizaspekulációt: náluk voltak a tartalékok.
Rialto híd, Velence
A firenzei bankárok híres „váltói” valójában a 1990-es évek spekulatív rákjának „derivatív szerződéseinek” kezdetleges formái voltak. A Bardi és társai díjakat számított fel a kereskedelemben részt vevőknek a valuták átváltásáért, mivel nagyon sok regionális és városi valuta forgott. Ezek a váltási díjak azonban mind a termelésből és kereskedelemből lecsapolt költségek voltak, és a bankárok számára uzsora szintű bevételnek feleltek meg. Ám, a bankárok még drágábbá tették a „váltókat”, hogy fedezzék saját potenciális veszteségeiket a velencei aranykereskedők által manipulált valutaingadozásokkal szemben. Így a XIV. században a váltók átlagban 14 százalékba kerültek, ami a kamatos kölcsönnél (az uzsoránál) is durvább volt.
Velence azzal, hogy kifosztotta Európát az ezüstjéből rákényszerítette az aranyra való áttérésre. Anglia például 1300 és 1309 között 90 000 font sterling ezüstöt importált pénzverés céljára, de 1330 és 1339 között csupán 1000 fontnyit tudott importálni. „Velencében azonban az 1330-as években egyáltalán nem volt hiány ezüstből.” A firenzei bankárok híres arany florinjukkal hatalmas spekulatív nyereségre tettek szert ebben a folyamatban.
1325 és 1345 között azonban a folyamat megfordult. Az arany és az ezüst árának aránya, amelyet a velencei manipulációk uraltak, most folyamatosan esett vissza 15:1-ről 9:1-re. Amikor az ezüst ára az 1330-as években emelkedni kezdett, Velencében szokatlanul nagy ezüstkészlet volt! Az 1340-es években „az arany és ezüst nemzetközi kereskedelme újfent jelentősen megélénkült” – mutatja be Lane –, és újabb hullámban emelkedtek az árucikkek árai.
Most a firenzei bankárok kerültek bajba, akik Európa szerte kölcsönöztek és voltak befektetéseik aranyban, amelynek ára most zuhant.
Miután Velence az 1320-as évek végén új érmékkel kiváltotta az arany árfolyamának esését, amit a firenzeiek csak 1334-ben próbáltak meg utánozni, ám addigra már túl késő volt; a francia király pedig csak 1337-ben követte őket; majd végül 1340-ben az angol király is tett egy szánalmas kísérletet, melyet már fentebb említettünk.
Ahogy Lane bemutatja: Az arany árfolyamának esése, melyhez a velenceiek az ezüst exportjának és az arany importjának erőteljes felpörgetésén keresztül nagyban hozzájárultak, és amelyből keményen profitáltak, a firenzeieknek kárt okozott. Annak ellenére, hogy a firenzeiek a nemzetközi pénzügyek vezető szereplőinek számítottak, nem voltak olyan helyzetben, mint a velenceiek, hogy kihasználják a 1325 és 1345 között bekövetkezett változásokat.”
A velenceiek globális valutaspekulációból származó szuperprofitja a bankok összeomlása és a pénzügyi piac 1345–1347 közötti szétesése után is folytatódott, melyet ők maguk manipuláltak.
A fekete halál Dél-Kínában 1330 és 1350 között terjedve 15–20 millió ember életét követelte, miközben a mongolok folyamatos fosztogatásai kezdtek kimerülni. A mongol „ló kultúra” (hatalmas lócsordákat tartottak vadászat és háborúskodás céljából) mindenütt, ahol megjelent, tönkretette a mezőgazdaságot. Emellett a pestist terjesztő rágcsálók populációját is áthelyezte az északnyugat-kínai kis évszázadokig elszigetelt területről Dél-Kínába illetve nyugati irányba egészen a Fekete-tengerig.
1346-ban a mongol lovasság terjesztette el a fekete halált a Krím-félsziget városaiban, a Fekete-tenger partján, onnan pedig 1347-ben hajóval jutott át Szicíliába és Itáliába, majd terjedt el szerte Európában. Az európai népesség negyven évig stagnált, miközben egyre inkább a városokba koncentrálódott, ahol a víz- és szennyvízkezelő infrastruktúra romlásnak indult. Firenze összes hídja a XIII. században épült, míg a XIV. században egyetlen egy sem. A gabonatermelés visszaesésével a tápérték szint már korábban romlásnak indult. A keresztes hadjáratok idején a kolostorokban folyó klasszikus oktatást Bernard de Clairvaux, a „keresztes hadjáratok prédikátora” és ciszterci rendje hevesen támadta. 1225-ben a pápaság végül megtiltotta a fiatal diákok – az oblátusok – jelenlétét a kolostorokban. Ezzel pedig Európa legátfogóbb oktatási formája tűnt el.
A pénzügyi összeomlás és a pestis megjelenése után Európa népessége száz év leforgása alatt körülbelül 90 millióról 60 millióra apadt.
Nincs többé velencei módszer
Isten megengedi a gonoszt, hogy az ellene való küzdelem révén jobbá váljunk – mondta Gottfried Leibniz, aki a XVII. században megalapította a fizikai gazdaságtan tudományát. A fekete halál Európában cáfolta azt az elképzelést, amelyet később Malthus népszerűsített, miszerint kevesebb ember jobb életet jelentene a túlélők számára – ezzel szemben megjelent a reneszánsz elképzelése az egyes emberi életek méltóságáról és szentségéről. Matteo Villani krónikás az 1360-as években így írt: „Emberek hiányában azt feltételezték, hogy minden, amit a törvény előír, bőségesen rendelkezésre áll majd. De éppen ellenkezőleg, az emberek hálátlansága miatt mindenből szokatlanul kevés állt csak rendelkezésre... és egyes országokban szörnyű éhínség tombolt. Azt hitték, hogy ruhák és minden, amire az emberi testnek szüksége van az életen kívül, bőségesen rendelkezésre áll majd, de épp ellenkezőleg történt. A legtöbb dolog kétszer annyiba vagy még többe került, mint a pestis előtt, és a bérek összefüggéstelenül duplázódtak meg.”
A jelentős áremelkedés mint a fekete halál és az azt követő járványok következménye több mint egy generáción át tartott. Ez aztán 1380 körül éles deflációhoz és a bérek összeomlásához vezetett.
A Reneszánsz aranykorához vezető 1400 után években a politikai erők az itáliai „szabad vállalkozás” bankárok módszerei ellen fordultak. 1401-ben I. Márton aragóniai király (Spanyolország) kiutasította őket. 1403-ban IV. Henrik angol király megtiltotta nekik, hogy bármilyen formában profitot szerezzenek királyságában. 1409-ben Flandria bebörtönözte, majd kiutasította a genovai bankárokat. 1410-ben minden itáliai kereskedőt kiutasítottak Párizsból. Amikor XI. Lajos 1461-ben Franciaország királya lett, megszervezte a nemzeti erőket, hogy elsőként erős és szuverén nemzetállammá tegye országát. A kikötők, utak fejlesztése és a városok támogatása mellett XI. Lajos ragaszkodott egy egységes, szabványos nemzeti pénznemhez, amelyet egyaránt a korona bocsátott ki és ellenőrzött. XI. Lajos és az ugyanebben az időszakban uralkodó angol VII. Henrik számára „a gazdasági nacionalizmus merkantilista formái összevegyültek az itáliai hitel- és elszámolási technikák iránti kifejezett ellenszenvvel”.
Első kiegészítő szöveg:
Népesség növekedés a tudomány és a kultúra reneszánszának köszönhetően
Az emberi gazdasági fejlődés alapja egyértelmű és közös mindhárom nagy monoteista vallásban, amint az először a héber Szentírás Genezis könyvében megfogalmazták: „És Isten megáldotta őket, és Isten így szólt hozzájuk: Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá” (Gen. 1:28). Az emberi fajnak több százezer évbe telt, hogy egyenetlenül, de teljesítse ezt a parancsot; tudományos reneszánszokkal, városok és nagy nemzetek létrehozásával, melyekben az egyének hozzájárulhattak a fejlődéshez, és a népesség néhány millióról a mai több mint 5 milliárdra nőtt.
A történelem bizonyítja, amikor egy nemzet politikai szuverenitást, gazdasági fejlődést, egyéni jogokat és általános oktatást ér el – Abraham Lincoln „a nép által, a népért való kormányzást” –, akkor népessége és népsűrűsége gyorsan növekszik, még lakott területe bővülése estén is.
- Kína népessége nyolcszáz éven át (Kr. u. 200–1000) 60 millió főnél stagnált, de a X. és XI. századi neokonfuciánus tudományos reneszánsz és a S'ung-dinasztia alatt történt egyesülésnek köszönhetően a kínai népesség kétszáz év alatt megduplázódott, és Kr. u. 1200-ra elérte a 120 millió főt. Aztán, amikor Kína három királyságra szakadt és meghódították a mongolok, a népességnövekedés megtorpant, és 1700-ban népessége csupán 150 milliót számlált: ez mindössze 30 milliós növekedés ötszáz év alatt!
- Egyiptom, Irak, Törökország, Szíria és Irán népessége gyorsan nőtt a IX, X. és XI. században, a tudomány, a filozófia és a művészet nagy iszlám reneszánsza idején, amikor a kalifátusok jóval erősebbek, sűrűbben lakottak és urbanizáltabbak voltak, mint Európa. A XII. században véget ért a tudomány reneszánsza és népességük csökkent, mindez a mongol hódításhoz is köthető. E nemzetek csak a XX. században nyerték vissza XI. századi népességszintjüket.
- Az európai civilizáció XV. századi „Reneszánsza” hatalmas, egységes nemzetállamokat teremtett, és olyan népességnövekedést indított el, melyhez képest minden más eltörpül az emberiség történelmében. Az európai nemzetek népessége ötszáz év alatt 10-14-szeresére nőtt, elérve a Föld legmagasabb népsűrűségét.
- Európán belül azonban Ausztria népessége nem nőtt a többi országéval együtt, egészen I. József császár oktatási és politikai reformjaiig, az amerikai forradalom idejéről van szó. Ezt követően azonban Ausztria népessége egy évszázad leforgása alatt megháromszorozódott.
- Japán népessége 1700-ban 29 millió fő, 1850-ben pedig még mindig csak 32 millió; de a Meiji reneszánsz és Japán egyesítése után, az 1860-as évektől kezdve, népessége 1900-ban 45 millióra, 1950-ben 84 millióra, 1975-ben pedig 110 millióra nőtt.
- India és Pakisztán együttes népessége a XIX. században, a brit gyarmati elnyomás alatt csak 50 százalékkal nőtt, de a XX. században, amikor elnyerték függetlenségüket, csaknem négyszeresére nőtt.
- Az Egyesült Államok népessége az amerikai függetlenségi háború után egy évszázad alatt tízszeresére nőtt. Egy államról beszélve (New York) James Fenimore Cooper így írt: „Az általunk említett rövid időszakban (1785–1831) a népesség az ötödik szélességi és hetedik hosszúsági fokig terjedt ki, és (200 000-ről) 2 millióra nőtt, és ez a népesség bőségben él. ... Ezek a települések hozzájárultak ahhoz a varázslatos változáshoz az állam hatalmában és helyzetében, amelyre utaltunk.” Az 1860-as években Abraham Lincoln elnök magabiztosan várta, hogy az Egyesült Államok népessége 2000-re eléri az 500 millió főt. (2025-ben 340 millió - a ford.)
Második keretes szöveg:
A Velencének alávetett Mongol Birodalom
Bár a mongol kánok birodalma egy évszázadon át az emberiség történelmének leghatalmasabb birodalmának számított, a mongol népnek „fogalma sem volt a városok társadalmi funkciójáról” – R. Grousset történész szerint. „Csak azt tudták, hogyan kell elpusztítani és lemészárolni a városlakókat. ... A mezőgazdaság értéke ismeretlen volt számukra. A terményeket, a betakarítást és a farmokat felégették. A városokat kifosztották, majd elpusztították, infrastrukturális építményeikkel együtt.”
A Mongol Birodalom
Balra: Velence a mongolokat használta, hogy a kelet felé irányuló európai kereskedelmet uralma alá vonja – különösen az eurázsiai Selyemutat. A mongol kánok hozták létre a legnagyobb és leggyilkosabb birodalmat a történelem során.
Jobbra: Lyndon LaRouche javaslata az integrált eurázsiai területek fejlesztésére, egy gyorsvasúti folyosó létrehozásával, ami újjáépítené azokat a régiókat, melyek soha nem heverték ki a XIII-XIV. századi pusztítást.
A XIII. században a Mongol Birodalom meghódította egész Kínát, India legnépesebb területeit, a mai Pakisztántól nyugatra Szíriáig, egész Oroszországot, Törökországot és a Balkánt, valamint Kelet-Európát. 1242-ben Nyugat-Európába indulván Ogedei kán meghalt, és a mongol parancsnokok visszavonultak. Maguk a mongolok nagyon alacsony színvonalon éltek, ami az étkezést, lakhatást és a termelékenységet illeti, nem is beszélve az oktatásról és az írástudásról. Kultúrájuk csak nagyon alacsony potenciális népsűrűséget tett lehetővé – szövetségeseikkel együtt a sztyeppéken népességszámban soha nem haladták meg a kétmillió főt, és számuk messze elmaradt a hatalmas területeket lelegelésző lovaik számától.
Ezt az alacsony népsűrűséget kényszerítették rá a mongolok minden általuk meghódított népre, elvették vagyonukat és termésüket, és mészárlásokkal „leselejtezték” őket, csak a kereskedőket, kézműveseket, hadmérnököket, fordítókat, … hagyták meg, akiket általában katonákként akartak hasznosítani. Például az afgán és iráni [Khorassam] mongol uralomról az iszlám krónikás, Ibn Khaldun így írt: „A városokat a tornyoktól a pincékig elpusztították, mintha földrengés söpört volna végig rajtuk. Hasonlóképpen a gátakat is elpusztították, az öntözőcsatornákat elvágták és mocsárrá változtatták, a magokat elégették, a gyümölcsfákat kivágták. A sivatagi futóhomoktól a termés megvédésére szolgáló lombos fasorokat mind elpusztították. ... A látvány kozmikus katasztrófára emlékeztetett, a föld halálára, és Khorassam soha nem tudott teljesen újjáéledni.”
A mongol seregek szisztematikusan elpusztították mind a városok infrastruktúráját, mind a mezőgazdasági műveléshez szükséges vidéki infrastruktúrát, folyton arra törekedve, hogy újabbnál újabb füves síkságokat hajtsanak uralmuk alá hatalmas lóállományuk fenntartásához. Háromszor hódították meg Szíriát, minden alkalommal egy-két év alatt lelegeltetve az egész térséget, majd távoztak. Háromszázezer mongol ló legelte le Magyarország alföldjeit két év alatt. A mai környezetvédők és antropológusok kultúrájukat „a természeti környezettel való fenntartható együttéléshez csodálatosan alkalmasnak” neveznék.
Mire a mongol seregek az 1220-as években elérték Nyugat-Ázsia iszlám régióit, a velencei titkosszolgálat megegyezésre jutott a mongol arisztokráciával, hogy azok hírszerző tevékenységet végeznek Velence számára egész Eurázsia joghatóságai és uralkodói ellen.
Sanuto dózse, majd Ziani második dózse alatt Velence utasította a mongol parancsnokokat, hogy mely nagyvárosokat kell elpusztítaniuk, és melyeket kell békén hagyniuk. A velenceiek „célpontlistájának” élén a közép-európai észak-déli folyók mentén fekvő legnagyobb termelő és kereskedelmi városok álltak: Kijev és Pest (Budapest). A mongolok teljesen elpusztították ezeket a városokat, megölve a teljes lakosságot. Később, egy pápai követ csupán néhány házat talált Kijev helyén – amelyeket velencei kereskedők laktak!
Velence és a mongolok partnersége világszerte mérhetetlenül megnövelte a rabszolgaságot. A legnagyobb kereskedelem, melynek több mint száz éven át több millió ember esett áldozatául, a mongolok által leigázott orosz és dél-közép-ázsiai népek rabszolgasorba vetése volt. Egész területeket néptelenítettek el, és a leigázottakat Velence monopóliumán keresztül az észak-afrikai kalifátusoknak és szultánságoknak értékesítették.
Ezek voltak a „mamelukok”, belőlük állt fel végül az egyiptomi szultán teljes hadserege. Velence volt a bankára a szultánnak és a kánoknak egyaránt. A kelet-nyugati kereskedelem gyakorlatilag a velencei kereskedők monopóliumává vált, miután a mongolok és a templomosok elpusztították vetélytársaikat.
Paul B. Gallagher
