Ostobaság lenne, ha Magyarország Brüsszelbe menne, és olyan politikáknak vetné alá magát, amelyek gyakran közvetlenül károsak az országra nézve, cserébe a brüsszeli támogatások feloldásáért.

Budapest, 2026. április 7. Magyarországon 2026. április 12-én országgyűlési választásokat tartanak. A versenyben lévő miniszterelnök, Orbán Viktor 16 éve van hatalmon, négy országos választást nyert meg, ami az Európai Unió leghosszabb ideje hivatalban lévő vezetőjévé teszi. Ezen felül Orbán Viktor 1998 és 2002 között négy évig volt miniszterelnök, ezt követően pedig 8 évet töltött ellenzékben. Most azonban ő és az általa vezetett párt, a Fidesz történelmi kihívással szembesül az egységes ellenzék, a Magyar Péter vezette TISZA (tisztelet és szabadság) párt részéről, mely jelenleg néhány közvélemény-kutatásban vezet. Érdemes tehát megvizsgálni, milyen gazdaságpolitikát javasol ez az ellenzéki párt, és mit jelenthet ez Magyarország számára.

AZ ELLENZÉK POLITIKAI CSOMAGJA

 A TISZA 2026. február 7-én közzétette „Működő és humánus Magyarország” című politikai dokumentumát. A párt által javasolt legfontosabb intézkedések közé tartozik egy új vagyonadó bevezetése a 2,6 millió eurót meghaladó vagyonnal rendelkezők számára, valamint az alap családi pótlékok megduplázása. A párt emellett az EU-val és a NATO-val való kapcsolatok erősítését javasolja, ideértve a Magyarországnak szánt, befagyasztott uniós források feloldását is. Továbbá javasolja, hogy 2035-ig szüntessék meg az orosz energiától való függőséget, és duplázzák meg a szélenergia, a napenergia és más megújuló energiaforrások arányát, miközben felülvizsgálják és újragondolják az orosz építésű atomerőmű szerepét. A monetáris politika tekintetében a TISZA azt javasolja, hogy Magyarország vezesse be az eurót, és állapítson meg konkrét ütemtervet a nemzeti valuta elhagyására, valamint a monetáris politika teljes alárendelésére a frankfurti döntéshozóknak, ezáltal csökkentve a Magyarország rendelkezésére álló politikai eszközöket. Egyéb intézkedések közé tartozik az egészségügyi kiadások növelése, miközben egyidejűleg a kormányzati költségvetési hiány csökkentésére törekednek. Végül megjegyzem, hogy a TISZA kijelenti: támogatni kívánja a kis- és középvállalkozásokat (KKV-kat), hogy segítsen nekik versenyképesebbé válni.

MÍTOSZ A KÜLFÖLDI PÉNZRE SZORULÓ MAGYAR NÖVEKEDÉSRŐL

Ha ezen politikai javaslatokat szó szerint vesszük, és feltételezzük, hogy bevezetik, nézzük meg milyen következményei lennének? Kezdjük az utolsó, a kkv-k támogatására vonatkozó politikai céllal, amely véleményem szerint a TISZA legfontosabb és legészszerűbb javaslata. Ebben a tekintetben csalódást okozott, hogy a TISZA az EU-támogatásokból és adókedvezményekből kívánja finanszírozni a kkv-támogatást. A párt terve ugyanis azon múlik, hogy felszabadítsák a jelenleg felfüggesztett, Magyarországnak szánt több milliárd eurós EU-forrásokat.

Ezen euróban denominált uniós források „feloldása” a Tisza Párt és miniszterelnök-jelöltje, Magyar Péter számára elsődleges prioritás, amint azt a német Deutsche Welle tévécsatornának adott interjújában (2025. áprilisában, Fanny Facsar, a csatorna vezető nemzetközi tudósítójának nyilatkozva) kifejtette. Elmondta, hogy miniszterelnökként az első teendői közé tartozna, hogy „Brüsszelbe repüljön és tárgyaljon az Európai Bizottsággal… az uniós források feloldásáról” és „hazahozza az uniós forrásokat”, mert – ahogy Magyar fogalmazott – „az uniós források… elengedhetetlenek… a magyar gazdaság számára”.

Gazdasági szempontból ez a gondolkodásmód teljesen téves. Igaz, régóta él az a mítosz – amelyet gyakran a kormányzó Fidesz párt magas rangú tagjai is követnek –, hogy Magyarországnak „külföldi pénzre van szüksége” a gazdaság növekedéséhez. Ez a meggyőződés fedezhető fel a jelenlegi magyar kormány számos kezdeményezése mögött az elmúlt 15 évben a külföldi befektetések vonzása érdekében.

De amikor külföldi befektetés történik, a külföldi pénz nem kerül be a magyar gazdaságba. Lehet, hogy ez volt a helyzet az aranystandard idején, és relevánssá válhat, ha Magyarország a jövőben feladja saját szuverén pénzét, és bevezeti az eurót.

De a modern, bankalapú gazdaságainkban, amelyek a nemzetközi banki szabályokat követik, az eurók mindig az eurószékhelyű bankokban maradnak, a dollárok az USA-székhelyű bankokban, a japán jenek pedig a japán bankokban. Természetesen egy külföldi befektető, vagy a devizával rendelkező magyar tulajdonos dönthet úgy, hogy eladja devizáját, és magyar valutát szerez. De mivel a magyar vezetés olyan bölcs volt, hogy megtartotta nemzeti valutát, a magyar jegybank a magyar bankok feletti ellenőrzése révén teljes mértékben irányítja a forgalomba hozott vagy onnan kivont magyar valuta mennyiségét: nincs szükség külföldi befektetésre ahhoz, hogy több forintot szerezzenek! Ugyanakkor igaz, hogy a külföldi befektetések, mondjuk euróban, nem növelhetik a gazdasági növekedést Magyarországon, amíg azok nem eredményezik a magyar bankok által kibocsátott magyar forint mennyiségének növekedését – ami ugyanolyan jól megoldható külföldiek bevonása nélkül is! Spanyolországról, Európa egyik legnagyobb közvetlen külföldi befektetési célpontjáról végzett kutatásom kimutatta, hogy a spanyol gazdasági növekedést nem befolyásolta ez a külföldi pénz (és az euróhoz való csatlakozás sem segítette a növekedést).

Ezért ha a kormány több üzleti befektetést szándékozik Magyarországra vonzani a munkahelyteremtés és a gazdasági növekedés növelése érdekében, akkor nincs szükség a brüsszeli eurókra.

Magyar Peter és gazdasági tanácsadói úgy tűnik, nem veszik ezt észre, és tévesen hiszik, hogy a magyar gazdaság valamilyen módon függ a brüsszeli euróktól.

Továbbá tudjuk, hogy az EU engedményeket és politikai változásokat fog követelni Magyarországtól az eurók rendelkezésre bocsátásának fejében, és ezek nem a magyarok javát szolgálják. Ehelyett az Európai Bizottság olyan célokat tűzött ki, melyek nem teljesen racionálisak, és amelyek – csak egy példát említve – sokkal magasabb energiaárakat, sőt energiahiányt is okoznának. Az Európai Bizottság egy túlhatalmú bürokrácia, amely gyakran visszaél hatalmával – legyen szó a közelmúltbeli médiaszabályozásról vagy arról, hogy a kritikus polgárokat aránytalan intézkedésekkel, nevezetesen olyan törvényen kívüli szankciókkal bünteti, amelyek a saját pénzükhöz és vagyonukhoz való hozzáférés elvesztését, valamint gyakorlatilag törvényen kívüli státuszt jelentenek.

A brüsszeli korrupció lélegzetelállító: az EU könyvvizsgálói ritkán hagyják jóvá az EU könyvelését, és 1999-ben az egész Európai Bizottság, az elnökével és minden biztossal együtt, szégyenében lemondott egy különösen kirívó korrupciós és csalási botrány miatt, melyet akkor nem tudtak szőnyeg alá söpörni.

Magyar Péter és pártja szeret a korrupcióról beszélni, de úgy tűnik  a brüsszeli korrupcióra vakok, mely az európai adófizetőknek nagyon sok pénzébe került, és ami tovább súlyosbítja az EU legnagyobb problémáját, nevezetesen a széles körben ismeretes „demokráciahiányt”. Ez csupán eufemisztikus leírása mindazon szokatlan konstrukciónak - melyet az európai demokráciák hoztak létre - és amelyre átruházzák szuverenitásukat, önmaga azonban nem demokratikus: a demokráciát ugyanis a választások fémjelzik úgy, hogy a megválasztott törvényhozók ténylegesen törvényeket fogalmaznak meg. Az EU esetében ez nem így van, amint azt Magyar Péter jól tudja: Az Európai Parlament képviselőjeként évekig élvezte az ezzel járó jól fizetett pozíciót, és soha nem magyarázta el a választóinak, hogy az Európai Parlament soha nem fogalmazott meg egyetlen törvényt sem, és tagjai végső soron nem törvényhozók: az EU létrehozásához a Szovjetunió szolgált mintául, mely szintén demokráciának vallotta magát, és e célból bábparlamentet tartott fenn, de ez a parlament csak a „mindenható” és senki által nem választott Párt Bizottság által megfogalmazott törvényeket vitathatta meg. Amikor a CIA kitervelte, hogy egy új intézményi konstrukció, az Európai Unió révén megszervezi a mélyállam uralmát Európában, úgy döntött, hogy átveszi a szovjet modellt. Ahogy a titkosítás alól feloldott CIA-dokumentumokból kiderült, az EU „alapító atyái” CIA-ügynökök voltak (például Jean Monnet, Paul-Henri Spaack és Robert Schuman), és az úgynevezett „Európai Mozgalmat” a CIA finanszírozta.

Így minden olyan európai vezetőnek - aki népe érdekeit tartja szem előtt - harcolnia kell a brüsszeli bürokratákkal – erről híres Orbán Viktor miniszterelnök. Azaz, a harc az EU-val és téves politikáival szemben nem felesleges figyelem elterelés más problémákról, ahogyan azt a TISZA állítja, hanem elkerülhetetlen azok számára, akik népüket képviselik, tekintettel az EU korrupciójára, antidemokratikus szervezetére és a nemzetközi mélyállam általi külső irányítására.

CSAK EGYFÉLEKÉPP LEHET NÖVELNI A MAGYAR TERMELÉKENYSÉGET

A TISZA a magyar vállalatok versenyképességének növelését is politikai célként tűzte ki. Lássuk az Egyesült Királyság esetét. Az elmúlt században a közgazdászok azon a kérdésen törték a fejüket, hogy miért szenved alacsony termelékenységtől Nagy-Britannia. De a közgazdászokat általában nem azért jutalmazzák, mert őszinte választ adnak; többnyire azért kapnak jutalmat, mert azt mondják és indokolják is, amit a fizetőik hallani akarnak. A brit alacsony termelékenység rejtélyének megoldása nem bonyolult. Megértéséhez először vessünk egy pillantást Németországra, ahol a termelékenység folyamatosan magasabb szinten maradt.

Az ok, amiért a német termelékenység az elmúlt században jelentősen meghaladta a britet, közvetlen jelentőséggel bír a magyar gazdaságpolitika szempontjából: a termelékenységet a munkavállalók által előállított termelés mennyiségeként mérik, amit legjobban az éves munkaórák számával lehet kifejezni. Hol dolgozik a legtöbb ember? Maguk a közgazdászok túlnyomórészt tőzsdén jegyzett nagyvállalatoknál vagy olyan cégeknél dolgoznak, amelyek tanácsadói szerződéseket akarnak szerezni az ilyen tőzsdén jegyzett vállalatoktól. Ezért a közgazdászok többnyire úgy gondolkodnak a helyzetről, ahogyan az a néhány nagyon nagy tőzsdén jegyzett vállalatra vonatkozik. De ez egy törpe kisebbség, mely az összes vállalat csupán kb. 0,01%-át teszi ki. A vállalatok több mint 99%-a kis- és középvállalkozás, melyek többsége soha nem kerül be a tőzsdére, és ezek adják a teljes foglalkoztatás körülbelül kétharmadát vagy annál is többet – ez igaz Németországra, az Egyesült Királyságra, az Egyesült Államokra, Japánra, valamint Magyarországra és a legtöbb más országra is.

Mi teszi ezeket a kkv-kat termelékenyebbé? A termelékenység a technológiából fakad. Így a termelékenység meghatározó tényezője az, hogy a vállalatok milyen mértékben képesek üzleti folyamataikat a legújabb technológiákra átállítani. Ez pénzbe kerül. A kisvállalkozások pedig általában pénzügyi korlátok közé szorulnak – szívesen fektetnének be többet, de nincs rá forrásuk. A tőkepiacok számukra zárva vannak – ezért nem is foglalkozik velük a legtöbb közgazdász. A tőkepiacokon aktív cégek az egyetlenek, melyek elég nagyok ahhoz, hogy megengedhessék maguknak a tanácsadók, pénzügyi tanácsadók, közgazdászok és befektetési bankok magas díjait és fizetéseit.

A kis cégek csak kis bankoktól kapnak finanszírozást. A nagy bankok számára nincs értelme kis cégekkel foglalkozni. Így tehát, ha egy országban sok kis bank működik, a kkv-k virágoznak és elegendő banki hitelt kapnak ahhoz, hogy technológiájukat a legkorszerűbb szinten tartsák, ami azt is jelenti, hogy a munkahelyteremtés tovább bővül és a gazdasági növekedés magas. Ha azonban csökken a bankok száma (ami a gyakorlatban a kis bankok számának csökkenését jelenti), a kisvállalkozások finanszírozása nehezebbé válik. A kisvállalkozások lemaradnak a technológiai fejlesztésekben. A munkahelyteremtés és a gazdasági növekedés lelassul.

Ez történt az Egyesült Királyságban is: a nagy bankok lelkesen felvásárolták a kis bankokat, és a bankrendszert a központi bank által irányított, erősen koncentrált oligopóliumként szervezték meg. Az elmúlt száz évben öt nagy bank uralta a brit bankrendszert, melyek a bankbetétek közel 90%-át fedték le. A nagy bankok nem kívánnak hitelt nyújtani kisvállalkozásoknak. Így a brit kisvállalkozások nem tudtak elegendő finanszírozást szerezni technológiai fejlesztéseikhez, és ennek következtében visszaesett a termelékenység növekedése az Egyesült Királyságban.

A bankrendszerek fokozott koncentrációja az, ami az elmúlt 20 évben a világ legtöbb országában bekövetkezett. A központi bankok központi tervezői szinte kivétel nélkül úgy döntöttek, hogy különböző politikáik és szabályozásaik révén csökkentik a bankok számát. Az összeolvadások kikényszerítésével és a bankrendszerek koncentrálásával szorítják ki a kisvállalkozásokat, ezáltal csökkentve a termelékenységet és a gazdasági növekedést. Az okok eltérőek lehetnek, de gyakran a központi bankok elkötelezték magukat egy téves küldetés támogatására, a „nem-növekedés” vagy „nulla növekedés” politikák végrehajtására. Ennek eredményeként a növekedés az EU nagy részén visszaesett, bár Magyarország az elmúlt évtizedben többnyire átlag feletti gazdasági növekedést tudott elérni, ami Európában némileg szokatlan. A termelékenység növelése érdekében Magyarországon a jövőben számos új, kis helyi bankot kellene létrehozni.

A TISZA-KAPCSOLAT

Úgy tűnik, hogy Magyar Peter és a TISZA nem értik a fenti gazdasági tényeket. Időt töltöttem a jelenlegi kormány döntéshozóival, hogy elmagyarázzam nekik ezeket, és optimistább vagyok abban a tekintetben, hogy a Fidesz alatt olyan politikák kerülhetnek bevezetésre, amelyek támogatják a kisvállalkozásokat, ösztönzik a munkahelyteremtést, és így növelik a gazdasági növekedést. Hogy egyértelmű legyek: ehhez nincs szükség külföldi pénzre. Orbán Viktor miniszterelnök vezetése alatt Magyarország szinte minden évben kereskedelmi többletet ért el 2010-es hatalomra kerülése óta (kivételt képez 2022). Ez azt jelenti, hogy ostobaság lenne, ha Magyarország Brüsszelbe menne, és olyan politikáknak vetné alá magát, amelyek gyakran közvetlenül károsak Magyarországra nézve, cserébe a brüsszeli finanszírozás feloldásáért. Több mint 8 milliárd eurós kereskedelmi többlettel Magyarországnak elegendő devizatartaléka van a szükséges külföldi áruk és szolgáltatások beszerzéséhez, míg a belföldi kiadásokat minden esetben magyar forintból finanszírozzák, ami már így is teljes mértékben magyar ellenőrzés alatt áll.

Ez a pont különösen fontos, mert a brüsszeli Bizottság – az EU nem választott kormánya, amely kizárólagos joggal rendelkezik a törvények megalkotására – csak azzal a feltétellel hajlandó a Magyarországtól visszatartott források feloldására, ha az aláveti magát diktátumainak, beleértve valószínűleg a kudarccal végződő és katasztrofális bevándorlás politikáját is. Ez utóbbi politika abból indul ki, hogy valahogy jó ötlet több millió idegen fiatal férfi bevándorlót behozni távoli kontinensekről és nem európai kultúrákból. Csak remélni tudom, hogy a magyarok felismerik: Orbán Viktor és pártja a Fidesz makacs ellenállása a brüsszeli, más országok és nemzetközi szervezetek komoly nyomásával szemben az oka, hogy Magyarország ma is rendes nemzetállam, amely vonzza a magasan képzett szakemberek bevándorlását az EU egész területéről, beleértve Németországot is. Mindeközben olyan országok, mint Németország - ahol több tízmillió illegális, Európán kívüli bevándorló él - már egy évtizede szenved a szakemberek és családjaik kivándorlásától és tőke kivonástól, a bűnözés, a nemi erőszak és a kudarcba fulladt nyitott ajtó-politika egyéb következményeinek növekedése miatt.

Az Európai Bizottság egy másik régóta fennálló követelése az volt, hogy kritika nélkül fogadják el a Bizottság terveit, amelyek szerint továbbra is szinte korlátlanul támogatná a csődbe ment és korrupt Ukrajnát az oroszok elleni háborúban. Ez a politika különösen tragikus volt azon fiatal ukránok számára, akik ennek következtében életüket vesztették, beleértve az ukrajnai magyar kisebbséget is, akiket behívtak az ukrán hadseregbe, és akik a csatatéren vesztették életüket, vagy a halál küszöbén állnak, anélkül, hogy bármilyen konkrét pozitív eredményt tudnának felmutatni. Értékes emberi életek mentek veszendőbe a semmiért.

Miután tisztáztuk a tényeket a TISZA központi politikai terveivel kapcsolatban, a többi javasolt politikával is gyorsan elbánhatunk. Izrael és az Amerikai Egyesült Államok Irán ellen folytatott háborújának eredményeként Irán először korlátozta a Hormuzi-szoroson átmenő áruforgalmat. Mivel az EU – akárcsak a TISZA programjában – úgy döntött, hogy a következő években véget vet az orosz energiától való függőségnek, ez drasztikusan megnövelte az energiaköltségeket más uniós országokban, és valóban azzal fenyeget, hogy a közeljövőben energiakorlátozást vezetnek be. Magyarország nem követett  ilyen sikertelen politikákat. Így aztán egy ilyen környezetben egyértelműen rossz ötlet, ha Magyarország enged az EU nyomásának, és csökkenti az orosz energiavásárlásokat, hiszen épp az ellenkezője lenne a követendő. Orbán Viktor és pártja egyértelműen úttörő szerepet játszott azzal, hogy már évekkel ezelőtt azt állította, Európának továbbra is az olcsó és megbízható orosz energiát kell használnia, az EU vezetői valószínűleg hamarosan kénytelenek lesznek ezt beismerni.

Továbbá Németország példája mutatja, hogy a szél-, a nap- és más megújuló energiák megbízhatatlanságuk miatt nem pótolhatják az olcsó és megbízható orosz energiaellátást.

FORINT KONTRA EURÓ

A TISZA azt is állítja, hogy Magyarországnak fel kellene adnia nemzeti valutáját, és be kellene vezetnie az eurót – egy külföldi valutát. Ez azt jelentené, hogy a monetáris politikát többé nem Magyarországon, hanem az Európai Központi Bank (EKB) nevű nemzetek feletti szervezetben alakítanák. Ez a központi tervezés fellegvára extraterritoriális (területen kívüliséget élvez), így amikor néhány évvel ezelőtt a frankfurti tűzoltók riasztást kaptak, nem tudtak bejutni – akárcsak a svájci Nemzetközi Fizetések Bankja esetében. Az EKB a világ legfüggetlenebb központi bankja, amely semmilyen parlamentnek vagy más intézménynek nem tartozik elszámolással. Ahogyan 2003-ban a Princes of the Yen (www.quantumpublishers.com) című könyvemben figyelmeztettem, az EKB központi tervezői valószínűleg visszaélnek majd túlzott hatalmukkal, megismételve a Federal Reserve és a Bank of England játékát, nevezetesen banki hitel által hajtott ingatlanbuborékok, bankválságok és hosszú recessziók létrehozásával. Az EKB ténylegesen ilyen fellendülés-összeomlás ciklusokat hozott létre Írországban, Portugáliában, Spanyolországban és Görögországban, nem sokkal azután, hogy ezek az országok bevezették az eurót. Az EKB azóta hasonló ingatlanbuborékot kreált Németországban, melynek 2022-ben az EKB maga vetett véget, azóta megbénítva a német bankrendszert és ezzel közel egy évszázad leghosszabb recesszióját eredményezve.

Az EKB felelős továbbá az amerikai központi bank 2020-as inflációs politikájának Európába történő exportálásáért is – ami a fogyasztókra 2021-ben és 2022-ben kétszámjegyű inflációval sújtott le. Kis, nyitott gazdaságként Magyarország nem tudta elkerülni, hogy ez az infláció hatással legyen rá. Ez azonban ismét bizonyítja, naiv dolog azt hinni, hogy Magyarországnak előnyére válik, ha kritika nélkül aláveti magát az EU és az EKB politikájának.

Ráadásul az EKB működése óta már 6000 kis bankot számolt fel. Az EKB vezetői és magas rangú munkatársai a nagyobb centralizáció és a kis bankok eltüntetésének lelkes hívei, ami hitelhiányt okoz a kisvállalkozások számára és a középosztály elsorvadását eredményezi. Az ilyen EU- és EKB-politikáknak való alávetés véget vetne annak a hosszú és lenyűgöző gazdasági növekedést lehetővé tevő időszaknak, amelyet Magyarország a 2013 és 2022 közötti évtizedben élvezett.

SZÉP SZAVAK A PÁRTPROGRAMOKBAN – DE KI FOGJA MEGVÉDENI MAGYARORSZÁGOT A KÜLFÖLDI TERVEKTŐL?

A TISZA kormányzati hiánycsökkentésre irányuló politikája jó, akárcsak a kisvállalkozások támogatására irányuló politikája. De ezek vajon csak szép szavak? Kétséges, hogy a TISZA szociális, egészségügyi és oktatási kiadások növelésére irányuló tervei összeegyeztethetők lennének a költségvetési hiány csökkentésére irányuló céljával. Inkább úgy tűnik, hogy a TISZA egy klasszikus „adózz és költs” javaslatot terjeszt elő, a szavazatok megszerzésének szándékával.

Németként, aki az elmúlt évtizedben figyelemmel kísértem a magyar kormány politikáját, valamint az életszínvonal és az életminőség javulását Magyarországon, azt kell mondanom, hogy a TISZA és javaslatai nem győztek meg. Attól tartok, hogy „a brüsszeli biztosok mindenre tudják a választ” téves meggyőződés miatt a TISZA vezetése alatt Magyarország elveszítené mindazt az erősségét és kedvező politikáját, ami Magyarországot oly vonzóvá tette az olyan európaiak számára, mint én. Kifejezetten rossz üzlet lenne, ha néhány milliárd euró brüsszeli támogatást (amely, mint fentebb kifejtettem, külföldön marad) cserélnének el a kudarcot vallott, sőt katasztrofális EU-politikáknak való megfelelésért, mint amilyen a bevándorlás és az ukrajnai háború. Ha Magyarország feladná valutáját, és ezzel monetáris politikai szuverenitását, az mérhetetlen költségekkel járna – valószínűleg az EKB jellegzetes fellendülés-összeomlás ciklusainak formájában, súlyos recessziókkal és hatalmas gazdasági terhekkel a hétköznapi emberek, különösen a fiatalok számára. Így csak remélni tudom, hogy a magyarok értékelni fogják azokat az előnyöket és lehetőségeket, amelyeket Orbán miniszterelnök teremtett számukra – amit annyira csodálnak és irigyelnek azok a német szemlélők, akik tudják, mit jelent ehelyett olyan kormány alatt élni, amely külföldi hatalmaknak hódol be és figyelmen kívül hagyja saját népét.

Richard A. Werner professzor,

D.Phil. (Oxon), a budapesti Corvinus Egyetem kutatóprofesszora,

gazdaságpolitikai és banki szakértő

Három részes mélyinterjú a professzorral,  az első rész A TILTOTT - EGY NÉMET GYÓGYÍTÓ FIA 

Egyre kaotikusabban forr körülöttünk a világ, így nem csoda, ha igazodási pontként erőteljes történelmi példák, hasonlatok után nyúl az ember kérdéseire válaszokat várva. Én is így tettem DR. BOGÁR LÁSZLÓ közgazdásszal, a Tanár úrral folytatott beszélgetésemben, mely A „NEM LÉTEZŐ” ÉS ÉDESTESTVÉREI, AVAGY MONDD, AMI A SZÍVEDET NYOMJA! című 2025 júniusában ugyanitt megjelent interjúnk folytatása. Ezúttal világértelmezésről, az önmagunkba tekintés és a szellemi kapcsolódás jelentőségéről, világrendszerváltásról és mindezen folyamatokban Orbán Viktor cselekvési lehetőségeiről is faggattam a világ mélyszerkezetében bonyolódó események érzékeny letapogatásáról és stratégiai gondolkodásáról ismert gondolkodónkat.

(Itt szeretném szolgálati közleményként jelezni, hogy Bogár László Magyar Hírlapban és Magyar Nemzetben megjelent nemzetközi vonatkozású publicisztikái ez év márciusa óta angolul és olykor kínaiul is olvashatók, terjeszthetők a nemletezo.substack.com felületről, amennyiben szeretnék a hangját felerősíteni.)

Az elmúlt időszakban veled készült interjúkból úgy érzékeltem, hogy a magyar kollégák, mintha nem érzékelnék valójában azt a fogalmi keretet, amit elénk társz. Vagy, a magyar médiatérben a téged megszólaltatók értenek ugyan téged, vagy „valaki nem hagyja”, hogy értsenek?

Oswald Spengler a Nyugat alkonya bevezetőjében írja „annyi világ van, ahány lény a világban.” Két lény beszélgetésénél nincs is izgalmasabb, kommunikációjukból bomlik ki a dráma. Tehát biztosak lehetünk abban, hogy unikálisak vagyunk a világegyetemben, mert sem előttünk nem látta egyetlen lény sem úgy a világot, és biztosak lehetünk abban is, hogy utánunk sem fogja úgy látni, mint mi. Abszolút egyediek vagyunk. Ez felemelő, másrészt meg lesújtó is. Múltkor is érintettük ezt a kérdést, mert ez azt jelenti, hogy be vagyunk zárva bizonyos értelemben a saját világértelmezési logikánk börtönébe. Más kép él mindkettőnk fejében arról, hogy mi a világ. Kommunikáció közben átéljük, hogy együttműködés nélkül maga az ember értelmezhetetlen. Brighton-ban a Toryk éves közgyűlésén Margaret Thatcher vastaps közepette mondta, hogy „There is no such thing as society”, azaz csak individuumok vannak, nincs olyan, hogy társadalom. Ez is egy lehetséges megközelítés. Mi itt ketten, azonban hiszünk abban, hogy individuumok vagyunk és unikálisak a történelemben, mert csak a mi fejünkben él úgy a világ, ahogy. Az emberi társadalom értelmezhetetlen együttműködés nélkül. De még nyersebben fogalmazva együttműködésre vagyunk ítélve. Ezért izgalmas közelíteni egymáshoz, és kölcsönösen kérdéseket feltenni, érthetőbbé téve, hogy a másik fejében miért van eltérő világegyetem. Esetünkben persze ez azért nem annyira komplikált, mert viszonylag közel áll egymáshoz a kétféle kép.

De nagyon bele tudjuk magunkat élni - és sokszor át is éljük ezt, te is, meg én is - ha olyan lénnyel kell kommunikálni, akivel a halmazelmélet megfogalmazása szerint semmilyen közös részhalmaz nincs. De izgalmas az is, amikor az ember próbálja megérteni, hogy miért nincs egyetlen közös pont sem. Miért van az, hogy abszolút semmiben nem értünk egyet? Ez az esetek nagy részében sajnos iszonyú romboló indulatokat szokott kiváltani.  Mert, aki nem pontosan úgy és azt gondolja a világról, amit én az vagy hülye, vagy gazember, mert tudja ő, hogy nekem van igazam, csak direkt valami sötét, alantas szándékból hangoztatja az eltérő véleményét. Szerintem nincs izgalmasabb dolog, mint megérteni a mikéntjét, hogy ugyanazt a valóságot ennyire eltérő módon látjuk. Tehát ez mindig egy unfinished business (befejezetlen ügy).

Dr. Bogár László - pillanatkép a NEM PÍSZÍ című műsorból

Egyébként valóban dührohamot kapok, hogy mások miért nem értik, amit a Tanár úr mond?

Inkább ez a probléma, amikor úgy élem át én is, meg te is, hogy nem értik. Nehéz megtalálni a pontos fogalmat ennek a leírására, de most munkahipotézisként fogadjuk el, hogy nem értik. De ha azt mondjuk, hogy nem értik, akkor vissza kell térjünk oda, hogy az ember és minden élőlény mindig a jelenségekkel találkozik. Tehát a világ minden élőlény számára jelenségekből áll, arra kell közvetlenül reagálni. Az életünk nagy része valójában a minket érő jelenségszinten megfogalmazódó kavargó világra adott vegetatív reakciók sorozata.

Bocsánat, lefordítom. Tehát amikor bezárjuk az ajtót, sokszor elfelejtjük mikor kilépünk a kapun, hogy vajon bezártuk-e az ajtót, mert annyira automatikus. Egyébként az egymással való viszonyainkba is körülbelül ezzel az automatizmussal lépünk be, illetve ki.

Tökéletes, szemléletes ez a példa. Persze. Tehát életünk nagy részében automaták vagyunk, és ennek az egyszerű oka, hogy energiatakarékos. Csak a sok automatizmusban időnként az ember átmegy neurotikusba. Tényleg jól működő automata vagyok? Vagy épp most rontottam el valamit? Mert a sztereotip ismétlődéseket tekintve a gép tökéletesebb, mint az ember. Az ember ugyanis nem erre van kitalálva.

Ez lényeges, az ember nem gép! Ennek ellenére, sajnos nem csak a természettudományok, de a társadalomtudományok is hajlamosak gépként, mechanikaként tekinteni az emberre. Én most sokat köszönhetek az orvostudománynak. (Zárójeles megjegyzés, hogy az orvostudomány uralkodó narratívája is alapvetően mégiscsak rendkívül bonyolult mechanikai szerkezetként tekint az emberre, amit a rend megbomlása esetén különböző szerekkel reagáltatnak, és ha technikailag újra működik, akkor azt mondják, ön meg van gyógyulva. Holott az ember ennél kicsit komplikáltabb. ) Az ember a mindig mássá levés. Ha van megrendítő konkrét megnyilvánulása a mindig mássá levésnek, akkor az az ember.  Az, hogy a fizikai valóságunkban mindig más vagyunk, az abból adódik, hogy amíg egy ilyen mondatot kimondunk, addig minimum több százezer elemi kémiai reakció játszódik le a sejtjeinkben. E mondat végén már igenis mások vagyunk. Szerencsére ezzel nem kell foglalkoznunk, mivel teljesen automatikus. De az ember szellemi értelemben véve is a mindig mássá levés. A fizikai teste nem választható el ettől a lelki, erkölcsi, szellemi mássá levéstől. A holisztikus megközelítést, hogy az ember több, lét teljesebb, azt az orvosok nagy része legalábbis szavakban persze elfogadja, de maga a konkrét orvosi gyakorlat mégsem erre épül.

Bocsánat, a BigPharmának alárendelt protokollok alapján tekintik szerelendő gépnek, akik irányában nem kell felelősséget vállalni, mert kizárólag csak a számítógép képernyőjén részükre megadott lépések alapján kezelhetnek. Mert a gyógyítást lelkiismeretes gyógyítók végzik. Ez a szilárd meggyőződésem, és elérkeztünk a BigPharma profitjához és a Velencei Kalmárhoz a hús szó szerinti kiszakításához a testből, a természetből és annak működéséből. Minderre választ ad új könyved is a Globális Parazita.

Ha most bohóckodni támadna kedvem, akkor mondhatnám, hogy azonnal elhatárolódom az ön feltevésétől, mert ez a lehető legelfogadhatatlanabb, már-már az összeesküvés elmélettel határos feltételezés együttes, aminek a megvitatástól ezennel elhatárolom magam. Jó, ez a bohóckodás része. A valóságos válaszom azonban, hogy mindig a jelenségekkel találkozunk.  Ez a látszólag szinte kibogozhatatlanul bonyolult örvénylés, ami a világ, és nyilván azért vagyunk automaták életünk nagy részében, hogy erre ne fordítsunk energiát, de a Jóisten azért adta számunkra a szellemi energiát - és épp ez teszi az embert emberré -, hogy nem tud ellenállni a végtelen vágynak, hogy a jelenségek mögött megpróbálja megérteni a lényeget. Nyilván ez a beszélgetés is, mert úgy tetted fel a kérdést, hogy akik velem beszélgetnek, azok talán legalábbis így látod kívülről, nem feltétlenül értik, hogy miről beszélek.

Bocsánat, lehet nagyképű vagyok.

Nem. Egyébként mindenkinek joga van így gondolni. Nem érdemes minősíteni. Mert, és ez a dolog legkényesebb része, a lelke mélyén mindenki tudja, hogy erről van szó. A dolog mégis rendkívül konfúz. Az emberi létezés, amióta az ember egyáltalán létezik, mindig a szellemi hierarchiára épül. Ez a szellemi hierarchia határozott meg eddig is mindent, és ezután is így lesz. Ez nem lehet másféleképpen. Ennek szimbóluma a piramis hatezer éve, és jellemző módon egyetlen épületként ma is áll. Itt, ahol beszélgetünk a budapesti belvárosban, a Reviczky utcában, nem tudom hatezer év múlva ezen épületekből mi lesz? Nagy valószínűséggel nincs olyan maradandó benne, mint amilyen a piramis - a legkülönbözőbb civilizációk, nagykultúrák jöttek-mentek a hatezer év alatt -, de senki nem mert hozzányúlni. Lerombolhatta, vagy egyszerűen csak bontott anyagként felhasználhatta volna mindazt, ami a piramis, de szerencsére nem esett nagyobb bántódásuk. A piramis gúlája pedig pontosan ezt a hierarchiát írja le. Ráadásul a csúcsa már az éggel érintkezik, legalábbis az akkor élők számára a 146 méteres magasság már az eget jelentette. Szimbolikusan az éggel érintkezik, egyetlen pontba összesűrítve, ahol az Istenkirály van, aki félig Isten. A koronacsakra a hindu létértelmezésben a testünk része, de mégsem a test, mert a testünk fölött, azon kívül lebeg. Vagyis az emberi szellemi hierarchia csúcsán mindig azok állnak, akik valamilyen értelemben közvetlen kapcsolatban vannak az emberen túli transzcendens világgal.

E hierarchiában mindenkinek az a feladata - amit Hamvas Béla a lehető legegyszerűbben fogalmaz meg -, hogy aki magasabban van, annak atyai jóindulattal és segítőkészséggel kell tekintenie az alacsonyabban lévőkre, mert ő rájuk lát. Aki viszont alacsonyabban van, az inkább csak érzi, hogy állnak felette szellemi erők, bár ő nem lát rájuk, de érzelmileg, és szellemileg is átélheti, hogy nála valami sokkal magasabb van, így neki gyermeki alázattal kell tekinteni a magasabb szellemi szintre.

Micsoda feszültséget teremt egy ilyen mondatot egy liberális tévében vagy rádióban elmondani?! Annál nagyobb merénylet, hogy valaki ezt képes komolyan gondolni?! Hisz kétszázötven éve a francia forradalom óta papírunk van róla, hogy egyenlőség van, minden ember egyenlő. Miféle dolog, hogy egyáltalán fel merjük tételezni, hogy létezhet szellemi hierarchia?! René Guénon a modern világról írott műveiben megrendítő pontossággal fogalmazza meg a lényeget, a felvilágosodás nevű tudatos elsötétítésben - mert mindjárt érezzük, hogy erről van szó -, az elmúlt háromszáz év során sikerült uralkodóvá tenni azt a végzetesen téves - vagy ha kevésbé jóhiszeműek vagyunk, akkor egyértelműen - hamis narratívát, hogy egyenlőség van az emberi világban.  Mi az, hogy szellemi hierarchia? Ez a legbrutálisabb diktatúra! - mondják ezt azok, akik valóságos diktatúrát gyakorolnak a világ felett. Ez a liberális beszédmód, narratíva.  Egyébként azonnal kiderül róluk, hogy mi is az igazi természete a liberalizmusuknak: abszolút tolerancia, teljes türelem, mindennek az elfogadása, befogadása, egész addig, amíg a másik szóról-szóra ugyanazt érzi, mondja, ami a liberális doktrína. Mert abban a pillanatban amint nem ezt mondja, már a szó szoros értelmében megkövezi. Legdrámaibb példája ennek, hogy a modernitás meg a globalitás létszemléletét szolgáló Harry Potter regényeiből fontmilliárdossá lett hatvan valahány éves, világhírű  J.K. Rowling úgy gondolta, megengedheti magának azt a luxust, hogy azt mondja, amit érez. Tett néhány abszolút nem sértő nyilatkozatot, hogy van férfi, meg van nő, és nem tartja szerencsésnek ezt a 67 árnyalatú hivataloskodást.  Mindegy a világhírnév, mindegy, hogy szolgálta a globális hatalmi rendet egész művével, meg fontmilliárdos, azonnal megsemmisítő erővel zúdult rá a globális valóságipari művek. Ezek a példák jelzik, hogy a mai világ döntően és alapvetően arról ösmerszik meg, hogy tagadja az emberi létezés lényegét, a szellemi hierarchiát. Az emberi létezés lényege ugyanis, hogy annyi világ van, ahány lény a világon. Mindenkinek a fejében másképp értelmeződik a világ, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne hierarchikus szellemi különbség a világ visszatükröződésében. Tudniillik a spengleri mondat erről nem nyilatkozik, csak azt mondja, tudomásul kell venni, hogy ez így van. Miért van így? Azért, mert a Teremtő így teremtette a világot, hogy annyi világ van, ahány lény a világon. Spenglernek e mondatából nem, de magából a műből A nyugat alkonyából viszont egyértelműen kiderül, hogy nyilván Spengler is azok közé tartozik, akik a világot természet adta módon a szellemi hierarchia megnyilvánulásaként írják le. Ha most olyan világkorszakot élünk, amiben az uralkodó narratíva egyértelműen tagadja a szellemi hierarchiát, és azonnal megsemmisíteni igyekszik mindent és mindenkit, aki nem engedelmeskedik, és nem fogadja el a totális egyenlőséget...

… a férfiak szülhetnek.

Igen. Az abszolút orwelli világ, mindenki egyenlő, de vannak még egyenlőbbek. Vagyis egy viccben az a vicc, hogy nem kell magyarázni. Ha mégis magyarázzuk Orwell Állatfarmjából véve a nevezetes mondatot, amikor a sertések átveszik az uralmat „mindenki egyenlő, de mi még egyenlőbbek vagyunk” vagyis a szó legmélyebb értelmében csúfot űz a hierarchiából. Tudja, hogy szellemi hierarchiára épül a világ, de ezzel még orrba is fricskáz, megaláz a logikájával, amit Orwell csak leképez, mert látja, hogy ez a világ így működik.  

Az orrba fricskázásról jut eszembe egy ellenpélda. Azzal, hogy Orbán Viktor, azaz a magyar kormány a magyar anyáknak személyi jövedelemadó mentességet adott - a Bank of England 1694-es megalapítása óta, ahol a GDP-számítás kezdetei keresendőek - a legnagyobb fricska. Ezt szerintem csak a vájt fülűek értik, hogy ez lázadás a „nem létező” ellen. Illetve a miniszterelnök Rónai Egonnál a 1914-re a háború kirobbanásához is visszapillantott, ezt pedig Fed egy évvel korábbi megalakulásához kötném. Aki követ téged Tanár úr annak azért ilyen kósza gondolatai támadnak…

Nem lehet most már nem lázadni.  Erkölcsileg vállalhatatlan a nem lázadás ebben a világban. Ha szabad idehozni legújabb könyvem, aminek eredetileg az alliteráló Planetáris parazita, pénz lett volna a címe, aztán végül Globális parazita, alcímben a pénz titkos története lett a címe.

 A kötet a Kárpátia Stúdió Kiadó gondozásában jelent meg.

Azt próbálom benne megfogalmazni, hogy nagyjából háromezer-háromezer kétszáz éve alakult ki a Földközi-tenger keleti medencéjében masszívan a  k e r e s k e d e l e m,  a  p é n z   é s  a  m é d i a  fegyverként való használata, profit szerzési célok érdekében. Itt a profit azt jelenti, hogy magánhaszonként bármilyen rendszerből kivehetem a részem, tehát a földi élet élő, lüktető szövetrendszeréből is bármit kivehetek. Mert ez az enyém, ez az én magánhasznom. Kivághatom a szívét, a font húst, ahogy Shakespeare elénk tárja A velencei kalmárban. Lehet furcsán és gyerekesen hangzik, sok minden más érzelmi reakció inkább elképzelhető volna, de én zavarban vagyok, és éppen ennek az okát keresem ebben a könyvben is - lehet mások majd szerencsésebbek lesznek és megtalálják -, hogy miként létezhet egyáltalán ilyen berendezkedés háromezer éven keresztül. Mi a titka? Hogy maradhat fenn háromezer éven keresztül egy olyan létszemléletre épülő létmód, ami parazitaként táplálkozva a magánhasznot kiemeli a rendszerből?

 Al Pacino Shylock szerepében – Shakespeare, A velencei kalmár, Egy font hús jelenet

 Ez nem egyszerűen az emberi létezéssel, hanem a földi élet legalapvetőbb szerveződési logikájával - az erre vonatkozó tudományos elméletek szerint itt 600-800 millió évről beszélünk, amióta a differenciált élet, tehát a többsejtű élőlények egymással kapcsolatban lévő végtelen felfoghatatlan gazdagsága kialakult a földön – és ezzel megy szembe. A hipotetikus válaszom, hogy nem jutottam igazán közelebb e titok megfejtéséhez, és tapasztalataim szerint mások se nagyon. Munkahipotézisem szerint a teremtett világ felfoghatatlan tartalékokkal rendelkezik. Tehát ez a kegyetlen létmód, ez ugyan parazitaként fosztogatja, de úgy látszik, a földi élet...

… kikorrigálja?

A tudományos elméletek szerint, ebben a 600 millió évben nagyjából öt-hat nagy kihalási esemény történt, amikor szinte teljesen eltűnt a földi élet, ami azonban rendkívül szívósnak bizonyult, mert 10-20 millió év elteltével ismét végtelen gazdagságban burjánzik. Igaz, az már elég jelentősen eltér az előző korszakban észlelt élettől, de bizonyos értelemben még izgalmasabb. Olyan az egész, mint egy hihetetlenül komplex, lenyűgöző kísérlet - bár blaszfémikusan hangzik -, de mintha a Teremtő tesztelné, hogy az általa teremtett élet valóban olyan szívós-e, mint amilyennek ő teremtette. Ezek azt igazolják, hogy rendkívül szívós és könnyen lehet, hogy az emberi világ is az. Nem kerülhetjük el az ilyen avítt fogalmakat, mint szeretet. A Teremtő a teremtő energiákat - mint ahogy az összes keleti kultúra így tekint erre - az egyetemes szeretet végtelen áramlásaként bocsátja ránk. Ez az áramlás a szellemi alapja a földi életnek, az emberi létnek.

 Dr. Bogár László a Károli Gáspár Református Egyetemen előadás közben

Tallián Hedvig felvétele

A fizikusok a termodinamika második törvényével már kellő mélységig megmutatták az ennek mélyén rejlő alapvető dilemmát, ami az entrópia, a magára hagyott rendszer, ami nem-lenni törekszik. Tehát megy lefelé, egyre rendezetlenebb, majd belesimul a semmibe, eléri az abszolút zérus fokot. Tehát hőmérsékletében, dinamikájában, mindenben megszűnő. A buddhizmusban a nirvána, a meg nem nyilvánuló. A magára hagyott anyagi rendszerek, a teljes meg nem nyilvánult formáig mennek le. Ehhez képest egyebet se látunk a földi életben, és az emberi világban is, mint ennek az ellenkezőjét.

Hogy az élet él, és szent okokból élni akar, írja Ady Endre. Tehát az élet ellene feszül - neg-entrópia. Ha a világegyetem alapvető törvénye az entrópia tehát, hogy a magára hagyott rendszerek elenyésznek, és a teljes nyugalmi állapotban, a meg nem nyilvánultságban léteznek, ezzel megy szembe a harsogó élet, meg az egyes élőlények, melyek egyre gazdagabb, egyre lenyűgözőbb formában akarnak létezni.

…és társulnak a növények is. Szimbiózis.

Persze. Felfoghatatlanul komplex rendszertársulás és küzdelem is. Az élettérért, tegyük hozzá. Örülök, hogy kimondtad, alapvetően mégis a hihetetlenül komplex együttműködésről van szó. Azonnal nagy baj van, ha az emberi test százmilliárd sejtjéből néhány sejt nem egészen rendeltetése szerint kezd el viselkedni. Felfoghatatlanul kifinomult együttműködésben hoznak létre egyre komplexebb, lenyűgözőbb rendszereket.

Ezt csak azért hoztam elő, mert míg a világegyetemben kétségtelen az entrópia uralkodik, és eljut a teljes meg-nem-nyilvánultságba, a tapasztalatunk mégis az, hogy minden élőlény, és maga a földi, és az emberi élet is, állandóan megnyilvánulni törekszik. Erre is van egy jó székely mondás, ha már vagyunk, legyünk! Az élet és a létezés nem ugyanaz, mert az élet ez az empirikusan átélhető rövid kis szakasz, a létezés az pedig az öröklét. Valójában a sors nem más, mint ami a kettőt összeköti. Itt a szemernyi röpke kis életem, ha már vagyunk, legyünk! Azért zseniális ez a székely mondás, mert egyetlen jól irányzott ízes mondatba összekapcsolja az életet és a létezést.

Ha már beléptünk az örökké létezésbe, mert ha egyszer beléptünk, akkor onnantól kezdve ki nem vesz, még az Isten sem, legkevésbé ő akarna kivenni minket. Örökké benne leszünk. De ha már megnyilvánultunk, bekerültünk az örökké létezésbe, akkor legyen méltó az életünk ehhez. Sorsa csak annak lehet, aki képes ezt a kettőt érzékelni, és képes valahogy a kettőt összekötni. Elegánsan úgy mondják, hogy reflexív viszonya önmagához. Ehhez először is látni kell, hogy kicsoda ő. Kívülről rá kell tekinteni önmagunkra, és az igen komoly megpróbáltatásokkal járó belső úton - ami persze kivetül a világra - járni kell az utat. Hogy meddig jut el a röpke kis élete során? Valameddig mindenki eljut. A sors valójában az a nagy dráma - a sorstragédiák a görögöknél is -, hogy ez a röpke kis egyéni élet, hogy kapcsolódik fel az örök létezéshez. Legyen méltó ez a röpke kis életünk. A sors azért döntő kategória ebben az egész történetben, mert a sors a titokzatos, összekötő elem. Az sorstalan - a híres regényre utalva -, aki nem tudja magát elhelyezni az öröklétbe. Árulkodó a címe a híres Nobel-díjat érő regénynek, hogy akár az egyes személy, akár az emberi közösségek, ha sorstalannak érzik magukat, az bizony azért van, mert valami útját állja annak, hogy az egyéni, konkrét röpke kis létezést az öröklétbe el tudja helyezni. Hogy mi állja az útját? Az, hogy nem tekint rá saját magára. Nincs mersze, hogy rátekintsen, mert ha rátekint, akkor visszavonhatatlanul ki fog alakulni benne egy kép arról, hogy ki vagyok, és mit akarok ebben a röpke kis életben, mert amit akarok, az kétféle irányba mutat.

Elegánsan József Attila úgy fogalmazta meg, hogy „Miért legyek tisztességes, kiterítenek úgyis. Miért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis.” Vagy egy a 80-as évek közepén készült fura című filmalkotás A skorpió megeszi az ikreket reggelire, amiben Törőcsik Mari már nagymamát játszik, az egyik legmaradandóbb Törőcsik Marival kapcsolatos filmélményem. Elmereng, és azt mondja az unokájának, hogy az ember élete folyamán két hülyeséget csinálhat, az egyik, ha őrzi a méltóságát, a másik meg ha leszarja. Ez a szabadfordítása József Attila fennkölt gondolatainak, és feladja a leckét mindnyájunknak, mert ha kicsit nyers, vagy lapidáris is ez a mondat, de mégiscsak a lényeget ragadja meg. Az a titokzatos valami - hogy „ehess, ihass, alhass, a mindenséggel mérd magad” megint József Attila - nagyon talányos, hisz mindenkinek magának kell megfejtenie a talányt, a mindenséggel mérd magad. Ez a méltó élet, amit a kereszténység üdvösségnek nevez. A méltó élet definíciója lehetetlenül nehéz feladvány mindenki számára. Az emberi együttélés alapvető normáitól függetlenül minden egyes személynek magának kell ezen a belső úton eljutni oda, hogy önmaga számára megfogalmazza, az itt és most életben, az örök létemnek ebben a kis szakaszában mi a méltóság teljességnek a kritériuma? Mikor méltó az életem ahhoz, aki vagyok. József Attila mondatának második feléből mindjárt ki is derül, hogy ehhez viszont könyörtelenül szembe kell nézni magammal, rá kell tekinteni magamra, és ha kell, akár minden nap újrafogalmazni, ki is vagyok én?

Ki az a lény? Ahhoz el kell sajátítani - ez roppant nehéz feladat -, hogy legyen valaki bennem, aki rá tud tekinteni erre a valakire. Ez így első hallásra reménytelenül bonyolultnak látszik, pedig azért nem annyira rettenetesen bonyolult. Számomra izgalmas élmény volt Orbán Viktor RMDSZ kongresszusán, Kolozsvárott tartott előadása. Abban úgy fogalmazott, hogy mert ha a Jóisten egy nemzetnek felteszi a kérdést, hogy ki vagy te és miért? Akkor bizony erre a kérdésre komoly választ kell adni. Ha a Teremtő elégedetlen a válasszal, akkor ezt a nemzetet kiírja a nemzetek nagykönyvéből. Ez nagyon drámai, de közben finom iróniával és derűvel megfogalmazott mondat. A gondolat Nemeskürty Istvántól ered, az ő születésnek századik évfordulójára díszvacsorát adott idén májusban Orbán Viktor, amire én is meghívást kaptam. Mindkettőnknek atyai jó barátja volt Nemeskürty tanár úr, aki gyakran játszott velünk, találomra ránk bökve, és feltéve a kérdést, kicsoda ön és, miért? Ez a legdöntőbb kérdés, hogy az életünket el tudjuk helyezni az öröklétbe. Vagyis, hogy legyen sorsunk, ne legyünk sorstalanok. Képesek legyünk önmagunkra rátekinteni.  Ez a valaki, aki rátekint önmagunkra, ez valószínű az öröklét része. Onnan kérdez vissza, az itt az életét - konkrétan és empirikusan - élő valakire. Ki vagy te, és mi végbűl? Ahogy a magyar nyelv archaikusan fogalmazná. Nyilván Nemeskürty tanár úr is úgy gondolta, hogy a Teremtő nap, mint nap felteszi számunkra ezt a kérdést, hogy ki vagy te, drága gyermekem, és mi végre vagy? Én teremtettem ezt a világot, de te nem automata vagy, mert én a Teremtő nem automatákat teremtettem, hanem a saját képmásomra azt az emberi lelket teremtettem beléd, ami lehetőséget ad számodra, hogy válassz jó és rossz között. Nevezzük akaratszabadságnak, még ha közhelyszerű is, de attól még igaz. Igenis rendelkezünk azzal a képességgel, hogy vagy őrizzük a méltóságunkat, vagy magas ívben teszünk rá a legalapvetőbb erkölcsi kérdésekben - lelki, erkölcsi, szellemi értelemben véve állandóan választási lehetőségek előtt állunk - ennek következtében minden döntésünkkel, ítéletünkkel, ezen ítéleteinkre épülő döntésünkkel és a döntéseinkre épülő cselekedeteinkkel. Mert ez az ív így teljes. Ez rajzolja ki azt, hogy kik is vagyunk valójában.

Barátok révén nemrég elém került egy 1996-os interjú Friderikusz Sándor készítette az akkor 33 éves Orbán Viktorral.  A beszélgetés végén feltette a kérdést, hogy elégedett-e vagy sikeresnek tartja-e magát? Mire a válasz egy nem volt. Érződik belőle, hogy ott toporog már a rajtvonalnál, ugye két évvel vagyunk az első miniszterelnöksége előtt. A minapi Bild interjúban pedig a német újságíró teszi fel neki a kérdést, hogy az egykori önmagával, ha most beszélhetne, akkor mennyire lenne elégedett az ifjú azzal, akivé lett.

Orbán Viktor 33 évesen, két évvel első miniszterelnöksége előtt

Az ifjú ’96-os Orbán Viktorra, és a ma már a 63. évéhez közeledő Orbán Viktorra visszatérve, akivel körülbelül 43 éve van személyes kapcsolatom -, élete kétharmadában és felnőtt élete meghatározó részében, már ha ma már nem is annyira intenzív, mint egy időben volt, de folyamatos a szellemi kapcsolat közöttünk.

A Fidesz megalakulásának első évfordulóján ’89 tavaszán Kéri László készített vele egy interjút, melyben - és nagyon meglepődtem -, mert azok között sorolt fel engem is, akik szellemileg nagy hatással voltak rá.  Papírom van róla, maga Orbán Viktor adott ki igazolást ’89-ben arról, hogy az előző öt-hat év során - ami egy ember életében elég jelentős időszak, szellemileg hatással voltam rá.

Mondanom sem kell, hogy ő is folyamatosan hatással van rám. Amikor pár hónapja egy beszélgetésben neveket soroltak fel neki, és a név hallatán az első reakciót kellett válaszként adni, akkor esetemben kicsit elgondolkodott, és eltöprengve azt mondta, bonyolult. Csak ennyit. Aminek kettős jelentéstartalma van, mert az egyik lehet az, ez is evidens, hogy én magam volnék bonyolult. A másik meg - a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, sőt, feltehetőleg mind a két jelentéstartalom benne volt ebben a válaszban -, hogy számára volna bonyolult részletesebben is kifejteni, hogy én mit jelentek számára, és nevem hallatán milyen gondolati ív épül fel benne.

Minekutána az első miniszterelnöksége alatt ugye a Miniszterelnökség Stratégiai-Tervezésért felelős államtitkára voltál, és rendkívül sok időt töltöttél el nap mint nap a társaságában.

Igen, ez mély bizalmi kapcsolat volt. Hiszen államtitkári beosztásban, ráadásul arra is fel van jogosítva az ember, hogy ne csak a miniszterem, de akár a miniszterelnök helyett is válaszoljak a parlamentben. A miniszterelnök esetében a viszontválaszok során a képviselőnek lehetősége van nem elfogadni a személyemet, ragaszkodhat a miniszterelnök személyes jelenlétéhez, és ha ez kétszer megismétlődik, akkor harmadszorra már be kell jönnie. De erős nézéssel azért azt szuggerálta ennek a négy éves ciklusnak az elején, hogy nem szeretne gyakran bemenni a parlamentbe. Igyekezzek mindent megtenni annak érdekében, hogy a kérdező érezze, hogy e mögött azért nemcsak én vagyok, és most mondjam azt, hogy magyar hangja, Bogár Laci. Azaz az én hangomon, de valójában a miniszterelnök szólal meg. Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy nagyon mély bizalmi kapcsolat volt közöttünk. Ilyen intenzitással természetesen már nem, de valamilyen formában, szellemileg most is nagyon közel vagyunk egymáshoz.

Amikor őt a saját identitásáról faggatják, hiszen ez már visszavonhatatlanul egy hihetetlenül gazdag életút, és gazdag a változásokban is, ezt magam is átéltem. Drámai különbségek vannak a világértelmezési logikában mondjuk a húsz éves, a harminc éves, a negyven éves, az ötven éves, a hatvan éves Orbán Viktor között. Ennek a megítélése nagyon kényes, mert egyfelől – és ez az uralkodó megközelítési mód - az a helyes, ha valaki egész felnőtt életében teljesen azonos módon látja a világot. Ez arra utal, hogy ez egy rendkívül stabil személyiség.

Ebből kimarad a lelki és szellemi fejlődés, hacsak nem születik valaki Jézus Krisztusnak. Már bocsánat.

Igen, én inkább tudomásul veszem. Lehet olyan megközelítési mód, amely ezt a legfőbb erények között sorolja fel. Tehát ha valaki rendkívül stabilan, egész felnőtt életében abszolút ugyanúgy tekint a világra és ugyanazt követi.

 Az ifjú és a 60 éves Orbán Viktor

Magam inkább azok közé tartozom - és nyilván Orbán Viktorról kialakult képem is e szerint formálódik -, aki úgy gondolja, hogy természetesen minden ember - lásd Spengler -, természet adta módon rendelkezik egyfajta narratívával és hozzá kapcsolt értelmezési kerettel és fogalomkészlettel. E nélkül a világ egyetlen káosz lenne számunkra. Felfoghatatlan tömegű információ ér minket, és ezeket valahogy el kell rendezni. Ha csak ömlesztve áramlanának belénk, akkor abból pillanatok alatt kialakuló totál káosz lehetne. Kell egy rendező elv a beáramló információknak, melyekről azonnal tudom hol a helyük.

Tehát van egy értelmezési keretem, és ez határozza meg, hogy egy jelenségről nyert információ hova helyeződik el a világértelmezési logikámban. Nyilván az ember számára a verbális kommunikáció is döntő fontosságú, noha tudjuk, hogy a nonverbális kommunikáció valójában sokkal pontosabb és meghatározóbb képet ad az emberről, de azért ez nem azt jelenti, hogy nyugodtan semmibe vehetjük a verbális kommunikációt. Van egy értelmezési keretem, és az ennek nyomán bennem kialakuló világértelmezést szavakba, fogalmakba öntöm, és úgy kommunikálok az emberi világban.

A narratíva változása tehát teljesen természetes dolog egy bizonyos időn belül - persze ha egy leírhatatlan sokkhatás megy végbe adott napon az más – de nem kell minden este szétszedni az eddigi narratívánkat és újat építeni. De hál' Istennek, azt nem életszerű feltételezni, hogy minden nap történjen velünk valami megrázó erejű dráma. Ha nem is minden nap, de azért viszonylagos rendszerességgel nem árt ellazulni, és más szemmel rátekinteni az eddigi narratívánkra, értelmezési keretünkre és a használt fogalomkészletre.

Az örökös ö n r e f l e x i ó, amit folyton felhozunk, és a miniszterelnök is használja ezt a szót.

Persze. Erre csak az lehet a válasz, hogy az egész rendszert mozdítom - megint egy Hamvas Bélához kötődő gondolat - ha ugyanis egy rendszerben egy elem nincsen a helyén, akkor az egy rendezetlen rendszer és senki nincs a helyén. Ha egyetlen elemével kapcsolatban is valami megváltozik, akkor igenis venni kell a fáradtságot az egész rendszert újragondolni.

Létrejöjjön az egyensúly.

Persze, hogy helyére rázódjon. Érdekes, hogy mennyire finom képzetek mentén formálódik a magyar nyelv, hogy helyére rázódjon. Ha egy nagy kupac cseresznyét kiöntünk egy tálcára, és rendezetté akarjuk tenni, akkor lehet egyenként szépen sorba rendezni őket. De van egy sokkal egyszerűbb és valójában sokkal hatékonyabb módja is. Ha ugyanis elkezdjük finoman rázni a tálcát, pillanatok alatt minden a helyére kerül, pontosabban mintha szemenként rakosgattuk volna egymás mellé. De hogy milyen finom és kedves áthallás ez: kell némi megrázkódtatás. Finoman meg kell rázni, nem vadul, hogy összeomoljon és az összes cseresznye kiperegjen a tálcáról, de pontosan úgy kell bekalibrálni a megrázkódtatást, hogy az újra elrendeződés némi erőfeszítéssel, de végbemehessen. 

Milyen mértékű megrázkódtatásra készüljön a magyarság az előttünk álló Mohács 500. évfordulójára megérkezvén, mindezt természetesen belehelyezve ebbe a kavargó, káoszos, világrendszerváltásos, Három-Test Birodalom alakulásos folyamatba?

Rónai Egon interjújában elhangzott egy egyébként végül is teljesen logikus kérdés arra vonatkozóan, hogy az amerikai elnökkel való találkozója nyomán az amerikai pénzügyi kormányzat létrehozott egy pénzügyi védőpajzsot, egy védelmi rendszert. Ezt én inkább biztonsági hálónak nevezném. Ahogy a francia mondja sans engagement  - elköteleződés nélkül -, tehát ezt abszolút nem kötelező igénybe venni. A miniszterelnök kifejezetten a védőpajzs kifejezést használta, joggal, mert a kard és pajzs, mint szimbólum, pontosabban kifejezi a lényeget. Pajzsot akkor használunk, ha feltételezzük, hogy van kard, ha pénzfegyverekkel ellenünk fordulhatnak. Márpedig erről szereztünk már tapasztalatot. Nem egy elvont lehetőség, hanem nagyon is konkrétan létező valóságos összefüggés. Ha fennáll a veszélye, hogy pénzfegyverekkel támadhatnak ránk, akkor jól jöhet egy védőpajzs. A védőpajzs létezésének híre - ha nem is teszi azonnal okafogyottá az ilyen próbálkozást -, de legalább lecsitítja ezeket. Ha van pajzs, akkor igen nagy erejű motivációjának kell lennie a globális pénzhatalmi rendszer pénzfegyvereit forgató spekulátoroknak, hogy pénzfegyvereikkel támadjanak Magyarországra.

De visszatérve az eredeti kérdésre, tehát természetes volt, hogy Rónai Egon visszakérdezett, hogy ilyen nagy bajban van Magyarország? Erre Orbán Viktor válasza nem az volt, mint minden épp regnáló miniszterelnöknek lenne, hogy szó nincs róla, semmiféle bajban nem vagyunk. Hanem! Még Rónai Egon is meghökkent, de a hallgatók, nézők is, hogy „de Magyarország mindig bajban van”, válaszolta. Ez volt az első mondat, ami önmagában is megrázó. Majd egy picit enyhített ezen „legalábbis az első világháború óta”, és ebből a mondatból azonnal kiderült, hogy nyilván Trianonra gondol. A trianoni döntéseket megerősítő második világháború óta nem akadt az országnak olyan vezetője a legmagasabb közjogi méltóságok szintjén, aki ennyire nyíltan mondta volna el azt, amit Reményik Sándor Nem nyugszunk bele! című megrázó versében leír „Hogy megroppant bár karunk ereje Nem nyugszunk bele!...” De ahogy a Monty Python-ban az az elszánt harcos mondja, egyezzünk ki döntetlenben! - miután mindkét kezét és lábát levágták. Minden meg mindennek az ellenkezője is jelen van a világban, csak egy picit meg kell kapirgálni.  

Azóta két nyilatkozatában is egyértelművé tette, emelte a tétet ebben a versenyben is. Jövőre választások lesznek, tehát a választási kampányban is, meg a globális térben is, ezzel nyilván Európának is üzent, meg az egész világnak: mindent elvettetek tőlünk, akár meg is vitathatnánk, hogy leválunk az orosz energiáról, de ti hoztatok lehetetlen helyzetbe. Így minden magyar kormányfőnek az üzemeltethetetlent kell üzemeltetnie több mint száz éve. Nem mi csináltuk. Ti, akik csináltátok, akartok minket kioktatni arról, hogy „ez milyen jó”?! Menjünk már egy kicsit vissza, hogy de miért csináltátok ezt? Miért csodálkoztok a következményein, mert én mindössze ennek a következményeire reagálok.

Téged „vádollak”. Talán 2023 nyarán hoztad fel a Hunyadiakat Orbán Viktorral kapcsolatosan.  Hoznék egy még erősebb hasonlatot. Mátyásnak - illetve már az édesapjának, Jánosnak is - törekvése volt, hogy megszerzi a Német-Római Birodalom császári koronáját, azzal a céllal, hogy egyesített erővel a török ellen az segítség lehet. Most pedig Európa még épeszű népeit próbálná a magyar miniszterelnök egységbe kovácsolni. Túl erős hasonlat?

Egyáltalán nem. Nyilván minden társadalomtudomány nagy történelmi ciklusokban gondolkodik a közgazdaságtan főként.  A természet is ciklikusan változik, az emberi társadalmakban is nagy ciklusok váltják egymást. Úgy látszik ötszáz évenként. Csak három személyt sorolok. Géza fejedelmet, és nem Szent István, nem lebecsülve természetesen az ő életművét, de az igazán drámai fordulat Géza fejedelem idején megy végbe. Ő még benne van az előző évezredben. Ez a magyarság kereszténység hivatalos felvétele előtti ős nemzetének korszaka, azokkal az energiákkal. De már érzi, hogy újabb ezer év kezdődik, amely ezer év már eltérő létszemléletre épül, és hogy utódának, Istvánnak mindent meg kellene tennie, és aztán utódaiknak, hogy ez a megrázkódtatás a magyarságot ne gyengítse, hanem megerősítse. Az új létszemlélettel, létberendezkedéssel, amit a kereszténység jelent, a magyar ős nemzet energiái szinergiával kapcsolódjanak össze. Semmit nem tudhat még arról, honnan tudhatna, hogy ebből mi lesz. Nyilván vicces feltételezni, hogy ilyen fogalmakban gondolta végig. De az életműve egészen bizonyosan erről szól. Megrázó átélni - az ember belegondolja magát a helyzetébe -, amint látja, hogy az elmúlt ezer évhez képest egy újabb ezer év jön, és mindent meg kellene tenni, hogy ez a megrázkódtatás megerősítse a magyarságot azáltal, hogy ezek az ősi energiák bekapcsolódjanak az új létszemléletbe és létszerveződési módba.

Nincs néha olyan érzésed, mintha a tér és az idő így meghajolva visszatérne általunk?

Dehogynem, pontosan. Nagyon köszönöm ezt a hasonlatot. Ötszáz év múlva Hunyadinak hasonló a helyzete. Mondjam azt, hogy világrendszerváltás megy végbe Géza fejedelem és Hunyadi idejében is?! Nem egyszerűen csak az oszmán-török terjeszkedésről van szó. Hunyadi után ötven évvel, de ő már sejti, hogy mindkettőt - V. Károlyt, a hatalmas Német-Római Birodalom urát, és Nagy Szulejmánt -, ugyanaz a globális pénzhatalmi rendszer finanszírozza. Mint voltál kedves ebben a Velencéről szóló elemzésben is kifejteni…

 … csak lefordítottam. 

Jó. De azért, ebből is kiderül, hogy alapvetően társadalomtudományt művelni döntően képzelőerő kérdése. Mert a nagy kép azért próbára teszi az ember képzelőerejét! Van bátorságod belenézni a sorskútba? Ahol felsejlik, hogy a kedvenc turisztikai célpont Velencét - aminek elájulunk a gyönyörűségétől -, milyen felfoghatatlanul pusztító energiák hozták létre és működtették? Tették ilyen csillogóvá a felszínen, de milyen mocsok tengeren úszott ezer éven át, és úszik valószínű ma is. Ez egy újabb csavar az egész ügyön.

Visszatérve az alapkérdése. Krízis, a görögben azt jelenti fordulat, amikor fordul a világ. Többen jelezték nekem, hogy Géza fejedelem előtt ötszáz évvel Attila király idejében is világrendszerváltás zajlott. Hiszen az, hogy ezerháromszáz év után összeomlik az a nyugat római rész - a kelet már korábban levált -, ami végül az egész világot eluralta hisz ott születik meg a nyugat. Azt már nem is merem hozzátenni, hogy Attila király előtt ötszáz évvel, meg maga Jézus jelenik meg a Földön, és akkor mehetnénk visszább biztos érdekes dolgokat találnánk…

Lehet Bakos Attilának (író, költő, védikus filozófus a magyar őskultúra kutatója) is volna hozzáfűznivalója mindehhez.

Maradjunk annál, hogy Géza fejedelem, Hunyadi, most pedig Orbán Viktor mennyire akarta ezt…? Babits írja a Jónás könyvében, s Jónás „mivel rühellé a profétaságot”. Nem feltétlenül a legkényelmesebb szerep. Mert ennek tragikuma is van. Bár hál' Istennek Orbán Viktor karaktere elég ütésállónak látszik. Antaeusi alkat, ha legyőzik, Földhöz teremtik akkor a Földből energiákat szív magába, felpattan és folytatja a harcot. A történelem a jelek szerint, őt látszik kiszemelni. Nyilván a történetnek nincs vége. Sőt, a történet legdrámaibb crescendója még most fog kezdődni. Belép a politikába ’88-ban, és 90-től fordul a világ. Az is egyfajta világrendszerváltás volt a német egyesítéssel, Herrhausen levételével a sakktábláról, mert neki alternatív elképzelése volt a birodalommal szemben. Érdemes lenne elgondolkodni, hogy mi lehetett az oka, hogy nem is próbáltak vele kompromisszumra jutni, azonnal megölték.

Ez mindenképp figyelemreméltó, mert épp annak vagyunk tanúi, hogy még a szovjet birodalommal is Gorbacsovval – a gonosz birodalmával, ahogy Reagan elnök mondta - lehet egyezkedni, de épp a Deutsche Bank elnöke fogalmazott meg olyat, aminek nyomán fizikailag is meg kellett semmisíteni? Ez nagy dráma. Pusztán kíváncsiságból is foglalkoztat, hogy mi lehetett az a hihetetlen dráma, ami arra kényszerítette őket, hogy fizikailag is likvidálják? Ismétlem, Gorbacsovval lehet egyezkedni, sikeresen, de egy Deutsche Bank elnökbe beletörik a bicskájuk, hogy képzavarosan fogalmazzak. Ledöfik, ez mindenképpen figyelemreméltó.

Ezek a változások előhozták azt a világot, amiben egy egyre gyümölcsözőbb kölcsönös előnyökön nyugvó német-orosz együttműködés megy végbe. Ma ahhoz - hogy elkerüljük a történelmi katasztrófát -, nagyon világosan kell látni, a rendszerváltás rendszere - nem tudunk mást mondani, ennyit tudunk csak mondani róla, kicsit ügyetlen meg hosszú elnevezés -, de a rendszerváltás rendszere erre a globális hatalmi pillérre épült. A globális hatalom, az amerikai birodalom kegyesen engedélyezte, és az oroszok belementek Németország egyesítésébe. Sőt, a NATO tagja is lehet az egyesített Németország. Cserébe a birodalom meg kegyesen beleegyezett, hogy lehet békés együttműködés a német és orosz birodalom között. Pedig, a két világháborúban ugyanez az erő ugrasztotta össze őket - sok a gyanús mozzanat - és most beigazolódik. Az oroszoknak is megígérték, hogy egy centimétert nem fognak kelet felé menni. Köszönjük, nagyon hálásak vagyunk! Látjuk, teljesen megváltoztatok. Mi is békés szándékkal vagyunk. Minden rendben van.  A mai világot szemlélve, nem mintha a politikai ígéreteknek nagy jelentőséget lehetne tulajdonítani, de ezt az ígéretét talán az egyik legbrutálisabb módon szegte meg a modern nyugat. Ami számunkra rendkívül fontos, hogy a rendszerváltás rendszere ebben a térségben, Köztes-Európában teljes mértékben az amerikai világbirodalom által jóváhagyott kölcsönös előnyökön nyugvó német-orosz együttműködésre épült. Ha ez összeomlik, akkor a rendszerváltás rendszere is összeomlik. Úgy, hogy egyelőre nincs és fogalmunk sem lehet arról, hogy mi kerül a helyére?! Ez sokkal súlyosabb, mélyebb és drámaibb világrendszerváltás, mint ami 1989-90-ben ment végbe. Ez akkor omlott össze igazán, amikor ehhez Kína is kapcsolódott. Tehát azt még valahogy engedélyezte az amerikai világbirodalom, meg Margaret Thatcher, aki egy kicsit azért gyanakvó volt a német egyesítés miatt és főként a mögötte álló brit birodalmi csillagmag-maradvány. Az végképp kiverte a biztosítékot a két angolszász világbirodalomnál, amikor ehhez Kína is csatlakozott. Mi több! Maga Kína fogalmazott úgy, hogy végre egy eurázsiai együttműködési rendszerben, szinergiában van egymással az eurázsiai kontinens.

Ez eddig teljesen rendben is lett volna, csak egy apró probléma van, ha ebből maga a világbirodalom  Amerika marad ki, akkor ez nem fog tetszeni a világbirodalom urainak. Ez logikailag nagyon könnyen kiszámítható volt. A Háttérkép című beszélgető műsorunkban 2011-től egyebet sem mondtunk folyamatosan -, pedig akkor még három évvel vagyunk a 2014-es Majdan puccs előtt - csak azt, hogy ez az új felállás súlyos kihívás az amerikai birodalom számára. Ebből baj lesz! Az amerikai világbirodalom mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy szétverje, és ez be is következett.

Tehát Orbán Viktor első kormányzása idején, és egészen 2010-ig valójában, sőt 2014-ig, már a második miniszterelnökségéig - úgy gondolhatta, hogy minden erre a Három-Test Birodalomra épült - tehát Európa, ami alapvetően a negyedik német birodalom, az orosz birodalom, és a kínai birodalom eurázsiai együttműködése. De, akkor jön a ’14-es Majdan, a háború kiprovokálása, amivel Amerika jelzi, hogy nem, ezt én letörölném, új három-testet akarok, mert ebből kimaradt Amerika.

Bogár László a Háttérképben

Tehát Európa, Oroszország, Kína, ebben Amerika nincs benne - ezt ő nem tűri, olyat akar, amiből Európa marad ki. Tehát egy amerikai, orosz, kínai együttműködés, és látványosan Donald Trump egyebet sem csinált, mint megalázta Európát élén Ukrajnával értelemszerűen. Egyébként Victoria Nuland híres mondata „fuck the EU” 2014-ben világossá is tette, hogy kit érdekel? Már az a birodalom is kizárta gyakorlatilag Európát ebből az egészből. 

Tehát most van egy második három test Amerika, Oroszország és Kína, de közben a brit birodalmi csillagmag-maradvány meg azt mondja, ez hülyeség, igenis az oroszokat letörölhetjük a térképről. Hiszen én vagyok a világ ura, annyi pénzt bocsátok ki, amiből a világ minden fegyverét, a világ minden lőszerét, a világ minden zsoldosát - tehát nem az utolsó ukránig, hanem a világ összes zsoldosáig - megvehetem. Ajánlata pedig, hogy Oroszországot semmisítsük meg, melynek európai része az enyém, az ázsiai rész Szibéria Kínáé, legyen egy nagy-Európa, egy nagy-Kína és kis-Amerika három-test. Most valójában ez a két három-test koncepció megy szembe egymással.

Mivel Orbán Viktor szellemileg felismeri, hogy utóbbi végtelenül destruktív, mivel arra épül a brit birodalmi csillagmag-maradvány stratégiája, hogy térdre kényszeríthető egy atomhatalom. Sőt, polgárháborút lehet rábocsátani, meg hogy a világ legnagyobb atomhatalma mondjuk hat hadakozó fejedelemségre eshet szét. Épelméjű ember nem gondolhatja komolyan, hogy ez nem végzetes az emberiség számára. Mivel Orbán Viktor épelméjű ember, és tud is erre hatni, ezért élharcosa annak a második Három-Test Birodalom - Amerika, Oroszország, Kína - együttműködésnek, amivel szembe megy ez a destruktív ellen-Három-Test - nagy-Európa, nagy-Kína és kis-Amerika.

Igen, és háromszor három test. Először Európa, Oroszország, Kína, ebből Amerika maradt ki a második három-testből Amerika, Oroszország Kína, ebből Európa marad ki. A nagy-Európa által javasoltból Oroszország marad ki, mert Oroszországot feldarabolva megsemmisítik, tehát nagy-Európa, nagy-Kína és kis-Amerika. Vegyük észre az egyetlen konstans elemet, mind a háromban benne van Kína. Lásd keleti nyitás, csak hogy Orbán Viktor narratívája miért elég helytálló. Miért kell Keletre nyitni? Azért, mert minden lehetséges három test birodalomban egyetlen konstans elem van, Kína.

Én egyszerre csodálom és kritizálom is a magam módján a miniszterelnököt és azzal szoktam hadakozni sokszor a szociális médiában, hogy amíg Orbán Viktor nyújtja a védernyőt, addig van lehetősége a magyarságnak arra - hogy szubszidiáris alapon - tehát önszerveződő-falu szinten újraszervezze az élet tereket, az egészséges élelmiszertermelést, az emberi közösségeket…

… a szívós talapzatot. A felszínen bármilyen háborúk dúlnak - lásd átlagosan 3000 méter mélységűek a világtengerek -, de a legnagyobb vihar is csak 50 méterig hatol le. Amíg a felső 50 méterben tombolnak a 15 méteres hullámok, és ez a talapzat legalábbis reményeink szerint megmaradhatna. De ha ilyen nincs vagy nem kellő erejű, és gondolom erre célzol, hogy mindennél fontosabb volna ezt a szívós talapzatot visszaállítani.

A szétvert parasztságot.

A szétvert parasztságot. Igen.

balról jobbra Dr. Orbán Viktor, Prof. Dr. Kopp Mária, Dr. Bogár László, Dr. Mikola István

2004 tavasza népesedési konferencia

Bogár László archívumából

Egy ilyen alulról szerveződő mozgalomnak, és most provokatív leszek, hajlandó lennél a fő hangja, arca lenni?

Valóban provokatív volt a kérdés, ebben a Jelen voltam című filmben elmondom Ángyán József tragédiája olyan, mint egy görög sorstragédia.

a Jelen voltam című dokumentumfilm plakátja

 Illetve a mi előző interjúnkban is elmondtad…

 … hogy Orbán Viktor személyesen kérte fel, elment a családhoz, otthon látogatta meg Ángyán Józsefet, és kifejtette, hogy neki megtiszteltetés, hogy 68%-os többséget elért miniszterelnökként felkérheti, azért államtitkári beosztásra és nem miniszternek, mert a miniszter csak adminisztrátor, de ő nem adminisztrátornak akarta Ángyán Józsefet, hanem szellemi vezetőnek is. Mi nagyon-nagyon sokan igyekeztünk is mindent megtenni, hogy a legteljesebb mértében támogassuk ezt, mert Ángyán József lett a zászlója ennek a törekvésnek. Itt nem megújulásról, hanem v i s s z a r é g i e s ü l é s r ő l  lenne szó. Arról, hogy az ezer éves magyar paraszti társadalom, amelyik társadalmi-gazdasági létezés minden dimenziójában - szellemileg is, demográfiailag is - a legfőbb talapzata volt a magyarságnak, végre visszarégiesüljön, visszanyerje történelmi létjogosultságának azokat az elemeit, amelyek minimálisan szükségesek ahhoz, hogy ez az ország valóban megmaradhasson.

Ne felejtsük el, hogy Mohács előtt tizenkét évvel azért gerjesztenek mesterséges polgárháborút 1514-ben - ezt hívják Dózsa parasztfelkelésnek - de ez csinált, ugyanúgy mint a Majdan, meg egyéb színes forradalmak, tehát csinált parasztlázadás. Nyilván mindig vannak okok, voltak feszültségek, de attól még csinálva van, mert azokat a feszültségeket békés körülmények között is meg lehetett volna oldani, míg a világot irányító erőnek múlhatatlanul szüksége volt arra, hogy a történelmi Magyarország megsemmisüljön. Útban volt Velencének, meg Genovának, a Fuggereknek. A Medicieknek meg különösen. Míg Bakócz Tamást Velence támogatta pénzzel.

A Hunyadiakra egy pillanatra visszatérve, abszolút ugyanez a helyzet sejlik fel. Itt is valami ilyesféle készül az 500. évfordulón 2026-ban, ugyanúgy parasztlázadást akarnak az elégedetlenséget kihasználva. Kétségtelen a Tisza párt nem tudott volna létrejönni anélkül, hogy ne lenne valóban legalább kétmillió joggal elégedetlen. Abban az értelemben joggal, hogy ezen a legfontosabb területen - nagyon fájdalmas ezt nekem kimondani -, de Ángyán József tragédiáját szemlélve, pont ott nem zajlott le a legfontosabb változás az elmúlt 16 évben - mert jövő tavaszig aligha fog ez végbemenni -, ahol a legnagyobb történelmi szükség lett volna erre.

Amikor megtörtént a látványos szakítás - és nem mondom ki a nevét - a legfőbb oligarcha és Orbán Viktor között - azon oligarcha, aki kivégezte Ángyán Józsefet -, akkor én még gyermeteg módon reménykedtem, hogy ez jelentheti a békés egyezség létrejöttét Ángyán József és Orbán Viktor között. De ez egyáltalán nem történt meg.

A földalapú támogatás eredetileg - abszolút nem értek ehhez természetesen -, kifejezetten a családi gazdaságokra lett kitalálva. Nem tudom az eredeti koncepcióhoz képest, hogy került bele, hogy felső korlát nélkül lehet földalapú támogatást adni, mikor ezt kizárólag csak harminc hektártól ezer hektárig csak mondok valamit, tehát körülbelül arra lett kitalálva, ami még valóban az ami, nem csak egyszerűen biznisz. Sőt, éppen ez ami, nem csak biznisz.

Hanem az életformát és a családot megtartja.

Amit Ausztriában, Svájcban látni. Ezért lehetséges, hogy az egy főre eső jövedelem háromszor-négyszer akkora Ausztriában, Svájcban meg ötször, de a családi vagyon - a hegyekben látható birtokok -, az körülbelül húsz-, huszonötszörös értékkel bírnak egy átlagos magyar parasztgazdaság családi vagyonához képest. Holott semmi nem indokolja ezt. Minden lehetőség készen állt Magyarországon is. Odahagytuk a mezőgazdaságot, odahagytuk az erre épülő élelmiszeripart, odahagytuk az élelmiszer kiskereskedelmet Tesco-kkal, Spar-okkal, Lidl-ekkel és Aldi-kkal. Ha Európa egyik legértékesebb mezőgazdasági adottságokkal rendelkező országa mindössze a mezőgazdaságát, az erre épülő élelmiszeriparát és élelmiszer kiskereskedelmét hagyja oda idegen erőknek, akkor ne csodálkozzon. Ahogy Boros Imre szokta mondani, a székely viccek poénját, ha mindezt te csináltad, akkor a legvégén ne csodálkozz, hogy az jön veled szembe, amit te hoztál létre. Ne lepődj meg a következményein!

 pillanatkép a NEM PÍSZÍ című műsorból

Érdekes, hogy megint ennél a témánál lyukadtunk ki, ez azt jelenti, hogy folytatnunk kell tavasszal a kampányhajrában, vagy a választások után…?!

Mindenképpen folytatjuk. Félreértés ne essék, elmegyek szavazni, és a Fideszre fogok szavazni. Mert változatlanul úgy gondolom, mindenféle hibájával együtt, hogy a Fidesz történelmileg a legkisebb rossz. Minden, ami helyette jöhetne, az rosszabb, vagy sokkal rosszabb. De kikerülhetetlen lesz, hogy utána jelentős változások menjenek végbe. Azért, mert kifordult a rendszerváltás rendszere alól a globális hatalmi rendszer. Egyvalamiben lehetünk biztosak, hogy függetlenül attól, hogy ki nyeri a választásokat, a rendszer mindenféleképpen megváltozik ’26-tól. Roppant kényelmetlen!

Csak az a baj, hogy a magyarok 99 százaléka ezt a mondatot - nem akarom vérig sérteni az olvasókat meg a hallgatókat - nem érti. „Mi az, hogy megváltozik? Azt jelenti, hogy megbukik Orbán Viktor?” Egyáltalán nem azt jelenti. Ennél sokkal mélyebb. Az is nagy dráma, ha Orbán Viktor megbukna. Reméljük nem! Amennyiben Orbán Viktor és a Fidesz marad, akkor is alapvetően fog megváltozni a rendszer. Amit a rendszerváltás rendszerének nevezünk, az omlik össze, mert kifordult alóla a globális hatalmi rendszer talapzata.

Ez az a valami, amire egyelőre - érthető ez taktikai okokból - maga Orbán Viktor sem igyekszik felkészíteni a magyar társadalmat, mert most az a lényeg, hogy megnyerjük a választásokat. Egyetértek. Nem akarok senkit megbántani, azért nem használom az elit kifejezést, de akik szellemileg magasabb hierarchikus szinten vannak, azoknak történelmi kötelessége ezt megérteni, és mindent megtenni annak érdekében, hogy ezt békés körülmények között meg lehessen értetni a magyar néppel.

Értem én, hogy taktikailag nem akar arról beszélni Orbán Viktor, hogy nehezebb vagy sokkal nehezebb helyzetben lesz az ország függetlenül attól, hogy ki nyeri a választásokat 2026 után. Erről senki, aki nyerni akar a választásokon, az nyilván nem beszél. Bár a korábban említett interjúban azt mondta, hogy „Magyarország mindig bajban van”. Most lesz csak igazán bajban. De mind a két nagy párt nyilván abban érdekelt, hogy ezt ne fedje fel a magyar társadalom előtt. Ez végzetes következményekkel járhat, mert egy pisztolyként egymásra fogott két magyarként működő társadalomban nincs veszélyesebb dolog, mintha mind a két fél úgy gondolja, hogy az önmagában megoldás, hogy a mieink nyernek, és az mindent megold. Ez sajnos nem így van! Egyik fél esetében sem. Tehát eljátszhatjuk azt, ahogy Gérecz Attila híres versében írja „…mint két pisztolyként egymásra fogott magyar.”  Tehát, ha a magyarság mind a két része abban a végzetes illúzióban él, hogy elég, ha ő megnyeri a választásokat, és akkor ezzel minden megoldódik. Nem akarok sötét jövőt vizionálni, de végzetes csalódáshoz vezet, ha nincs a magyarság tudatában annak, hogy sokkal súlyosabb a kihívás, mintsem hogy, melyik párt nyeri a választásokat, és azzal minden elrendeződne Magyarországon.

Köszönöm szépen!

Tallián Hedvig

Emlékszem a pillanatra, amikor elém került az alábbi írás és eldöntöttem, erről a magyar közönségnek tudnia kell. Ugyanis ha érteni akarjuk történelmünket, akkor annak távoli, de meghatározó eseményéről A TATÁRJÁRÁS VALÓDI OKÁRÓL is le kell hulljon a lepel. A ki tudja, kik által írt történelemkönyvek semmitmondó leckéit félre kell söpörni, hogy végre felismerjük az összefüggéseket a saját és a jövő generációi érdekében is. Jelenünket ugyanis a hét-nyolcszáz évvel ezelőtti történésekhez hasonlatos világrendszerváltás bolygatja, melynek mélyén most is a pénzügyi átrendeződés, a vagyontranszfer, azaz a globális léptékű - évtizedek óta tartó - hatalomátmentési kísérlet húzódik. Egyelőre még nem látjuk e kibontakozó világkáosz végét. S, hogy saját jövőnkre nézvést milyen kimenettel spekulálhatunk, ahhoz meg kell ismernünk a magyar és európai középkor történéseinek hátterében futó tabudöntő összefüggésrendszert. A nem-közgazdász agyú ember fejével is felfogható valós pénzügyi folyamatokat. A „nem létező” háttérerő a bűn kategóriájába tartozó uzsorát is messze felülmúló spekulációját, mely erő akkoriban Velence álruháját öltötte magára. Ráadásul, megpróbálta magát Firenze és más itáliai városok pénzintézményei mögé is elrejteni. Az alábbiakban tehát egy rázós történelmi utazásban lesz része az elszánt magyar olvasónak mongol hordákkal, Földközi-tengeri flottákkal, rabszolgákkal, pestissel, a „harmadik világhoz” tartozó angol királyokkal, pápákkal, no és persze ezüsttel-arannyal rogyásig, és ha valaki a mai Wall Street-i és City of London béli bűvészmutatványokkal is összefüggést vél felfedezni az alábbiakban annak jó a szimata. Következzék tehát Paul B. Gallagher írása.

Tallián Hedvig

MIKÉNT MANIPULÁLTA VELENCE A VILÁG ELSŐ ÉS LEGSÚLYOSABB GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ÖSSZEOMLÁSÁT?

Paul B. Gallagher

A történelem eddigi legsúlyosabb pénzügyi összeomlása 650 évvel ezelőtt érte el csúcspontját. Az 1930-as évek nagy gazdasági válsága enyhe és rövid epizód volt ahhoz képest, ahogy az 1340-es évek bankválsága megtizedelte a világ népességét.

A válság 1345-ben érte el csúcspontját, amikor is a világ legnagyobb bankjai mentek tönkre, és amelyeket az itáliai firenzei Bardi és Peruzzi társaságok vezettek, ez ugyanis több volt, mint bankválság – ez pénzügyi szétesés volt. Akárcsak a most fenyegető katasztrófa, amelyet Lyndon LaRouche 1994 júliusában megjelent „Kilencedik gazdasági előrejelzésében” jósolt, az akkori összeomlás is az összes nagy európai bank és a piac összeomlásával járt, melynek során – a krónikások beszámolója szerint – „az összes hitel egyszerre tűnt el”, a kereskedelem és a tőzsdei forgalom nagyrészt leállt, az éhínség és a betegségek következtében pedig a világ népességének katasztrofális csökkenése fenyegetett.

Akárcsak a pénzügyi összeomlás, amely 1995-ben fenyegetett minket Mexikó, Orange County, a brit kereskedelmi bankok stb. összeomlásával, az 1340-es évekbeli is harminc-negyven év katasztrofális pénzügyi gyakorlatának eredménye volt, melynek során a bankok hatalmas fiktív „pénzügyi buborékokat” hoztak létre, parazitaként emésztve a termelést és a valódi árukereskedelmet. Ezek a spekulatív rákos daganatok elpusztították a valódi vagyont, melyet monopolizáltak, és ezeknek a bankoknak a tényleges csődjét okozták, jóval azelőtt, hogy végül tönkrementek.

Alapvető különbség 1345 és 1995 között, hogy a XIV. században még nem léteztek nemzetek. Egyetlen kormány sem rendelkezett nemzeti szuverenitással, hogy ellenőrizze a bankokat és a hitelek létrehozását, vagy, hogy rendezett módon csődbe taszítsa ezeket a bankokat, és a fiktív banki hiteleket és pénzt nemzeti hitelekkel váltsa fel. A pápaság, az egyház világszintű vezetése sem harcolt akkoriban a nemzetközi bankok adóssággal való kifosztási gyakorlata ellen, mint manapság; sőt, akkoriban szövetségben állt velük, segítette és támogatta őket.

Az eredmény katasztrofális volt az emberi népesség számára, mely világszerte 1300 és 1450 között mintegy 25 százalékkal csökkent (Európában az 1340-es évek összeomlásától az 1440-es évekig valahol ez 35-50 százalékra rúg).

Ezt a globális összeomlást, melyet a végül teljesen csődbe ment bankok politikája és tevékenysége okozott, a történészek azóta egy királynak, Szegény Edward III-nak, Anglia királyának tulajdonítják. Edward 1342-től kezdve lázadt fel a Bardi és Peruzzi bankok által végrehajtott királysága lefoglalása és kifosztása ellen azzal, hogy nem fizette vissza kölcsöneit. De Edward király nemzeti költségvetése eltörpült a Bardi vagy a Peruzzi bankoké mellett; sőt, 1342-re nemzeti költségvetése azok alosztályává vált. Firenzében készült belső feljegyzéseikben megvetően „Messer Edward”-nak hívták (késes, bicskás); „szerencsénk lesz, ha adósságainak akár csak egy részét is vissza tudjuk szerezni” – gúnyolódtak rajta 1339-ben.

A történészek a „szabad kereskedelem” mítoszát alakították ki ezekről a XIV. századi olasz „józan, szorgalmas, keresztény bankárokról”, akik „jót cselekedtek” saját kapzsiságukból kifolyólag; családjuk bankjainak monopóliumokat keresve a kereskedelmet és a kapitalista ipar kezdeteit fejlesztve; ki tudja miként, de békében éltek más kereskedőkkel; és a templomnak tett adományokkal levezekelték kapzsiságuk bűnét. Szól a mítosz: ám, ezeket a józan bankárokat tévútra vezették a királyok (átkozott kormányok!), akik pazarlóak, háborúpártiak és megbízhatatlanok voltak az adósságaik visszafizetésében, mely kölcsönöket a tehetetlen vagy pillanatnyi elmezavarban szenvedő bankároktól kényszerítettek ki. Így a kialakulóban lévő „magánvállalkozói kapitalizmus” visszaszorult a XIV. század katasztrófája miatt – állapítja meg az osztálytermi mítosz, mellékesen megjegyezve, hogy Európában 30 millió ember halt meg a következő fekete halál, éhínség és háború következtében. Ám, ha a „józanságra törekvő, keresztény” bankárok ragaszkodtak volna az igyekvő „szabad kereskedelemhez” és a virágzó városállamokhoz, akkor soha nem keveredtek volna háborúskodó, pazarló királyok csapdájába!

AZ IGAZ TÖRTÉNET

Két közelmúltban megjelent könyv segít megdönteni e fedősztorit, bár talán nem ez volt a szerzők szándéka. Edwin Hunt 1994-es könyve, The Medieval Supercompanies: A Study of the Peruzzi Company of Florence (A középkori szupervállalatok: Tanulmány a firenzei Peruzzi-társaságról) megállapítja, hogy ez a nagy bank - különösen az európai mezőgazdasági hitelek és kereskedelem terén – a saját romboló politikája következtében már az 1330-as évek végén veszteséges volt és gyakorlatilag csődbe ment, még mielőtt III. Edward-dal üzletet kötött volna. „Valójában a nagy bankvállalatok csak azért tudták túlélni 1340-et, mert nem terjedt a hír romló helyzetükről.” Pontosan úgy, mint 1995-ben.

Hunt pedig a történészek számára megdöbbentő tényt hoz fel, mely a Bardi és Peruzzi fennmaradt levelezésének és főkönyveinek kimerítő újbóli tanulmányozásán alapul. Arra a következtetésre jut, hogy III. Edward királynak nyújtott kölcsönük olyan brutális „feltételekhez” volt kötve - a király bevételeinek lefoglalása és kifosztása -, hogy a király valódi adóssága nem haladhatta meg a 15-20 000 fontot, amikor fizetésképtelennek bizonyult. Hunt úr maga is egy nemzetközi banknál dolgozik, így tudja, hogy manapság hogyan működnek az ilyen „feltételek” a hitelezésben. Valószínűleg tudja, hogy a harmadik világ országainak valódi nemzetközi adóssága ma csak egy kis töredéke annak, amit a bankok és a Nemzetközi Valutaalap állít, hogy tartoznak. Biztosan tudja, hogy a XIV. századi Anglia a Bardi, Peruzzi és Acciaiuoli nemzetközi bankok számára harmadik világbeli országnak számított. II. és III. Edward számára sokkal kevesebbet kölcsönöztek, mint amit ígértek – de ígéreteiket a történészek, kötelességtudóan összeadták „teljes kölcsönként”, kezdve bankártársukkal, Giovanni Villani-val,

Még ha el is fogadjuk a legmagasabb számokat, amelyeket valaha III. Edward 1345-ös fizetésképtelenségéről megadtak a firenzei bankárok, a firenzei városi kormányzat (melyet ők irányítottak) adóssága 35 százalékkal nagyobb volt, és ezeket a kötvényeket sem fizették ki.

Ennél is árulkodóbb a velencei történész, Frederick C. Lane legújabb műve, a Money and Banking in Medieval and Renaissance Venice (Pénz és banki tevékenység a középkori és reneszánsz Velencében). Ez a mű azt mutatja, hogy a velencei pénzügyek voltak azok, amelyek 1275 és 1350 között egy hatalmas nemzetközi „buborékot” valutaspekuláció révén uralva és irányítva előidézték az 1340-es évek nagy összeomlását. Ahelyett, hogy megosztották volna a kölcsönös kapzsiság és a szabad vállalkozás békéjét „szövetségeseikkel” a firenzei bankárok, a velencei kereskedők csődbe vitték őket, és velük együtt Európa és a Földközi-tenger gazdaságát is. Firenze volt a XIV. század „New Yorkja”, a világ legnagyobb bankjaival rendelkező banki központ. Velence viszont „London” volt, amely szoros pénzügyi összeesküvéssel és a pénzverés és hitelteremtés piacainak teljes uralmával manipulálta a firenzei bankárokat, királyokat és császárokat egyaránt.

Már az 1950-es években egy történész, Fernand Braudel, tudatosan bizonyította, hogy Velence, a firenzei, genovai, sienai stb. olasz bankárok élén, a XIII. század elejétől szándékosan beavatkozott, hogy megakadályozza a nemzeti kormányok kialakulását, a „II. Frigyes eredményei által előrevetített modern államok” létrejöttét. II. Frigyes Hohenstauffen a XIII. század első felében a Német-Római Birodalom császáraként Nagy Károly korábbi eredményeit - az oktatás terjedését, a mezőgazdasági fejlődést, a népesség növekedését - erős kormányzásával képes volt megvalósítani. A nagy Dante Alighieri megírta alapvető jelentőségű De Monarchia (Az egyeduralom) című művét, amelyben hiába próbálta újjáéleszteni a Frigyes uralkodásával azonosított, isteni törvényen és természeti törvényen alapuló császári kormányzás lehetőségét.

Braudel így ír: „Velence szándékosan csapdába ejtette az összes környező gazdaságot, beleértve a német gazdaságot is, saját haszna érdekében; ezekből élt, megakadályozva őket a szabad cselekvésben. ... A XIV. században olyan hatalmas monopólium jött létre az olasz városállamok javára, hogy az olyan kialakulóban lévő területi államok, mint Anglia, Franciaország és Spanyolország, szükségszerűen szenvedtek a következményeitől.” Braudel által bemutatottakon túl Velence beavatkozott, hogy megakadályozza a spanyol Bölcs Alfonso trónra lépését II. Frigyes császár utódjaként.

A „szabad kereskedelem” diadala a potenciális nemzeti kormányzás felett előidézte a XIV. század globális emberi katasztrófáit, a történelem legsúlyosabb haláleseteit és népességcsökkenését. Csak száz évvel később, a reneszánsz idején jött létre a francia nemzetállam XI. Lajos alatt, majd Angliában VII. Henrik alatt, és Spanyolországban Ferdinánd és Izabella alatt, és csupán ekkor kezdett magához térni a népesség szám.

NÉPESSÉG: AZ ALAPVETŐ MÉRŐSZÁM

A XIV. századi pénzügyi válságban a velencei kereskedők és bankárok, valamint „szövetségeseik” által okozott pusztítás legszembetűnőbb mércéje az 1. ábra mutatja. Az Európában, Kínában és Indiában (összesen a népesség háromnegyedében) 400-600 éven át tartó népességnövekedés megfordult. A világ népessége összeomlott. Az éhínség, a bubópestis és a tüdőpestis, valamint más járványok több mint 100 millió ember életét követelték. Egész Eurázsiát háborúk dúlták, amelyek során - mint ma Ruandában és Boszniában - a katonák civileket mészároltak; önmagukban a mongol seregek 5-10 millió embert mészároltak le. Ez a népességcsökkenés azonban nem az 1340-es évek bankválságával vette kezdetét, de azt követőn közel egy évszázadon át gyorsult. A velencei szövetségesek pénzügyi politikája már negyven-hatvan évvel azelőtt megfordította a népesség növekedését, hogy spekulatív rákjuk teljesen kimerítette, amit monopolizált, ezzel pedig 1340-ben az összes korábban még nem bedőlt nagy bank csődjének sorozatához vezetett.

1., ábra - Európa, India és Kína összesített népessége 1000-1500 között

Hogyan tudta a szabad vállalkozású pénzügyi szektor, amelyet egyetlen kormány sem tudott ellenőrizni, összeomlasztani az eurázsiai kontinens összes gazdaságát? Hogyan tudtak az Európa egy részén koncentrálódó bankok – melyek a modern bankokhoz képest aprócskának számítottak – ilyen globális katasztrófát okozni?

(Lásd az első kiegészítést lenn.)

Rákos burjánzás a termelő szektorban

A XI., XII. és XIII. században mind Európában, mind pedig különösen Kínában gyorsult a népesség növekedése és fejlődése. Kína népessége a S'ung-dinasztia neokonfuciánus reneszánszának idején, kétszáz év alatt megduplázódott, elérve a 120 milliót; eközben Észak-Franciaország és Észak-Olaszország népsűrűsége megközelítette a mai szintet. A termékenyen művelt mezőgazdasági területek hatalmas növekedésének eredményeként Európa népessége 700 éven át, 1300-ig folyamatosan növekedett, miután a Római Birodalom 300 és 600 között összeomlott és elnéptelenedett. Ezenkívül több időszak is volt, amikor a szántóföldi technológiák – az eke, a vetőmag, az állati erő, a vízenergia és a szélenergia használata – ugrásszerű fejlődésen mentek keresztül. A fiatalok klasszikus oktatása a kolostori iskolákban (oblates) a XII. században terjedt el, amikor Franciaországban megindult a nagy katedrálisépítési mozgalom. A haladás különösen gyors ütemben terjedt, köszönhetően Károly Nagy és angol és olasz szövetségesei ösztönzésére 750-900 között, majd ismét 1100-1250 között, a Hohenstauffen-dinasztia német, olasz és szicíliai Szent Nemét-Római császárainak időszakában, amely II. Frigyes uralkodásával ért véget.

A XIV. század fordulóján azonban az élelmiszertermelés és a népesség növekedése megállt Európában (Kína népessége már akkor is drasztikusan csökkent, erről bővebben alább). 1314-17, 1328-29 és 1338-39 között súlyos éhínségek (több egymást követő terméskiesés vagy extrém hiány) jelentkeztek. Egy történész arra a következtetésre jut, hogy „[az olasz krónikás] Villani kijelentéseiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy évtizedenként körülbelül háromszor jelent meg többé-kevésbé súlyos jellegű hiány. Körülbelül évtizedenként egyszer a hiány olyan súlyossá vált, hogy éhínséghez vezetett. „Észak-Olaszország és Észak-Franciaország legtermékenyebb vidéki régiói 1290-től kezdve kezdtek elnéptelenedni, míg a városok népessége csupán stagnált. (A milánói régió kivételt jelentett, köszönhetően a kormányzati infrastruktúra agresszív kiépítésének, a vízgazdálkodási munkálatoknak, a 150 000-es lakosú városban található háromezer kórházi ágynak stb. )

Angliában a gyapjútermelés körülbelül 1310-től kezdett csökkenni. Az angol és spanyol gyapjú volt az európai ruházati termelés alapja, bár a pamutszövet gyártása éppen csak elkezdődött. „Angliában, I. Edward uralkodásával (1291–1310) kezdődően és III. Edward idején csúcsra jutva, a Bardi és a Peruzzi családok olyan státuszt értek el, amely gyakorlatilag monopóliumot biztosított számukra a gyapjú beszerzésében és exportjában ... ”

1150-től kezdve a híres Champagne-i vásárok számítottak egész Európa számára a szövetek, ruházati cikkek, vasáru, faáru, gyapjú, mezőgazdasági eszközök és élelmiszerek kereskedelme központjainak; egész évben vásárokat tartottak a Párizs környéki Champagne régió hat városában. A kereskedők megszokták, hogy itt évente 3-4 százalékos nyereséget érjenek el készpénzben és árukereskedelemben. A velencei és firenzei bankárok nagy összegű hitelekkel, bankfiókokkal, valamint „keleti” luxusárukkal avatkoztak be ezen vásárok működésébe, és vették át az irányítást felettük. 1310-re egy luccai olasz bankár azzal dicsekedett, hogy 200 000 francia livre tournois hitelt tudott felvenni a Troyes-i Vásáron – ám a vásárokon a fizikai áruk kereskedelme hanyatlásnak indult.

Hunt elemzése a Peruzzi bank egymást követő könyveiről azt mutatja, hogy a firenzei bankárok 1335-ig 8-10 százalékos éves nyereségre számítottak. Ez messze meghaladta Európa gazdaságának valódi fizikai többlet termelési képességét; valójában a fizikai termelési ráta csökkenőben volt. A velenceiek még ennél is sokkal magasabb nyereségrátára számítottak, az alábbiakban ismertetendő okok miatt. „A XIII. század végén a kereskedelem lassulása először az árukat érintette; a hitelügyletek tovább folytatódtak, de a vásárok súlyos hanyatlásnak indultak” - írta Braudel.

Az 1330-as évek végén az Anglia és Franciaország közötti Százéves Háború kezdete oda vezetett, hogy Flandria – Európa fő ruhagyártási régiója – bojkott alá került, és teljesen elzárták a gyapjúellátástól; az 1340-es évek végére az iparág teljesen hanyatlásnak indult, és valójában a városokból a vidéki kis „háziipari üzemekbe” költözött.

Mindezek tetejébe, az 1320-as évektől kezdve „hatalmas ezüstmenekülés” volt tapasztalható oltremare [„a tengeren túlra”, azaz Velence tengeri birodalmába a Közel-Keletre és Bizáncba – PBG], ez felborította Európa egyensúlyi helyzetét a XIV. század közepén. ” A velencei ezüstexport Európából 1325 és 1350 között „talán az akkori Európában kitermelt ezüst 25 százalékát” tette ki. A standard ezüstpénz a Szent Német-Római Birodalom és Anglia stabil pénzneme volt Károly császár uralkodásától számítva. Ez a hatalmas export Velencéből Kelet felé „krónikus fizetési mérlegproblémákat okozott egészen Angliáig és Flandriáig”, és súlyos problémákat okozott a kereskedelmi fizetésekben. Franciaország „kifogyott az ezüstpénzből”. Fülöp király pénzverde-mestere becslése szerint 100 tonna ezüstöt exportáltak „a szaracénok földjére” (az iszlám Közel-Keletre).

Így Európa legfontosabb árucikkeinek termelése jelentősen visszaesett, és a pénz kereskedelme és forgalma teljesen megszakadt az 1340-es évek válságát megelőző évtizedekben az olasz bankok miatt, amelyek látszólag uzsora kamatot számítottak fel. „A firenzei szupervállalatok működésükben nagyon hasonlítottak a mai nagy nemzetközi gabonavállalatokhoz, mint például a Cargill és az Archer-Daniels Midland” – írja Hunt. „Hiteleket nyújtottak uralkodóknak, hogy uralják és ellenőrizzék bizonyos létfontosságú áruk, különösen a gabona, majd később a gyapjú és a szövet kereskedelmét.” Dominanciájuk és spekulációjuk fokozatosan csökkentette ezen áruk termelését.

Ezt részletesebben is megvizsgálhatjuk, de szem előtt kell tartanunk, hogy a firenzei bankárok története, a XIV. századi összeomlás és a fekete halál maga is egy fedőakció. Ezek a bankárok nemzetközi szinten működtek, de tevékenységük Nyugat-Európára és néhány mediterrán szigetig terjedt. A velencei tengeri/pénzügyi birodalom – és csak Velence –a teljes eurázsiai kontinens területén spekulált; és csupán ezen bizonyíték alapján is a velencei kereskedőknek kellett lennie azoknak, akik a XIV. században az emberiség nagy részének pusztulását és az elnéptelenedést okozták. A firenzei bankárok a velencei tengerekben úszó cápák voltak. Az Európában oly gyakran leírt fekete halál katasztrófáját felülmúlta a halálozási arány Kínában és az iszlám régiókban, ahol 1250-től 1400-ig a mongol kánok gyilkos uralma volt érvényben. Az iszlám krónikás, Ibn Khaldun így írt: „A keleti és nyugati civilizációt egy pusztító pestis sújtotta, amely nemzeteket rombolt le és népeket tüntetett el. ... A civilizációs hanyatlás az emberiség csökkenésével együtt zajlott.”

Velence volt a mongol kánok „bankára” , rabszolgapiacának és hírszerzésének támogatója egyaránt.

A FEKETE GUELF

A Bardi, Peruzzi és Acciaiuouli családok bankjait más nagybankokkal együtt - kiváltképp Firenzében és Sienában - mind 1250 körül alapították. Az 1290-es években drámai mértékben megnőtt nemcsak a méretük, de a kapzsiságuk is, és az új partnerek beáramlása megadta a lehetőséget az átszervezésre. Ezek voltak a „Fekete Guelf” nemesi családok, az észak-olasz földbirtokos arisztokrácia frakciójának tagjai, akik mindig is heves ellenségeskedésben álltak a Szent Német-Római Birodalom kormányával. Nagy Károly ötszáz évvel korábban már rájött, hogy Velence a fosztogató vikingekkel egyenértékű fenyegetést jelent, ezért bojkottot szervezett, hogy Velencét rábírja a birodalmával való megegyezésre. 1300-ban Velence volt a Fekete Guelf frakció központja, amely Dante-t és gondolkodó társait elűzte Firenzéből. Dante De Monarchia című művével szemben állva Észak-Olaszországban egy egész sor „Velence, az ideális kormányzati modell” politikai teoretikust népszerűsítettek: Bartolomeo di Lucca, Marsiglio di Padova, Enrico Paolino di Venezia és mások., ők mind Aristoteles Politikájára támaszkodtak, melyet e célból fordítottak latinra. Ugyanezen „puccs” tette a Bardi, Peruzzi, és más fekete guelf banki „szupervállalatokat” hirtelen kétszer-háromszor akkora méretű fiókhálózattá. Machiavelli leírja, hogy 1308-ra a Fekete Guelf-ek Észak-Olaszország egész területén uralkodtak, kivéve Milánót, amely a Szent Német-Római Birodalom szövetségese maradt, és a XIV. századi Olaszország legfejlettebb és leghatalmasabb városállamának számított.

A Guelfa Parte (Guelf Párt) alapító okirata nyíltan kijelentette, hogy a pápaság pártja, és Velencével együtt a Fekete Guelf nyíltan szorgalmazta, hogy a pápák az uzsorát halálos bűnből bocsánatos (kisebb) bűnné változtassák. Lane megjegyzi, úgy tűnt a velenceiek, tényleges mentességet élveztek a pápák uzsora tilalma alól, valamint a hitetlenekkel – az egyiptomi és szíriai szeldzsuk és mamluk rezsimekkel – való kereskedelem tilalma alól is.

Egy évszázaddal korábban, az 1180-as években Ziani dózse (herceg) Velencében ellenségeskedést szított a kereszténység két vezetője, a pápa és a Szent Német-Római Birodalom császára, II. Frigyes nagyapja, Barbarossa Frigyes között. Ziani dózse, a régóta bevált velencei stílusban, személyesen közvetített a pápa és a császár közti „Konstancai Békében”. A dózse rávette ellenségét, Frigyes császárt, hogy vonja vissza standard ezüstpénzét Itáliából, és engedje meg az olasz városoknak, hogy saját pénzt verjenek. Az 1183-as Konstanzai Békétől az 1290-es évekig tartó század során Velence rendkívüli, szinte teljes dominanciát épített ki az arany- és ezüstpénz, valamint az arany- és ezüsttömbök kereskedelmében egész Európában és Ázsiában, amit Frederick Lane könyve is dokumentál. Velence megtörte és felváltotta a Szent Német-Római Birodalom császárainak európai ezüstpénz- és a Bizánci Birodalom ezüstpénz uralmát, végül pedig a híres firenzei „arany florin”-t is megtörte az 1340-es évek pénzügyi válságát közvetlenül előidéző évtizedekben, amely minden pénzembert tönkretett, kivéve a velenceieket.

Privatizáció

A firenzei Fekete Guelf bankárok nem egyszerűen csak pénzt kölcsönöztek az uralkodóknak, majd várták a kamatos visszafizetést. Valójában a kölcsönökre gyakran „hivatalosan” nem számítottak fel kamatot, mivel az uzsora a keresztények körében bűnnek és bűncselekménynek számított. E helyett, hasonlóan a mai Nemzetközi Valutaalap (IMF) tevékenységéhez, a bankok „feltételeket” szabtak a kölcsönökhöz. Az elsődleges feltétel a királyi bevételek közvetlen zálogba adása volt a bankárok számára – ez volt a legnyilvánvalóbb jel, hogy az uralkodók nem rendelkeztek nemzeti szuverenitással a Fekete Guelf „kalózok” felett. Mivel a XIV. századi Európában az olyan fontos áruk, mint az élelmiszer, a gyapjú, a ruházat, a só, a vas stb. csak királyi engedély és adóztatás mellett voltak termelhetők, a banki ellenőrzés a királyi bevételek felett egyrészt ezen áruk termelésének magánmonopóliumához, másrészt banki „privatizációhoz” és a királyi kormányzat funkciói feletti ellenőrzéshez vezetett.

1325-re például a Peruzzi bank birtokolta a Nápolyi Királyság összes bevételét (Itália teljes déli felét, a Földközi-tenger egész területének legtermékenyebb gabonatermő övezetét); ők toborozták és irányították Nápoly királya, Róbert seregét, szedték be az adókat és illetékeket, nevezték ki a kormány tisztviselőit, és mindenekelőtt eladták a királyság összes gabonáját. Ők buzdították Róbertet a Szicília meghódítására irányuló folyamatos háborúk folytatására, mert Spanyolországon keresztül Szicília a Szent Német-Római Birodalom szövetségese volt. A szicíliai gabonatermelés pedig, melyet a Peruzzi család nem ellenőrzött, a háború következtében visszaesett.

Róbert király Anjou rokonai, a magyar királyok birodalmát a firenzei bankok hasonló módon ugyanebben az időszakban „magánkézbe vették”. Franciaországban a Peruzzi család volt a IV. Fülöp király bankárainak (hitelezőinek) együttműködő bankja, a hírhedt francia bankárok, „Biche és Mouche” (Albizzo és Mosciatto Guidi). A Bardi és Peruzzi bankok mindig 3:2 arányban osztoztak a befektetéseken és hozamokon, „magánkézbe vették” II. Edward és III. Edward angol királyok bevételeit, fizették a király költségvetését, és monopolizálták az angol gyapjú értékesítését. Kölcsönei utáni kamat (uzsora) fizetés helyett III. Edward nagy „ajándékokat”, úgynevezett „kártérítéseket” adott a Bardi és Peruzzi családoknak azokért a nehézségekért, amelyeket állítólag az ő költségvetésének fizetése miatt szenvedtek el; ez a király bevételeinek átruházásán felül történt. Amikor Edward király megpróbálta megtiltani az olasz kereskedőknek és bankároknak, hogy nyereségüket Angliából kivigyék, azok nyereségüket gyapjúvá alakították át, és hatalmas mennyiségű gyapjút tároltak a Johannita Lovagrend „kolostoraiban”, akik az itáliaiak adósai, politikai szövetségesei és partnerei voltak a gyapjúkereskedelem monopolizálásában. A Bardi képviselői javasolták III. Edwardnak a gyapjú bojkottját, ami tönkretette Flandria textiliparát – ugyanis 1340-re ez volt az egyetlen mód, hogy tovább emeljék a gyapjú árát, egy kétségbeesett kísérletben, hogy növeljék III. Edward király bevételeit, amelyeket teljes egészében a Bardi és Peruzzi családnak utaltak át az adósságai miatt! A genovai bankárok 1325-re nagyban uralták a spanyol Kasztíliai Királyság uralkodói bevételeit, Európa másik nagy gyapjúszállítójáét.

Az 1339-ben kezdődött Százéves Háború első néhány évében a firenzei pénzemberek Angliára olyan árfolyamot kényszerítettek, amely 15 százalékkal túlértékelte pénznemüket, az arany florin-t az angol pénzhez képest. III. Edward így valójában 15 százalékkal kevesebbet kapott monopolizált gyapjújáért. Edward azzal próbált meg visszavágni, hogy angol florin verésbe kezdett: a firenzeiek által irányított kereskedők azonban ezt nem fogadták el, így a király kísérlete elbukott. Ezzel a lépéssel a Bardi és Peruzzi családok gyakorlatilag kiprovokálták Edward híres fizetésképtelenségét, és egyúttal bebizonyították a teljes szuverenitás hiányt.

Még Giovanni Villani bankár és krónikás híres beszámolója is, amely III. Edward fizetésképtelenségéről szól – amely a végső válságot kiváltotta –,

elismeri, hogy a Bardi és Peruzzi felé fennálló tartozása már tartalmazta a korábban már kifizetett hatalmas összegeket is – pont úgy mint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) különös számtani művelete a harmadik világbeli adósok felé napjainkban: „a Bardi család több mint 180 000 márka sterlingben lett a hitelezője. A Peruzzi család pedig több mint 135 000 márka sterlingben, ami... összesen 1 365 000 arany florin-t tesz ki – egy királyság értékét. Ez az összeg számos olyan juttatást is tartalmazott, amelyeket a király a múltban már kifizetett nekik, bármi legyen is az...”.

Még nagyobb bevételek folytak be a pápasághoz az egyházi adók és tizedek beszedéséből. A Fekete Guelf-ok pápája XXII. János idején 1316-1336 között „a pápai tizedek az egekbe szöktek”, elérve a 250 000 arany florin évenkénti értéket. Az összes tizedet a velencei bankok (Franciaország esetében, amely a pápaság számára a legnagyobb bevételi forrásnak számított) és a Bardi bank (Németországon kívül Európa többi részén) ügynökei szedték be. A pápaságnak jelentős „átutalási díjakat” számítottak fel a beszedett összegek átutalásáért. „Csak ők [a Velencével szövetséges bankárok] rendelkeztek készpénz tartalékokkal Avignonban [Franciaországban, a pápaság ideiglenes székhelyén körülbelül hetven évig – PBG] és Olaszországban, hogy finanszírozzák a pápaság működését. Átutalták a bevételeket Európából, és előre kölcsönadtak a pápáknak.” Így Velence ellenőrizése alatt maradtak a pápai hitelek, miáltal fenntartható volt a pápaság és a Szent Német-Római Birodalom császárai közötti folyamatos ellenségeskedés.

Örökös bérleti díjak

Itáliában ezek a bankárok agresszíven hiteleztek a parasztoknak, kereskedőknek és más földtulajdonosoknak, gyakran azzal a végső céllal, hogy megszerezzék a földjeiket. Ez 1330-ra a hírhedt „örökös bérleti díjak” gyakorlatának villámgyors elterjedéséhez vezetett, melynek keretében a parasztok kiszámították földjük élethosszig tartó bérleti értékét, és eladták azt a banknak készpénzért, hogy fedezzék kiadásaikat, ezzel gyakorlatilag garantálva, hogy elveszítik földjüket a bank javára. Ahogy Raymond de Roover történész bemutatta, a XIV. századi bankok által alkalmazott gyakorlat, mellyel elkerülték a nyílt uzsora bűncselekményét, rosszabbak voltak az uzsoránál.

Az olasz városállamokban a XIV. század elején egyre több elsődleges adóbevételt (gabelle, vagyis forgalmi és jövedéki adó) utaltak át a bankároknak és más Guelf-párti kötvénytulajdonosoknak. 1315 körül a Guelf-párt eltörölte a városban a jövedelemadót (estimi), viszont megemelte a környező vidéken, ahová szintén kiterjesztették hatalmukat. Így a bankárok, kereskedők és gazdag Guelf-arisztokraták nem fizettek adót, hanem kölcsönöket adtak (prestanze) a városi és községi kormányzatoknak. Firenzében például ennek a Monte-nak (adósság „halom”) a tényleges kamatlába 1342-re elérte a 15 százalékot; a város adóssága 1 800 000 arany florin volt, és a papság nem emelt panaszt ezen uzsora ellen. A gabelle adók hat évre előre be lettek ígérve a kötvénytulajdonosoknak. Ekkor Walter de Brienne herceg, aki rövid ideig Firenze diktátora volt, törölte a bankárok összes bevételi jogát (azaz nem fizetett, pontosan úgy, mint III. Eduárd).

Így a XIV. század első felében az itáliai vidéki élelmiszertermelő területek elnéptelenedtek és tönkrementek. Például a Firenze körüli termékeny Pistoia Contado (megye), amelynek népsűrűsége 1250-ben 60-65 fő/négyzetkilométer volt, 1340-re 50 fő/négyzetkilométerre esett vissza; 1400-ban, ötven évnyi fekete pestis után pedig a népsűrűsége 25 fő/négyzetkilométerre csökkent. Tehát az 1314–17-es, 1328–29-es és 1338–39-es éhínségek nem „természeti katasztrófák” voltak.

Néhány híres toszkán bank már az 1320-as években csődbe ment: a sienai Asti, a Franzezi és a firenzei Scali társaság. Az 1330-as években a legnagyobb bankok, a Bardi kivételével (a Peruzzi, Acciaiuoli és Buonacorsi), pénzt vesztettek és csődbe mentek, mivel visszaesett a monopóliumuk alatt álló létfontosságú áruk termelése, és spekulációs rákjuk felemésztette őket. Az Acciaiuoli és a Buonacorsi - Róma elhagyása előtt a pápaság bankárai -, 1342-ben csődbe mentek Firenze városának fizetésképtelensége és III. Edward első fizetésképtelensége miatt. A Peruzzi és a Bardi, a világ két legnagyobb bankja 1345-ben ment tönkre, és ezzel az egész európai és mediterrán pénzügyi piac összeomlott, kivéve a sokkal kisebb német Hanza-bankárokat, akik soha nem engedték be az olasz bankokat és kereskedelmi társaságokat városaikba.

1340-ben egy halálos járvány, amely nem volt azonosítható, de nem bubópestis volt, Észak-Franciaország városi lakosságának bő 10 százalékát elpusztította, Firenzében pedig ugyanazon évben 15 000-en haltak meg a  90-100 000 lakosból. 1347-ben a fekete halál (bubópestis és tüdőpestis), amely Kínában már 10 millió embert ölt meg, elkezdett terjedni Európában is.

A világ pénzverdéje, Velence

„Velence – írta Braudel – a középkor legnagyobb kereskedelmi sikertörténetének számított – egy város ipar nélkül, kivéve a haditengerészeti-katonai beruházásokat, és mely így pusztán kereskedelmi vállalkozások révén uralta a mediterrán világot és irányította a birodalmat. E város XIV. században legnagyobb sikereinek és hatalmának csúcsára emelkedett.”

Ami pedig a legfontosabb, ahogy Frederick Lane írja: „A Velencét irányítók nem igazán törődtek az iparból származó nyereséggel, viszont az aranyat és ezüstöt eltérő módon értékelő régiók közötti kereskedelemből származó nyereséggel annál inkább.”

1250 és 1350 között a velencei pénzemberek világméretű pénzügyi spekulációt építettek ki devizákkal, arany- és ezüsttömbökkel, hasonlóan a mai „derivatívákkal” kapcsolatos hatalmas spekulációs rákos daganathoz. Ez végül elnyomta és ellenőrzése alá vonta a Bardi, Peruzzi és társai által folytatott adósság-, áru- és kereskedelmi spekulációt. A kor uralkodóitól pedig elvette az érmék és a pénznem feletti teljes ellenőrzést.

A velencei bankok látszólag kisebbek és kevésbé feltűnőek voltak, mint a firenzei bankok, de valójában sokkal nagyobb spekulációs források felett rendelkeztek. A velencei pénzügyi oligarchia mint egységes egész a köztársaság leple alatt kis végrehajtó bizottságok révén irányította a tengeri birodalmat, és teljes egészében központosította és támogatta saját spekulációs tevékenységeit. A „köztársaság” hajókat épített majd árverésen kereskedőknek adta el ezeket; birodalmuk jól felfegyverzett nagy haditengerészeti konvojokkal kísérte őket, melyek parancsnokai a kormányzó „Tízek Tanácsa” és a konvojok biztonságáért felelős bíróknak tartoztak felelősséggel. Ugyanez az oligarchia több állami pénzverdét is fenntartott, és mindent megtett, hogy elősegítse az arany- és ezüstkereskedelem, valamint a pénzverés központosítását Velence számára.

Ahogy Frederick Lane bemutatja, ez volt Velence domináns kereskedelme legkésőbb 1310-től. A mai „mega-spekulánsokhoz” hasonlóan, akik devizákkal és derivatívákkal kereskednek, mint például a Morgan és Rothschild által támogatott George Soros és Marc Rich, a velencei bankokat és nemesfém-kereskedőket is nagy tőkealapok és védelem támogatta.

A velencei nemesfém-kereskedelem mérete hatalmas volt: évente kétszer egy húsz-harminc hajóból álló „nemesfémflotta”, nehéz haditengerészeti kísérettel Velencéből a Földközi-tenger keleti partjára vagy Egyiptomba hajózott, elsősorban ezüstöt szállítva; Velencébe visszatérve pedig főként aranyat szállított, érmék, rudak, lapkák formájában.

Az ebből a kereskedelemből származó nyereség fedésben tartotta az uzsorát, bár a velencei kereskedők ennek gyakorlásában is fékezhetetlenek voltak. A velencei pénzemberek a flották kereskedelmi ügynökeihez címzett, fennmaradt utasításaikban meghatározzák, hogy minimum 8 százalékos nyereséget várnak minden hat hónapos utazás után, kizárólag az arany és ezüst cseréjéből: 16-20 százalékos éves nyereséget.

Thomasso Mocenigo dózse a Tízek Tanácsa előtt tartott megdöbbentő beszéde, az 1340-es évek pénzügyi összeomlása után még tovább megy. Hasonlítsuk össze ezen számok nagyságát a korábban említett pápaság, Anglia és Firenze adataival (figyelembe véve, hogy a velencei standard érme, az aranydukát nagyjából hasonlítható a firenzei aranyflorinhoz): „Békében ez a város 10 millió dukát tőkét fektet be a világszerte zajló kereskedelembe hajókkal és gályákkal, így az export nyeresége 2 millió, az import nyeresége 2 millió, az export és az import együttesen 4 millió [az évenként két utazásból, 40 százalékos nyereség – PBG]. ... Látták, hogy városunk évente 1 200 000 aranyat, 800 000 ezüstöt ver, ebből 5000 márka (20 000 dukát) évente Egyiptomba és Szíriába megy, 100 000 az Önök területeire vándorol Itália szárazföldi részeire, 50 000 dukát pedig a tengeren túli helyekre, Angliába és Franciaországba pedig egyenként 100 000 dukát ...”

Hogyan volt ez lehetséges? Nem magánvállalkozások révén, hanem a velencei császári „állami uzsora” által. A keleti aranyat a gyilkos mongol birodalmak rabolták Kínából (akkoriban a világ legjelentősebb gazdasága) és Indiából, vagy Afrikában, Szudánban és Maliban bányászták, és eladták a velencei kereskedőknek, cserébe a jelentősen túlértékelt európai ezüstért. A nyugati ezüstöt Németországban, Csehországban és Magyarországon bányászták, és egyre inkább kizárólag a végtelen aranykészletekkel rendelkező velenceieknek adták el. A nem velencei eredetű pénzérmék eltűntek, először a XII. században a Bizánci Birodalomból, majd a Mongol birodalomból, végül a XIV. században Európából.

A keresztes hadjáratok és a mongolok

Az úgynevezett keresztes hadjáratoknak (az első 1099-ben, a hetedik és utolsó nagy hadjárat 1291-ben) egyetlen stratégiai hatásuk volt: megerősítették és kiterjesztették Velence tengeri kereskedelmi birodalmát kelet felé. Velence biztosította a kereszteseket a Közel-Keletre szállító hajókat; Velence pénzt kölcsönzött nekik, és a velencei dózsék gyakran azt is megmondták, mely városokat próbálják meg elfoglalni vagy kifosztani. A keresztes hadjáratok révén Velence hatékony ellenőrzést szerzett Libanonban Tírusz, Szidon és Akka városai, valamint Törökországban Lajazzo városa felett, és megerősítette kereskedelmi dominanciáját Konstantinápolyban. Ezek voltak a „Selyemút” part menti belépési pontjai a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger régióin keresztül Kínába és Indiába. A mongol birodalom idején (1230–1370) ezek az útvonalak gyakorlatilag „római utak” voltak, amelyeket a mongol lovasság tartott karban.

A mongol kánok birodalma egy évszázadon át az emberiség történelmének legnagyobb és legvérengzőbb birodalma volt (Lásd a II. keretes szöveg lenn.) A mongolok lemészárolták és betegségekkel kiirtották birodalmukban a világ népességének legalább 15 százalékát, és elpusztították a legnagyobb városokat Kínától nyugatra Irakig, északra Oroszországig és Magyarországig – beleértve az összes kereskedelmi várost, amelyek versenye zavarta Velencét. A Velence és a mongol kánok közötti stratégiai szövetséget egészen az 1340-es évek pénzügyi összeomlásáig Marco Polo családi kalandjainak történelmi érdekességeként kezelték. De ez biztosította Velencének a keleti kereskedelem végső ellenőrzését, és az Egyiptomon keresztül bonyolódó, Szudánban és Maliban kibányászott arany kereskedelmével együtt hatalmas mennyiségű aranyhoz juttatta őket, amellyel a XIV. század pénzügyi összeomlásához vezető évtizedekben uralhatták a világ pénzkereskedelmét.

A mongolok Kínára genocídiumot hozó uralma alatt, kifosztották S'ung Kína és az általuk ellenőrzött India egy részének összes aranyát, helyére ezüstpénzt vezettek be, az alacsonyabb kasztok (azaz a kínaiak) számára pedig papírpénzt. A mongol közvetítők a mongolok által uralt perzsa kereskedelmi városokban, Tabrizban és Trebizondban, valamint a Fekete-tengeri Tana kikötőben találkoztak a velencei kereskedőkkel, ahol aranyat cseréltek európai ezüstre. A mongol területekről származó rabszolgák nagykereskedelme összekapcsolódott ezzel a valutakereskedelemmel. Ez volt az úgynevezett „tanga arany”, amely a mongol kánok pecsétjével ellátott, nem-vert érmékből (tanghi), valamint aranyrudakból és aranylevelekből állt. Az ezüst kis velencei öntvényekben volt, melyeket sommi-nak neveztek és „a mongol és tatár kánságokban általános fizetőeszközként szolgáltak. ... A Távol-Keleten az ezüst iránti kereslet folyamatosan nőtt” – írja Lane. „A velenceiek képesek voltak emelni az ezüst árát a rekordmennyiség ellenére, ami egész Európából ömlött Velencébe.”

A keresztes hadjáratok is megerősítették Velence és a szövetséges Fekete Guelf-ek irányította városok, a pápaság, valamint a Normann és Anjou királyok szövetségét a német központú Szent Német-Római Birodalommal szemben, amelyet Dante és szövetségesei súlyának megfelelően küzdöttek visszaállítani. A XIII. század végére a mongolok tudatos résztvevői voltak ennek a Velence vezette szövetségnek, és a Perzsiát leuraló mongolok még keresztes hadjáratokat is javasoltak az európai királyoknak, pápáknak! XXII. János pápa az 1330-as években kizárólagos engedélyt adott Velencének, hogy kereskedjen az egyiptomi hitetlen Mamluk szultánokkal. Ez az európai ezüst és a mongol rabszolgák felülértékelését jelentette a szudáni és mali aranyért cserébe.

„Derivatívák”

Így, a XIII. és XIV. század végén, Velence biztosította az összes pénzérmét és valutaváltást a történelem legnagyobb birodalmának, amely kifosztotta és elpusztította az uralma alatt álló népeket. Velence átvette a Bizánci Birodalom és az észak-afrikai Mamluk szultánságok fennmaradt részének valutakereskedelmét és pénzverését. Velence ebben az időszakban leválasztotta a keleti régiót az aranystandardról, és ezüststandardra állította át (ez volt a világ gazdagabb régiója, ezért az intenzívebben kifosztott). Bizáncot és Európát pedig leválasztotta az 500 éve fennálló ezüststandardról, és átállította aranystandardra.

A velencei pénzemberek és kereskedők pedig akár 40 százalékos éves hozamot is tudtak kaszálni óriási, túlnyomórészt rövid távú (hat hónapos) befektetésekkel, egy olyan világgazdaságban, amelyet leginkább csupán 3-4 százalékos éves reálfizikai „szabad energia” hozam, azaz többletvagyon jellemzett [2. ábra]. A többi Fekete Guelf itáliai bankár tevékenysége is a velencei pénzügyi manipulációk alá rendelődött, de ők is az európai gazdaságok fizikai reprodukciós képességét messze meghaladó nyereségrátákat értek el. E domináns spekulatív rákos daganat burjánzás következtében az összes jelentős reálgazdaság zsugorodásnak indult.

2., ábra - Az éves profit ráta alakulása a XIV. században

piros oszlop reál gazdaság profitja, zöld oszlop a firenzei bankok profitja a váltókból, kék oszlop a velencei bankok arany és ezüstspekulációjának profitja

Milyen hatással volt ez a velencei globális devizaspekuláció az európai gazdaságokra az 1340-es évek összeomlása és a fekete halál előtt? Ez volt az a rövid távú csapda, melybe a többi európai bankár belesétált, és előidézte magát a válságot is.

Az átlag aranyár és az átlag ezüstár aránya 1275 és 1325 között folyamatos emelkedésben 8:1- es arányról végül körülbelül 15:1-es arányra nyílt, rövid távú ingadozásokkal kísérten. Ezen időszakban Európa jelentős ezüsttermelését Velence zsákmányolta ki - az általa uralt - mongol és afrikai aranyból származó bevételei révén. „Velence központi szerepet játszott a világ nemesfémpiacán – írja Lane –, és a két nemesfém árának ingadozása által ösztönzött kereskedelem gyorsulása a Rialto-hoz - Velence „Wall Street-jéhez” - vonzotta a kereskedőket. Az 1290-1330 közti időszakban a legfontosabb árucikkek ára meredeken emelkedett.

Ebbe a gyorsuló spekulációs folyamatba Velence „bevonta az összes környező gazdaságot, beleértve a német gazdaságot is”, ahol az ezüst, a vas és a vaseszközök gyártása koncentrálódott. Az 1320-as évekre a velencei kereskedők már nem is utaztak a német területekre kereskedni: ellenben arra kényszerítették a német termelőket és kereskedőket, hogy utazzanak Velencébe, vegyenek ki szállást a nagy Fondaco dei Tedeschi („Németek raktára”) közelében, ahol eladásra szánt termékeiket tárolták. A Rialto-n működő velencei bankárok (akkoriban a világon egyedüliként) készpénz nélküli banki átutalásokat hajtottak végre a kereskedők számlái között, engedélyezték a hiteltúllépést, azonnali hitelkeretet biztosítottak, „bankpénzt” hoztak létre, és azzal spekuláltak. Ezt nem ravaszságból tették, hanem egyszerűen azért, mert világszerte ők irányították a devizaspekulációt: náluk voltak a tartalékok.

Rialto híd, Velence

A firenzei bankárok híres „váltói” valójában a 1990-es évek spekulatív rákjának „derivatív szerződéseinek” kezdetleges formái voltak. A Bardi és társai díjakat számított fel a kereskedelemben részt vevőknek a valuták átváltásáért, mivel nagyon sok regionális és városi valuta forgott. Ezek a váltási díjak azonban mind a termelésből és kereskedelemből lecsapolt költségek voltak, és a bankárok számára uzsora szintű bevételnek feleltek meg. Ám, a bankárok még drágábbá tették a „váltókat”, hogy fedezzék saját potenciális veszteségeiket a velencei aranykereskedők által manipulált valutaingadozásokkal szemben. Így a XIV. században a váltók átlagban 14 százalékba kerültek, ami a kamatos kölcsönnél (az uzsoránál) is durvább volt.

Velence azzal, hogy kifosztotta Európát az ezüstjéből rákényszerítette az aranyra való áttérésre. Anglia például 1300 és 1309 között 90 000 font sterling ezüstöt importált pénzverés céljára, de 1330 és 1339 között csupán 1000 fontnyit tudott importálni. „Velencében azonban az 1330-as években egyáltalán nem volt hiány ezüstből.” A firenzei bankárok híres arany florinjukkal hatalmas spekulatív nyereségre tettek szert ebben a folyamatban.

1325 és 1345 között azonban a folyamat megfordult. Az arany és az ezüst árának aránya, amelyet a velencei manipulációk uraltak, most folyamatosan esett vissza 15:1-ről 9:1-re. Amikor az ezüst ára az 1330-as években emelkedni kezdett, Velencében szokatlanul nagy ezüstkészlet volt! Az 1340-es években „az arany és ezüst nemzetközi kereskedelme újfent jelentősen megélénkült” – mutatja be Lane –, és újabb hullámban emelkedtek az árucikkek árai.

Most a firenzei bankárok kerültek bajba, akik Európa szerte kölcsönöztek és voltak befektetéseik aranyban, amelynek ára most zuhant.

Miután Velence az 1320-as évek végén új érmékkel kiváltotta az arany árfolyamának esését, amit a firenzeiek csak 1334-ben próbáltak meg utánozni, ám addigra már túl késő volt; a francia király pedig csak 1337-ben követte őket; majd végül 1340-ben az angol király is tett egy szánalmas kísérletet, melyet már fentebb említettünk.

Ahogy Lane bemutatja: Az arany árfolyamának esése, melyhez a velenceiek az ezüst exportjának és az arany importjának erőteljes felpörgetésén keresztül nagyban hozzájárultak, és amelyből keményen profitáltak, a firenzeieknek kárt okozott. Annak ellenére, hogy a firenzeiek a nemzetközi pénzügyek vezető szereplőinek számítottak, nem voltak olyan helyzetben, mint a velenceiek, hogy kihasználják a 1325 és 1345 között bekövetkezett változásokat.”

A velenceiek globális valutaspekulációból származó szuperprofitja a bankok összeomlása és a pénzügyi piac 1345–1347 közötti szétesése után is folytatódott, melyet ők maguk manipuláltak.

A fekete halál Dél-Kínában 1330 és 1350 között terjedve 15–20 millió ember életét követelte, miközben a mongolok folyamatos fosztogatásai kezdtek kimerülni. A mongol „ló kultúra” (hatalmas lócsordákat tartottak vadászat és háborúskodás céljából) mindenütt, ahol megjelent, tönkretette a mezőgazdaságot. Emellett a pestist terjesztő rágcsálók populációját is áthelyezte az északnyugat-kínai kis évszázadokig elszigetelt területről Dél-Kínába illetve nyugati irányba egészen a Fekete-tengerig.

1346-ban a mongol lovasság terjesztette el a fekete halált a Krím-félsziget városaiban, a Fekete-tenger partján, onnan pedig 1347-ben hajóval jutott át Szicíliába és Itáliába, majd terjedt el szerte Európában. Az európai népesség negyven évig stagnált, miközben egyre inkább a városokba koncentrálódott, ahol a víz- és szennyvízkezelő infrastruktúra romlásnak indult. Firenze összes hídja a XIII. században épült, míg a XIV. században egyetlen egy sem. A gabonatermelés visszaesésével a tápérték szint már korábban romlásnak indult. A keresztes hadjáratok idején a kolostorokban folyó klasszikus oktatást Bernard de Clairvaux, a „keresztes hadjáratok prédikátora” és ciszterci rendje hevesen támadta. 1225-ben a pápaság végül megtiltotta a fiatal diákok – az oblátusok – jelenlétét a kolostorokban. Ezzel pedig Európa legátfogóbb oktatási formája tűnt el.

A pénzügyi összeomlás és a pestis megjelenése után Európa népessége száz év leforgása alatt körülbelül 90 millióról 60 millióra apadt.

Nincs többé velencei módszer

Isten megengedi a gonoszt, hogy az ellene való küzdelem révén jobbá váljunk – mondta Gottfried Leibniz, aki a XVII. században megalapította a fizikai gazdaságtan tudományát. A fekete halál Európában cáfolta azt az elképzelést, amelyet később Malthus népszerűsített, miszerint kevesebb ember jobb életet jelentene a túlélők számára – ezzel szemben megjelent a reneszánsz elképzelése az egyes emberi életek méltóságáról és szentségéről. Matteo Villani krónikás az 1360-as években így írt: „Emberek hiányában azt feltételezték, hogy minden, amit a törvény előír, bőségesen rendelkezésre áll majd. De éppen ellenkezőleg, az emberek hálátlansága miatt mindenből szokatlanul kevés állt csak rendelkezésre... és egyes országokban szörnyű éhínség tombolt. Azt hitték, hogy ruhák és minden, amire az emberi testnek szüksége van az életen kívül, bőségesen rendelkezésre áll majd, de épp ellenkezőleg történt. A legtöbb dolog kétszer annyiba vagy még többe került, mint a pestis előtt, és a bérek összefüggéstelenül duplázódtak meg.”

A jelentős áremelkedés mint a fekete halál és az azt követő járványok következménye több mint egy generáción át tartott. Ez aztán 1380 körül éles deflációhoz és a bérek összeomlásához vezetett.

A Reneszánsz aranykorához vezető 1400 után években a politikai erők az itáliai „szabad vállalkozás” bankárok módszerei ellen fordultak. 1401-ben I. Márton aragóniai király (Spanyolország) kiutasította őket. 1403-ban IV. Henrik angol király megtiltotta nekik, hogy bármilyen formában profitot szerezzenek királyságában. 1409-ben Flandria bebörtönözte, majd kiutasította a genovai bankárokat. 1410-ben minden itáliai kereskedőt kiutasítottak Párizsból. Amikor XI. Lajos 1461-ben Franciaország királya lett, megszervezte a nemzeti erőket, hogy elsőként erős és szuverén nemzetállammá tegye országát. A kikötők, utak fejlesztése és a városok támogatása mellett XI. Lajos ragaszkodott egy egységes, szabványos nemzeti pénznemhez, amelyet egyaránt a korona bocsátott ki és ellenőrzött. XI. Lajos és az ugyanebben az időszakban uralkodó angol VII. Henrik számára „a gazdasági nacionalizmus merkantilista formái összevegyültek az itáliai hitel- és elszámolási technikák iránti kifejezett ellenszenvvel”.

Első kiegészítő szöveg:

Népesség növekedés a tudomány és a kultúra reneszánszának köszönhetően

Az emberi gazdasági fejlődés alapja egyértelmű és közös mindhárom nagy monoteista vallásban, amint az először a héber Szentírás Genezis könyvében megfogalmazták: „És Isten megáldotta őket, és Isten így szólt hozzájuk: Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá” (Gen. 1:28). Az emberi fajnak több százezer évbe telt, hogy egyenetlenül, de teljesítse ezt a parancsot; tudományos reneszánszokkal, városok és nagy nemzetek létrehozásával, melyekben az egyének hozzájárulhattak a fejlődéshez, és a népesség néhány millióról a mai több mint 5 milliárdra nőtt.

A történelem bizonyítja, amikor egy nemzet politikai szuverenitást, gazdasági fejlődést, egyéni jogokat és általános oktatást ér el – Abraham Lincoln „a nép által, a népért való kormányzást” –, akkor népessége és népsűrűsége gyorsan növekszik, még lakott területe bővülése estén is.

• Kína népessége nyolcszáz éven át (Kr. u. 200–1000) 60 millió főnél stagnált, de a X. és XI. századi neokonfuciánus tudományos reneszánsz és a S'ung-dinasztia alatt történt egyesülésnek köszönhetően a kínai népesség kétszáz év alatt megduplázódott, és Kr. u. 1200-ra elérte a 120 millió főt. Aztán, amikor Kína három királyságra szakadt és meghódították a mongolok, a népességnövekedés megtorpant, és 1700-ban népessége csupán 150 milliót számlált: ez mindössze 30 milliós növekedés ötszáz év alatt!
• Egyiptom, Irak, Törökország, Szíria és Irán népessége gyorsan nőtt a IX, X. és XI. században, a tudomány, a filozófia és a művészet nagy iszlám reneszánsza idején, amikor a kalifátusok jóval erősebbek, sűrűbben lakottak és urbanizáltabbak voltak, mint Európa. A XII. században véget ért a tudomány reneszánsza és népességük csökkent, mindez a mongol hódításhoz is köthető. E nemzetek csak a XX. században nyerték vissza XI. századi népességszintjüket.
• Az európai civilizáció XV. századi „Reneszánsza” hatalmas, egységes nemzetállamokat teremtett, és olyan népességnövekedést indított el, melyhez képest minden más eltörpül az emberiség történelmében. Az európai nemzetek népessége ötszáz év alatt 10-14-szeresére nőtt, elérve a Föld legmagasabb népsűrűségét.
• Európán belül azonban Ausztria népessége nem nőtt a többi országéval együtt, egészen I. József császár oktatási és politikai reformjaiig, az amerikai forradalom idejéről van szó. Ezt követően azonban Ausztria népessége egy évszázad leforgása alatt megháromszorozódott.
• Japán népessége 1700-ban 29 millió fő, 1850-ben pedig még mindig csak 32 millió; de a Meiji reneszánsz és Japán egyesítése után, az 1860-as évektől kezdve, népessége 1900-ban 45 millióra, 1950-ben 84 millióra, 1975-ben pedig 110 millióra nőtt.
• India és Pakisztán együttes népessége a XIX. században, a brit gyarmati elnyomás alatt csak 50 százalékkal nőtt, de a XX. században, amikor elnyerték függetlenségüket, csaknem négyszeresére nőtt.
• Az Egyesült Államok népessége az amerikai függetlenségi háború után egy évszázad alatt tízszeresére nőtt. Egy államról beszélve (New York) James Fenimore Cooper így írt: „Az általunk említett rövid időszakban (1785–1831) a népesség az ötödik szélességi és hetedik hosszúsági fokig terjedt ki, és (200 000-ről) 2 millióra nőtt, és ez a népesség bőségben él. ... Ezek a települések hozzájárultak ahhoz a varázslatos változáshoz az állam hatalmában és helyzetében, amelyre utaltunk.” Az 1860-as években Abraham Lincoln elnök magabiztosan várta, hogy az Egyesült Államok népessége 2000-re eléri az 500 millió főt. (2025-ben 340 millió - a ford.)  

Második keretes szöveg:

A Velencének alávetett Mongol Birodalom

Bár a mongol kánok birodalma egy évszázadon át az emberiség történelmének leghatalmasabb birodalmának számított, a mongol népnek „fogalma sem volt a városok társadalmi funkciójáról” – R. Grousset történész szerint. „Csak azt tudták, hogyan kell elpusztítani és lemészárolni a városlakókat. ... A mezőgazdaság értéke ismeretlen volt számukra. A terményeket, a betakarítást és a farmokat felégették. A városokat kifosztották, majd elpusztították, infrastrukturális építményeikkel együtt.”

A Mongol Birodalom

Balra: Velence a mongolokat használta, hogy a kelet felé irányuló európai kereskedelmet uralma alá vonja – különösen az eurázsiai Selyemutat. A mongol kánok hozták létre a legnagyobb és leggyilkosabb birodalmat a történelem során.

Jobbra: Lyndon LaRouche javaslata az integrált eurázsiai területek fejlesztésére, egy gyorsvasúti folyosó létrehozásával, ami újjáépítené azokat a régiókat, melyek soha nem heverték ki a XIII-XIV. századi pusztítást.

A XIII. században a Mongol Birodalom meghódította egész Kínát, India legnépesebb területeit, a mai Pakisztántól nyugatra Szíriáig, egész Oroszországot, Törökországot és a Balkánt, valamint Kelet-Európát. 1242-ben Nyugat-Európába indulván Ogedei kán meghalt, és a mongol parancsnokok visszavonultak. Maguk a mongolok nagyon alacsony színvonalon éltek, ami az étkezést, lakhatást és a termelékenységet illeti, nem is beszélve az oktatásról és az írástudásról. Kultúrájuk csak nagyon alacsony potenciális népsűrűséget tett lehetővé – szövetségeseikkel együtt a sztyeppéken népességszámban soha nem haladták meg a kétmillió főt, és számuk messze elmaradt a hatalmas területeket lelegelésző lovaik számától.

Ezt az alacsony népsűrűséget kényszerítették rá a mongolok minden általuk meghódított népre, elvették vagyonukat és termésüket, és mészárlásokkal „leselejtezték” őket, csak a kereskedőket, kézműveseket, hadmérnököket, fordítókat, … hagyták meg, akiket általában katonákként akartak hasznosítani. Például az afgán és iráni [Khorassam] mongol uralomról az iszlám krónikás, Ibn Khaldun így írt: „A városokat a tornyoktól a pincékig elpusztították, mintha földrengés söpört volna végig rajtuk. Hasonlóképpen a gátakat is elpusztították, az öntözőcsatornákat elvágták és mocsárrá változtatták, a magokat elégették, a gyümölcsfákat kivágták. A sivatagi futóhomoktól a termés megvédésére szolgáló lombos fasorokat mind elpusztították. ... A látvány kozmikus katasztrófára emlékeztetett, a föld halálára, és Khorassam soha nem tudott teljesen újjáéledni.”

A mongol seregek szisztematikusan elpusztították mind a városok infrastruktúráját, mind a mezőgazdasági műveléshez szükséges vidéki infrastruktúrát, folyton arra törekedve, hogy újabbnál újabb füves síkságokat hajtsanak uralmuk alá hatalmas lóállományuk fenntartásához. Háromszor hódították meg Szíriát, minden alkalommal egy-két év alatt lelegeltetve az egész térséget, majd távoztak. Háromszázezer mongol ló legelte le Magyarország alföldjeit két év alatt. A mai környezetvédők és antropológusok kultúrájukat „a természeti környezettel való fenntartható együttéléshez csodálatosan alkalmasnak” neveznék.

Mire a mongol seregek az 1220-as években elérték Nyugat-Ázsia iszlám régióit, a velencei titkosszolgálat megegyezésre jutott a mongol arisztokráciával, hogy azok hírszerző tevékenységet végeznek Velence számára egész Eurázsia joghatóságai és uralkodói ellen.

Sanuto dózse, majd Ziani második dózse alatt Velence utasította a mongol parancsnokokat, hogy mely nagyvárosokat kell elpusztítaniuk, és melyeket kell békén hagyniuk. A velenceiek „célpontlistájának” élén a közép-európai észak-déli folyók mentén fekvő legnagyobb termelő és kereskedelmi városok álltak: Kijev és Pest (Budapest). A mongolok teljesen elpusztították ezeket a városokat, megölve a teljes lakosságot. Később, egy pápai követ csupán néhány házat talált Kijev helyén – amelyeket velencei kereskedők laktak!

Velence és a mongolok partnersége világszerte mérhetetlenül megnövelte a rabszolgaságot. A legnagyobb kereskedelem, melynek több mint száz éven át több millió ember esett áldozatául, a mongolok által leigázott orosz és dél-közép-ázsiai népek rabszolgasorba vetése volt. Egész területeket néptelenítettek el, és a leigázottakat Velence monopóliumán keresztül az észak-afrikai kalifátusoknak és szultánságoknak értékesítették.

Ezek voltak a „mamelukok”, belőlük állt fel végül az egyiptomi szultán teljes hadserege. Velence volt a bankára a szultánnak és a kánoknak egyaránt. A kelet-nyugati kereskedelem gyakorlatilag a velencei kereskedők monopóliumává vált, miután a mongolok és a templomosok elpusztították vetélytársaikat.

Paul B. Gallagher

 Az angol eredeti írást itt olvashatják. 

A háromtest-probléma a fizika nyelvén a bizonytalanság mértanát rajzolja fel, mégis Pellionisz András és Bogár László gondolatai arra sarkallnak, hogy a káosz mellé odaképzeljük a rend rejtett hármas foglalatát - amikor a geopolitikai erőterek kialakulásának mikéntjét kísérlik meg megérteni tripoláris helyzetekben - a biológiát hozva helyzetfelismerő-megoldáskereső gondolataik alátámasztásaként.

A három és az “egy” ősi szövetsége a magyar kulturális emlékezetben sem idegen: elég a címer hármashalmára gondolni, mely a tartás és stabilitás képeként áll szemünk előtt, s ezzel a közösségi önazonosság és rendkeresés vizuális nyelvén keresztül üzen. 

A csíksomlyói hármashalom oltár

Mindez az élet felől közelítve kap igazán erőre, mert a biológiai hármasok világa arról tanúskodik, hogy a hármas együttműködés nem kivételként, hanem visszatérő megoldásként jelenik meg a természetben, és gyakran nem gyengülés, hanem gyakorlati stabilitás forrása.

A fizikai háromtest–probléma determinisztikus káosza nem azonos a biológiában tapasztalható stabil mintázatokkal, ahol a kölcsönhatások heterogének, a visszacsatolások többirányúak, és a térbeli-szervezeti elkülönülés csillapító közegként működik.

A biológiában a „három” nem pusztán szám, hanem működési elv: a visszacsatolások kiegyensúlyozásának, a terhek megosztásának és a funkciók elkülönítésének sajátos geometriája, amely a rendszer egészét védi az egyes elemek időleges ingadozásaival szemben.

Ebben a perspektívában a triád nem a konfliktus feletti egyeduralom képlete, hanem a „több pólus, több kapocs, több puffer (csillapítás)” gyakorlata, amely a változásból is képes rendet teremteni.

Érdekes példa erre, ahogy a zuzmók kutatási eredményei újraírták a tankönyveket 2016-ban. Egy akkori felismerés szerint sok makrozuzmóban a gomba és a fotobionta mellett a basidiomyceta élesztő is jelen van, s ez a rejtett partner kémiai védelemmel járulhat hozzá a közösség fennmaradásához.  A harmadik partner szükséges jelenlétét később 52 nemzetségben és több kontinensen fedezték fel, és bár a triád jelenléte nem univerzális, a metagenomikai vizsgálatok 33–60% közötti gyakoriságot jeleznek, ha elég érzékeny módszert alkalmaznak.

Érdemes három másik példát is megemlíteni a biológiai rendszerekben megfigyelhető gyakori előfordulás illusztrálására: A gombatermesztő hangyák rendszere hasonlóan beszédes: a hangya–gomba–aktinobaktérium triád antibiotikus védelemre és terekre tagolt munkamegosztás révén tart fenn egyensúlyt.  A pajzstetvek beágyazott endoszimbiózisai, ahol egy baktérium a másikban él a gazdaszervezet sejtjein belül, sőt időnként négykomponensű rendszerré is bővülnek, azt mutatva, hogy a triád lehet az optimális közép a túl egyszerű és a túl komplex között. A korall-holobiontok több szereplős társulásai pedig gyakran három funkcionális mag köré szerveződnek, amelyek a környezeti stresszek idején is képesek újrakalibrálni a rendszert, noha a túlzott komplexitás már sebezhetőséget is hozhat.

A stabilitás itt nem dogma, hanem feltételrendszer: a pozitív és negatív visszacsatolási hurkok aránya, a partnerek térbeli elkülönülése és az anyagcsere komplementaritás láthatatlan támaszgerendaként viselkedik.  A „triád mint ékszerfoglalat” képével élve: a középső követ két kar tartja meg, az egyik a védelem, a másik a táplálás, s ha az egyik kar gyengül, a másik ideiglenesen többet vállal, míg a rendszer új egyensúlyt talál. 

Hálózatelméleti modellek és ökológiai példák szerint a triádok gyakran képesek olyan munkamegosztást és egymásba fonódó anyagcsere-függőséget létrehozni, amelyben a „csalás” költsége magas, a kilépés ára pedig meghaladja a rövid távú nyereséget, így a gyengülő komponens sem rántja magával az egészet.  Ez ellentmond annak a közkeletű, haszonelvű játékelméleti reflexnek, amely a zéróösszegű, „csak egy maradhat” logikát tekinti természetesnek, mert a triád időben kiterjesztett optimuma gyakran stabilabb, mint a pillanatnyi előny maximalizálása. 

Más szavakkal: a triád gyakran nem omlik össze egyetlen gyenge láncszemtől, hanem átstrukturálja a terheit, és visszatér a működőképességhez, ha a visszacsatolási és szeparációs feltételek fennállnak.

A kultúrában a triád és az egység nem riválisok, hanem egymásra hajló formák: a magyar címer hármashalma egyszerre utal sokszoros támaszra és egyetlen képbe szervezett rendélményre, amely a közösségi önazonosságot a különbségek összefoglalásaként ábrázolja. 

Ez a szimbolikus tér tükröt tart a biológiának: a triád itt sem a széthúzás emblémája, hanem a kapcsok, a csillapítók és az átmenetek hálózata, ahol a különbözőség nem a szétválás, hanem a működés ára. 

Így, amikor hárompólusú világrendről beszélünk, nem a végső leszámolás koreográfiáját érdemes keresni, hanem azokat az intézményi szeparációkat, ellensúlyokat és kölcsönös függőségeket, amelyek a triád biológiai mechanizmusaihoz hasonlóan csillapítják az ingadozásokat. 

Ezzel szemben a „csak egy maradhat” doktrína olyan, mintha a rendszer stabilizáló karjait vagdosnánk le, és magunk alól húznánk ki a támaszokat.

Mindezek után érdemes még megjegyezni, hogy a fizikai háromtest–probléma determinisztikus káosza nem vihető át egy az egyben a biológiai vagy társadalmi hálózatok világára; itt az interakciók típusa, erőssége, a visszacsatolási szerkezet és a térbeli-szervezeti szeparáció dönti el, mi stabil, és meddig. 

Ezért egyik analógia sem pontos, de mégis termékeny lehet: a biológiai irodalom alapján is arra lehet következtetni, hogy a háromkomponensű rendszerek nem eleve instabilak; megfelelő visszacsatolási szerkezetek, szeparáció és metabolikus komplementaritás mellett tartós, gyakorlati stabilitást nyerhetnek. 

Ha így van, akkor a tripoláris geopolitikai konfigurációk sem szükségképpen a kiszámíthatatlan kaotikus sodródás metaforái, hanem tervezhető ellensúlyok és intézményi „foglalatok” révén a kiszámíthatóbb egyensúly vezérmotívumai lehetnek. 

Vajon milyen konkrét szeparációk, ellensúlyok és kölcsönös függések teremthetők meg ma, hogy a triád ne a versengés, hanem a tartósság és a fejlődés architektúrája legyen?

Dr. Károvits János

gyógyszerész, molekuláris biológus

A covid fedőnevű, a pénzhatalom átmentését szolgáló manőver „jóvoltából” fedeztem fel, hogy a Bogári „NEM LÉTEZŐ” nem egyedüli gyerek, léteznek édestestvérei. De hogy született meg a „nem létező” fogalma? Egyáltalán kódolva van-e egy kisgyermek első éveibe későbbi sorsa, és mire elég az égető ifjúkori kíváncsiság? Sőt, miként lehet eligazodni már felnőve a bennünket körülvevő világban, ha a legalapvetőbb fogalmak sem tisztázottak és egyértelműek? Valaki irányítja a világot? Fel szabad-e egyáltalán ez utóbbi kérdést tenni? Mindezen bizonytalanságok közepette mihez viszonyítsa önmagát egy nemzet, a magyar? Lehet-e így önmagával - és egyes tagjainak külön-külön is önmagukkal - ön-reflexív viszonya?

S még ha a „NEM LÉTEZŐNEK” bizonyítottan születtek édestestvérei MR. GLOBAL és KÖZPONTI TERVEZŐK néven, mert többen látják - a tömegek számára összeesküvés elméletként beállított, tiltott zónát, mindezek ellenére szembe lehet-e menni az uralkodó, mindent maga alá gyűrő, pusztító globális rendszerrel? S e gigantikus, az emberiséget felmorzsoló veszély közepette, van-e egyáltalán esély az egészséges helyi közösségek visszaépítésére? Különösen, ha Magyarországról van szó?!

S ha az eddigi néhány sorból nem derült volna ki, most bevallom: Bogaras vagyok. Monomániásan kávé mellett reggel, még a napján - kedden és pénteken - meg kell hallgatnom, néznem az Egy Bogár Naplóját. Tudom, hogy vannak, akik a nem-nemzeti oldalról is hallgatják, mert egyetértenek vele számos ponton. Tanár úr tényező. Hatalmas műveltsége és komplex gondolkodása kikerülhetetlen alakjává teszi jelenünknek. Olyasmiket mond ki, amit más nem, hogy nem mer, de nem is tud. Ragaszkodom Tanár úrhoz, de nem csak lenyűgöző tudásáért tisztelem, hanem mert azon kevesek közé tartozik, akit hallottam bocsánatot kérni. DR. BOGÁR LÁSZLÓ magyar közgazdász, egyetemi oktató, publicista, holisztikus gondolkodó és stratéga. A rendszerváltást követő két konzervatív kormány tagja államtitkári rangban. Elvitathatatlan szerepe van a magyar alternatív közgondolkodásban a pénzhatalom fogalmának és beágyazottságának megértetésében. A legbrutálisabb kommunista diktatúra idején született tabudöntő generáció tagja. Velük együtt Nemzeti Kincs.

Az előbbiekben vázolt gondolatcsokor egyéni sorsot, nemzetet és világfolyamatokat sűrűn átszövő szálai az alábbi beszélgetésben bomlanak ki. És, ha komolyan vesszük egymást egy egyszerű „Hogy vaggyal?” is messzire lehet jutni, Lélektől lélekig - Tóth Árpáddal szólva - és a kedves, magyarul olvasó ne higgye, hogy neki ehhez személy szerint semmi köze. Ezért aztán a legközhelyesebb, de legfontosabb kérdéssel kezdtem ezt a beszélgetést.

Fogadják szeretettel! Úgy készült.

Tallián Hedvig

Hogy vagy?

Köszönöm szépen, jól. Mi mást válaszolhatna az ember ilyen kedves bevezető után?! Nem tudok elvonatkoztatni ilyenkor attól – hisz ez annyira szép - hogy elkészült a nekrológom. Nem, mintha készülődnék a más világra, bár így a 75. évbe lépve egy magyar férfi esetében ez sem kizárt. Ráadásul, minden férfi hiú majom, és ha elhiszi, hogy tényleg ilyen, annak beláthatatlan következményei lehetnének. Ezért maradjunk inkább annál, hogy az életem és teljesítményei, melyeket itt voltál szíves felsorolni, nem tudtak nem megtörténni.

Egyre inkább úgy látom a saját és mások sorsán át, hogy a sorsenergiák meghatározó ereje sokkal nagyobb és mélyebb, mint ahogy azt a hétköznapok során gondoljuk. Nekem is kódolva volt sok minden a sorsomban.

Dr. Bogár László 

forrás: a Polgári Mulató oldala

Halványan emlékszem óvodás koromra, amikor már a harmadik napon jeleztem az óvó néninek, hogy ezt a mesét én másképp tudom. Elmesélhetem-e? Ebből az kerekedett ki, hogy többnyire én meséltem. Az óvó nénik pedig leültek és hallgatták a született mesemondó székely apai nagymamámtól hallott meséimet, aki ízes nyelven fejből adta elő azokat. Ez maradandó élmény. Nyilván késztetés is volt a sorsomban, és ajándékként mindent meg is kaptam, hogy mesélő lehessek. A mese, a történet valójában inkább csak átáramlik rajtam. (Közben mutatja a kezével, ahogy végigfut az áramlás a testén.) Megállítanak az emberek az utcán, és elárulják „Szívesen hallgatjuk a Tanár urat”. Mire a válaszom, hiszen ti beszéltek ki belőlem, én csak a magyar hangja vagyok Bogár Laci.

Életem egyik legkedvesebb szellemi élménye a svéd gyermekversek a 70-es évekből, a gyerekeim születése idejéből. Az unokáim érkezésekor 2000-es években is kiadták, a címe Ami a szívedet nyomja - ez egyszerre kedves, szép, kicsit szomorkás, elégikus. Lehet-e szebb ajándék ebben az eszelős káoszban kavargó világban, hogy de mesélj…?! És elmeséljük egymásnak, „ami a szívünket nyomja”.

Bogár László gyermekként,

a felvétel valamikor 1956-1960 közt készült

Függetlenül attól, hogy mindenféle komoly beosztásokban is dolgoztam, de igazából soha nem tettem más, mint próbáltam elmondani, ami a szívemet nyomja, és mindig őszinte kíváncsisággal hallgattam meg mindenki mást is arról, ami meg az ő szívét nyomja. Mindnyájan ajándékok lehetnénk egymás számára. Ám sokszor nem alaptalanul támad az az érzésünk, hogy inkább az ellenkezőjét éljük meg. Ez szívszorító. Mióta az eszemet tudom, óvodás korom óta, valami nagyon mélyről jövő, végtelen törekvés él bennem, hogy próbáljuk meghallgatni egymást. Ezáltal kicsit könnyebb lesz a szív.  A magyarban a könny, a megkönnyebbül, kisírva a bánatot egymásba fonódik.

S, hogy kicsit tágítsuk a kört -, a magyarság hatszáz éve folyamatosan sír, nagyjából a Hunyadiak óta, de legalább fél évezrede, mert olyan dolgok történnek meg vele, amit szinte nem is lehet elbeszélni. Az 1514-es Dózsa parasztháborútól 1714-ig, a Rákóczi szabadságharc végéig - majdnem pontosan kétszáz évig - állandó hadszíntér az ország fizikailag is, véres háborúk, polgárháborúk dúlják, és lelkileg is. Lelki, erkölcsi szellemi értelemben egyaránt. Nem mintha más nép nem szenvedett volna, de ilyen intenzíven a frontvonalon lenni, mint a magyarság…  Majd elszenvedi először Moháccsal, aztán történelmileg fizikálisan Trianonban a végleg szétverést. De lelki, erkölcsi, szellemi értelemben véve is szétverik az otthonát, a hazáját. A legszörnyűbb az egészben, hogy senki nem méltatja figyelemre. Nem arról van szó, hogy ne próbálnánk ezt feldolgozni. De ezután az iszonyatos 200 év után is, és ami azóta is történik, soha nem volt olyan helyzetben a magyarság, hogy szépen, szelíden elbeszélhette, elsírhatta volna azt, ami a szívét nyomja. Ennek vagyok szerény eszköze. Így értelmezem a szerepem a Teremtő kezében.

Térjünk vissza a sorshoz, a személyes indíttatáshoz. Valójában orvos akartál kezdetben lenni, aztán biológus, de a ’68 körüli változások elvittek a Közgazdaságtudományi Egyetemre. Ám, ami történt, az én értelmezésemben, az nem más mint, hogy a mesélésen keresztül a gyógyító szerepét vállaltad, és ezt a kis Lackó már akkor tudta.

Igen, pontosan ez történt. Tényleg orvos, gyógyító és tanító is szerettem volna lenni apró gyermekkorom óta - és az a vicc, hogy nem vicc! Öt és fél évesen éltem át 1956-ot és a véres, leírhatatlan szörnyűségre emlékszem. Egy kisgyerek nem a tudatával, hanem az érzéseivel, a szívével lát.

Mert szemtanúja voltál egy véres szituációnak. 

Igen. A dolog véres részébe nem érdemes belemenni, mert azzal csak sebeket szaggatunk fel. Arra azonban jó volt az élmény, hogy öt és fél éves gyerekként átérezzem, mindent meg kéne tenni, hogy ilyen szörnyűségek ne fordulhassanak elő, mert szörnyű volt az egészet átélni. Ugyanebből az időből egy másik erős élmény is ért. Miskolc Gellért-hegye az Avas.

A tetején egy Kós Károly tervezte gyönyörű erdélyi fatornyos kilátó állt, amit felgyújtottak. Ez a látvány ráég egy öt és fél éves gyereknek a retinájára a szó szoros értelmében, de a lelkébe is. Imádtam, azt a csodát. Kós Károly nem egyszerűen épít… Ép-ít! Éppé, egészségessé, lét-teljessé tesz. A magyar nyelv, hihetetlen dolgokra tanítana meg minket. Aki épít, az nem egyszerűen téglát, fát, meg maltert rak. Persze, az is fontos tudomány, hanem hihetetlen mélységű szellemi áramlás részeként ép-ít, vagyis éppé, egésszé, lét-teljessé tesz. Vagy igyekszik tenni.

A még ép kilátó az Avason,

melynek tervezője Kós Károly tisztelője és kortársa Szeghalmy Bálint volt.

Hozzájárul ehhez.

Igen. Hozzájárul ahhoz, hogy az emberi világ ilyen legyen, ilyen maradjon, ha már egyszer a szép kultúra mindezt létrehozta. Sokat játszottam a kilátó környezetében, jó volt egyszerűen csak nézni. Áradt belőle egy különös erő. A világ  legcsodálatosabb szellemi rétegeit az tárja fel, hogy Kós Károly nem egyszerűen csak épített valamit - ami egy kisgyerek számára is folyamatosan áramlott – hanem nyilván az volt a célja, hogy egy kisgyerek és mindenki más számára ugyanazt jelentse. Amiért az egész életművét ép-ít-ette.

Nem tisztázott, hogy miként gyulladt fel a körülbelül 25 méter magas kilátó, de irtózatos fáklyaként égett.  A forradalom leverése után novemberben lehetett, akkor már korán sötétedik és égő felkiáltó-jelként, iszonyatos tűzzel égett. Végül összeomlott szegény és a belsejében az átizzott vasbeton csigalépcső meredt csak az égnek. A retinámon és a lelkemben is ott maradt, ahogy izzik az éjszakában.

 A leégett avasi kilátó vasbeton csigalépcsője.

Kicsit szószátyár vagyok, nem kicsit nagyon. Elnézést! De ez olyan beszélgetés, ahol önző módon én is megkönnyebbülést élek át, ha elmesélhetem ezernyi kerülővel az életem olyan részleteit, melyekből kiderül, hogy mégiscsak az lettem, amire a Jóisten szánt. Gyógyító, tanító, ha kicsit nagyképűen akarok fogalmazni. Aztán a gimnázium negyedik osztályában 18 évesen nem volt merszem orvosnak menni semmiféleképpen, és úgy gondoltam, hogy afféle fékezett-habzású orvos, azaz inkább biokémikus leszek. Csakhogy ’68-ban több esemény is történt - májusban a Párizsban lejátszódó polgárháború, illetve augusztusban a Prágában zajló történések világhatalmi jelentőséggel - melyekre nem találtam bántó módon semmiféle magyarázatot a korabeli média tálalásában. Azért már majdnem 18 éves vagyok ekkor.

… és még pont nem kellett sorkatonaként bevonulnod Prágába.

Igen. Látod, ez egy érdekes mozzanat, mert ha néhány évvel idősebb vagyok, akkor bevonulok Csehszlovákiába, mert ugye a Varsói Szerződés egyesített hadereje bevonult helyreállítani a szocializmust. Rengeteg leágazása volna ennek a kérdéskörnek, de maradjunk annál, ami a sorsom szempontjából végül is meghatározónak bizonyult. Bosszantott - mert éreztem -, nem csak a hazai média hazudik. Amerikában a Kenti Egyetemen is belelőtt a rendőrség a tüntető diákokba és voltak halálos áldozatok, hisz a vietnámi háború is ekkor zajlott. Brutálisan kavarogtak ezek a megválaszolhatatlan világhatalmi kérdések és felbosszantott, hogy a nyugati narratívát is ugyanolyan hazugnak éreztem. Bár megmagyarázni nem tudtam.  A szocialista narratívát az ember letudta azzal, hogy olyan amilyen, de hogy a nyugati narratívák is tele voltak számomra gyanúsan hamis, sőt, hazug fordulatokkal! Bennem is lejátszódott egy hirtelen fordulat, hogy addig nem nyughatok, amíg ezt meg nem értem! Ezért olyan egyetemre kell menni, ami segít megérteni a történéseket. Jobb híján ez a Közgazdaságtudományi Egyetem lett. Ócska poén, ahogy fogalmazni szoktam, hogy a Tolbuhin körútról nyíló Dimitrov téri Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem. Ám, ez a poén már nem működik. Két évtizede még mind a három névről tudták az elsős hallgatóim - az elmúlt huszonkét évben alapvetően egyetemi oktatással foglalkozom -, hogy kik e személyek. Ma legfeljebb Marx ugrik be. Valami rémlik, de a másik kettő már egyáltalán nem. Annak ellenére, hogy Dimitrov, a bolgár kommunista ma is szerepel a történelemkönyvekben, mert Hitler hatalomra jutása után a Reichstag leégéséért a kommunistákat vádolták, és mivel a legmagasabb rangú Németországban elfogható kommunista ez a bizonyos Dimitrov volt, ezért perbe fogták, de felmentették. A hitleri berendezkedés ellenére mégis felmentették.  Kiengedték a Szovjetunióba, de ott már nem menekült, Sztálin kivégeztette. Számos olyan pontja van ennek a történetnek, amire ez a három név rávilágít. Azóta ugye a Tolbuhin körútból Vámház körút, a Dimitrov térből Fővám tér lett.

Loránt Károly fogalmazott úgy, hogy a Dimitrov téri fiúk. Vicces, hisz a Dimitrov tér és a Marxról elnevezett egyetem nevében teljesen szoci, de a legszélsőségesebb liberális erők otthona volt. Valójában már akkor is. Sokkoló élményt jelentett számomra is, hogy az akkor még persze nehezebben leírható, de gyanakvást keltő szélsőliberalizmus már akkor jelen volt az egyetemen. Ez viccesen hangozhat, mert a ’60-as évek végét írjuk. Érdemes azonban hozzátenni, hogy ’68-ban Magyarországon egy a térségben példátlan politikai változás ment végbe, úgy hívták Új Gazdasági Mechanizmus. Politikai jóváhagyását ’64-ben még Hruscsov engedélyezte Kádár számára, de ugyanezen évben röviddel ezután Hruscsov megbukott. Először ment végbe vértelen puccs a Szovjetunióban. Nem végezték ki, békésen hunyt el.  A helyére került rezsim pedig gyanakvással tekintett a kádári kísérletezgetésre. Ennek ellenére - ez sincs pontosan feltárva -, ’66-ban a legfelsőbb politikai fórumok Magyarországon meghozhatták azt a határozatot, melynek nyomán 1968. január 1-től ez az Új Gazdasági Mechanizmus elindulhatott. Ami egy olyan kísérlet lett volna, ami legalábbis részben és ellenőrzött módon visszaépíti a kapitalizmus bizonyos mechanizmusait a szocializmusba.

Ez a mai véleményem e kérdéskörről, mert akkor ebből semmit nem tudtam megragadni, viszont rettenetesen izgatott. Úgyhogy nem bántam meg, hogy a Közgazdaságtudományi Egyetemen kötöttem ki. A kérdések sokasodtak, a feszültség fokozódott, mint „a nemzetközi helyzet”, de megnyíltak azok a szellemi csatornák, melyeken keresztül legalább kísérletet tehettem arra, hogy mégiscsak próbáljam megérteni, mi zajlik. Akkor még csak a gyanú élt bennem, amit ma úgy fogalmazok meg, hogy a magát szocializmusnak nevező valami, az valójában csak a kapitalizmus egy sajátos formája volt. Egy politikai kapitalizmus. Ebben ugyanúgy magántulajdonban volt minden, csak ez kollektív magántulajdon volt. Ez látszólag önellentmondás. Mi az, hogy kollektív magántulajdon? De gondoljunk a részvénytársaságra. A részvénytársaság egy kollektívan gyakorolt magántulajdon, de kollektív magántulajdon. Ez egy politikai részvénytársaság volt, az ország javait…

Nem az államkapitalizmus szót szoktad használni?

Nincs igazán jó elnevezés erre, de a lényeg, hogy nemcsak alternatívája nem volt, nem lehetett annak a valaminek, amit kapitalizmusnak nevezünk, ami a nyugatias modernitás, hiszen maga a kapitalizmus kifejezés, mint fogalom csak a XIX. században alakult ki, de maga ez a társadalom- és gazdaságszerveződési mód legalább hatszáz éve létezik, kb az 1300-as évektől kezdve halmozódnak a gigantikus kereskedő tőkék. A leglátványosabban a Fugger családnál, majd a Medici-eknél, részben a mediterráneumban, részben pedig a Hanza-városoknál, tehát Németalföldön, Észak-, illetve Dél-Németországban. A Fugger birodalom születésének színtere Augsburgban volt, ami gyakorlatilag már a XVI. században teljesen kezében tartotta a császári és a pápai hatalmat egyaránt. Azaz a pápát meg a császárt ugyanezek a legnagyobb családok finanszírozták. Sőt, a Medici család annyira nekibátorodott, hogy két pápa is tőlük került ki. Így a XVI. században, és már az elején, az 1500-as években kész is a globális kapitalizmus világa.

Bakócz Tamás pápai trónus megszerzésre tett kísérlete idején.

Igen, Bakócz Tamás az ellenfele Giovanni di Medici-nek, akiből aztán X. Leó néven mégiscsak pápa lesz 1513-ban. Ehhez egyébként érdemes hozzátenni, hogy bár Bakócz Tamásnak hihetetlen nagy vagyon állt a rendelkezésére, de jelentős összegeket kapott Velencétől is. Attól a Velencétől, melynek nem lett volna ínyére, ha megalázó vereséget szenved a firenzei világhatalmi központtól. Mert ezek a városállamok ugyan látszólag egyszerű városok voltak, mint elsősorban Firenze, Velence, vagy Genova, Padova, Milano maga is. Legalább egy tucat olyan városállam virágzott akkor Itáliában, melyek egyenként is a globális kapitalizmus korai formáiként úgy működtek, mint a mai legnagyobb transznacionális ezermilliárd dolláros három „A” - az Apple, az Amazon meg az Alphabet, ami ugye a Google hivatalos neve -, tehát ezek már a globális kapitalizmus kész intézményei voltak.

De visszatérve a szocializmus-kapitalizmus dilemmára. A szocializmusként működő valami egy brutális politikai kapitalizmus volt, azaz egy politikai részvénytársaság tartotta kézben a totális hatalmat, és ezt brutálisan gyakorolta is. Nagy valószínűséggel, ha feltételezzük, hogy van alanya a történelemnek, mármint a Jóisten, akkor van anti-alany is, a rontás. Hívhatjuk rontásnak, sátánnak, ördögnek metaforisztikusan, tehát van ellentettje. Egyébként nem csak a kereszténységben, hanem az elmúlt 5000 év vallásainak a többségében jelen van ez a dualitás.

Shiva is ugye rombol.

Így van, a jó és rossz küzd egymással - leegyszerűsítve. Van néhány olyan gondolati rendszer, amely úgy véli, hogy a gonosznak, a rontásnak nincs alanya, hanem az inkább a jó hatástalansága, ahová nem ér el a jó. Az entrópia, a termodinamikában, az elméleti fizikában jól körülhatárolható fogalom, de csak idő kérdése volt, hogy ez mikor jelenik meg az emberi társadalmakra alkalmazott formában. Ha az elméleti fizikusok talán nem is tartják teljesen egzaktnak, hogy az entrópia - ami a rendezetlenség felé haladást, a rend felbomlásának folyamatát írja le - társadalmi létezésre vonatkoztatott fogalomként helytálló, és inkább pontatlannak tartják, de azt ők sem vitatják, hogy metaforaként elég jól alkalmazható. 

Az, hogy magának a lerontásnak, a szétrombolásnak is van-e alanya, tehát megnevezhető-e? Vagy egyszerűen csak annyi történik, amit József Attila gyönyörűen így fogalmaz meg „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz az a virág, ami van széthull darabokra”.

Igen, ami van, széthull darabokra. Jó lenne örökké élni, de magával az élettel, az emberi testtel, és egy idő után nyilván a test sanyargattatása nyomán a lélekkel is ezt történik.

Az emberiség évezredek óta keresi a választ erre, és a két alapválasz az, hogy mind a kettőnek van alanya, egyszerűen megfogalmazva a jónak is és a rossznak is. Míg bizonyos gondolati rendszerek inkább úgy látják, hogy állandóan jelen van az ép-ítő energia, a Teremtés csodálatos, kifinomult rendje, illetve annak folyamatos helyreállítására irányuló erőfeszítéseink. De ez egy nagyon-nagyon mélyről jövő alapvető összefüggéssel való szembeszegülés, vagyis azzal, hogy a magára hagyott világ magától szétszóródik, szétesik. Ami van, széthull darabokra.

Egy Bogár Naplója főcímkép

Diabolos. Ugye a bevezetőmben utaltam rá, hogy foglalkozni szeretnék az önreflexióval. Annál is inkább, mert ráadásul a mai (május 30.) Naplóban az egykori MDF-frakció kör-email-jét hoztad fel, hogy ez fájdalmasan érintett. Nekem nézőként az jött le, hogy ezek – valamennyien korosodunk, de akkor mondjuk 50 éves emberek mostanra 70- 80 évesek – az önreflexióra alkalmatlanok. Most nem őket szeretném, ha kritizálnád, hanem azt, hogy benned az önreflexióra való képesség honnan jön? Ez is egy gyerekkori áldás, hogy a szülők beléd nevelték?

Nagyon helyénvaló, és egyben azért nagyon kényes kérdés is ez. Kísérletet teszek a válaszra.

Bocsánatot kérek!

Nem! Ezt teljesen helyénvalónak tartom. Sietek megerősíteni azt, ami a kérdésedben benne volt, hogy a legcsekélyebb mértékben sem szeretnék megbántani személy szerint ott senkit. Az első szabadon választott parlament legnagyobb frakciója a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportja 1990-ben alakult meg, melynek én is tagja voltam. Borsod-megyei listavezetőként jutottam be a parlamentbe. A frakció megalakulásának 30. évfordulóját szerettük volna megünnepelni, azonban a covid ezt elmosta. Ám, az ekkor létrejött levelezőlista megmaradt, bár többnyire nem túlságosan aktív, de ha véletlenül valaki valami nagy követ dob ebbe az egyébként sima tükrű felületbe, annak nyomán szűnni nem akaró hullámzás kezdődik. Most ezt történt. Természetesen nem avatkoztam bele - illetlen dolog ez, mert csak olvasom őket - illetve nem feltétlenül természetes, de majd az önreflexió kapcsán mindjárt rátérnék erre. Nem feltétlenül természetes az, hogy nem nyilvánítok véleményt. Mégis természetesnek tartom, hogy nem nyilvánítok véleményt. Még ha ez talán bántóan hangzik, pedig abszolút nem akarom őket bántani. Érzelmileg mindenkit nagyra becsülök, és már egyre kevesebben élünk. A frakció tagok több mint fele életben van, többnyire 70 év felett már, van aki 80 felett.

Ami a legfájdalmasabb ebben a szemlélődésben - hallgatva a véleményüket -, hogy abszolút ugyanazokkal a fogalmakkal, és ugyanolyan értelmezési keretbe ágyazva próbálnak a mai világ kihívásaira választ adni. Ez szívszorító. Eltelt 35 év, de a fogalmak, a példák, a saját hőstetteik, amiket felhoznak pontosan ugyanazok.

Tehát a saját önigazoló sztorijaikat mesélik még ma is maguknak…?

Kivétel nélkül, ez így pontos. Az akkori önmagukat, és az azóta is változatlan megkövesedett, megcsontosodott önmagukat, ugyanazokkal a fogalmakkal, ugyanabba az értelmezési keretbe ágyazva, próbálják leírni. Itt fontos hozzátenni, hogy önmagában ez nem feltétlenül volna probléma, ha helytálló lett volna, akkor az az értelmezési keret, és az a fogalom készlet.

Hamis narratívák épülnek, hamis narratívákra?

Így van. Az igazán fájdalmas, hogy nem szembesültek ebben a 35 évben azzal, hogy az akkori narratíváink is hamisak voltak. Nyilván az enyém is. Kevés írásom maradt meg abból az időszakból, de látom akkori önmagamat és, hogy szánalmasan csekély részét láttam be a folyamatoknak. Talán nem pontos, hogy hamis narratívák, hanem inkább korlátoltak. Egy darabját láttatták. A szelíd elefántról szóló tanmesében bekötött szemmel kell meghatározni, hogy mit tapogatnak elefántot még soha nem látott résztvevők. Érdekes vélemények születnek attól függően, hogy ki éppen hol kapott helyet az elefánt tapogatásában. De, nem igazán adekvát az elefánt ontológiai lényegének a megfogalmazása. Azonban az anekdotaszerű történet kétségtelenül vicces. Körülbelül ilyen helyzetben voltunk akkor. Korlátolttá tett minket a történelem. Eleve bezárt egy gyerekes, szánalmas, korlátozott narratívába, így visszatekintve.

A Pozsonyi Csatáról egy francia, katonai attasétól hallottál először, tudtommal. Én meg tőled.

Ennél is rosszabb a helyzet. A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának politikai államtitkáraként az Antall-kormány francia kapcsolatok felelőse is voltam, ez utóbbi inkább kérés formájú megbízatás volt Antall József miniszterelnök részéről irányomban, és ez nem csak gazdasági, de politikai, kulturális területre is kiterjedt. Francia tagozatos gimnáziumba jártam, heti tíz francia órával, és a kötelező francia érettségi nehezebb volt, mint az állami nyelvvizsga. Az egyetemen pedig Illyés Gyula lánya volt a franciatanárom. Ezért kaptam ezt a megbízatást. A Lengyelország és Magyarország számára ’89-ben megítélt PHARE Segély Program nemzeti koordinátoraként a Saint-Cyr Katonai Akadémiára is eljutottam. Ezek szakértői segítségek voltak, tehát nem pénzt kaptunk, a pénzt ugyanis a nyugati szakértők kapták. Érdekes, hogy miként szakértettek ők itt?! Úgy, hogy az valójában a mi pénzünk volt, csak saját maguknak adták azért, hogy itt szakértsenek. Természetesen a szakértők 99,9 százaléka liberális, globális narratíva alapján szakértett. Tehát segítsen meg téged az Európai Unió, bocsánat, akkor Európai Közösségnek hívták még, mert ’92-ről beszélünk.

Tehát a Saint-Cyr Katonai Akadémián büszkén jelezték nekem, hogy bizony a Bataille de Presbourg a tananyag része, hiszen az a történelem nagy csatáinak egyike. Némi idő elteltével óvatosan visszakérdeztem, hogy ez nagyon érdekes, de miként kapcsolódik Magyarországhoz? Azt sejtettem, hogy Presbourg Pozsonyt jelentheti, amit ők következetesen Bratislavaként emlegettek persze. Ezt tisztáztuk. De mi is az a Bataille de Presbourg? Csodálkozva visszakérdeztem, ők meg még inkább csodálkozva kérdeztek vissza, mi az, hogy nem tudom mi történt 907-ben? Mondtam, nem tudok róla. Igen, ez ’90 végén vagy ’91 elején történt. Nem tudtam a Pozsonyi Csatáról. Ez szégyen, de jó példa arra, hogy mennyire korlátozott volt a világ, melyben egyáltalán a világról szóló saját narratívánkat próbáltuk megfogalmazni. Ez szimbólumként jól jelzi, hogy ugyan miként lehetett volna adekvát, értékes a narratíva, mikor a magyarság történetét illetően alapvető összefüggésekről sem tudunk. Szívszorító látnom, hogy a kör-email-ben hozzászólók egyikénél sem éreztem a legcsekélyebb mértékben sem, hogy a 35 évvel ezelőtti értelmezési kerete és fogalomkészlete kicsit tágult volna. Nem lenne baj az, ha valaki akár egész életén át őrzi az értelmezési keretet és a fogalomkészletet, ha adekvát módon fejezi ki a változó, kavargó világot. De az a probléma, hogy azt a világot is hibásan írta le az a narratíva, a mai még komplexebb, még bonyolultabban kavargó világ leírására is tökéletesen alkalmatlan. A sokféle, egyaránt hibás narratíva hangoztatója pedig egymás torkának esik, abban a hiszemben, hogy ő és egyedül csak ő képviseli az igazságot.

Ez egyrészt szellemi önreflexióhiány, és összefügg, ha jól értem, a lelki önreflexió hiányával is. Bocsánat, nem az MDF frakcióról, hanem Magyarországról beszélünk.

Persze. Érzem én, hogy a Teremtő egészen különleges ajándéka, ha az ember képes valamennyire erre. Próbálnék nem önfényezésbe torkolni. Igyekeztem megdolgozni azért, hogy ez a bizonyos narratívám mindazokat a kavargó, örvénylő történéseket, amelyek a világban végbemennek és tapasztalatként halmozódnak fel bennem, ezek minden létező hatását a kavargó fecsegő felszín és a hallgatag mély - József Attila Dunánál című versére utalva -, üzeneteit próbáljam megfejteni. Természetesen az igazság Istennél van - mondja Károly Gáspár gyönyörű fordításában. Az igazság maga Isten. Szeressétek azokat, akik keresik az igazságot, de óvakodjatok azoktól, akik már meg is találták azt. Tehát ember soha meg nem találhatja, ez egy végtelen folyamat. Az ember teremtett lelke képes lehet, szerencsés körülmények között arra, hogy az őt érő folyamatos élet- és léttapasztalatok hatására úgy alakítsa a világát észlelő értelmezési keretét és az ennek leírásához szükséges fogalomkészletét, hogy adott esetben az ember maga hoz létre olyan fogalmakat, amelyek nem léteznek. Nincs, de igény volna rá! Az utóbbi évek során időnként rákényszerített a sors, hogy olyan fogalmakat is alkossak…

A „NEM LÉTEZŐRE” gondolsz?

Igen. Nyilván a többsége alkalmatlan, az ember csak azért használja, mert valamit mondani kell. Amiről már tudja, hogy hibás és félrevezető, azt nem szívesen használja.  Ha azonban nem talál igazán szerencsés újat, akkor egy esetlen, ügyetlen szóval próbálja pótolni. De vak tyúk is talál szemet, időnként sikerül olyan fogalomra is lelni, ami tükrözi a világszerte zajló folyamatokat. Az angolban a manufactured, engineered kifejezést használják - a csinált -, ezt úgy szoktam fordítani, hogy „csinálva van”. Szándékos magyartalansággal. Utalva arra, hogy már a globális narratívákban is megjelent ez a feszültség, hogy a média valójában valóságipari művekként legyártja a hamis értelmezési kereteket, a hozzá kapcsolódó hamis fogalmakkal, melyek eleve téves, hamis világértelmezési logika ketrecébe zárnak jelentős, akár százmilliós embercsoportokat is.

Most, hogy így a „NEM LÉTEZŐT” előhoztad, akkor előhozom a „NEM létező” édestestvéreit, akiket a covid „jóvoltából” fedeztem fel. Megfogalmazóik mindannyian a pénz és a közgazdaságtan területéről jönnek. Az amerikai Catherine Austin Fitts az első Bush-kormány tagja, Wall Street-i pénzügyi guru MR. GLOBAL-nak hívja a „NEM LÉTEZŐT”, a német Richard Werner közgazdászprofesszor, központi banki szakértő pedig KÖZPONTI TERVEZŐKnek. Ez a két elnevezés erősen rímel a „NEM LÉTEZŐDRE”.

Bíztató, reményt keltő jel, hogy vagyunk páran világszerte és egyre többen, akik úgy gondoljuk, hogy igenis van alanya azoknak a történéseknek is, amelyeket a mainstream úgy próbál szemléltetni, hogy ezek teljesen spontán, abszolút önszabályozó folyamatok. „Még hogy alanya, ugyan már! Ez összeesküvés-elmélet gyártás!” Meg is van az első megbélyegző, hamis fogalom: összeesküvés-elmélet gyártás.

Catherine Austin Fitts Mr. Globalnak hívja a „nem létezőt”

Ez azért vicces, mert vajon, aki ezt a bélyeget adott esetben rám, vagy másokra használja, őt ki hatalmazta fel erre? Azonnal vissza lehet kérdezni, hogy te honnan tudod, hogy a tiéd az egyetlen üdvözítő, a valóságot visszatükröző narratíva az enyém viszont szánalmas összeesküvés-elmélet?

Tudniillik! Nekem és a hozzám hasonlóan gondolkodóknak nincsenek megbélyegző fogalmaink a másikra. Mi egyszerűen csak meghallgatunk mindenkit, és egyébként tényleg mindent érdemes elolvasni. Attól, hogy a világhatalmi pozícióban lévő Financial Times-ról, és Economist-ról tudja az ember, hogy mi az értelmezési-keret és fogalomkészlet, amit használnak, attól még lehet izgalmas, akár felemelő szellemi élmény, ha az ember olyan értelmezési kerettel, fogalomkészlettel találkozik, ami teljesen kizárja az én világleírásomat. De roppantul kíváncsivá teszi az embert, hogy vajon mi a legmélyebb oka, hogy ezt a számomra elfogadhatatlan értelmezési keretet, illetve fogalomkészletet létrehozzák?

A világban zajló viták egyik legfontosabb és legkényesebb kérdése, hogy van-e a világnak alanya?  Irányítja-e valaki a világot? Aki ezért akar rejtekezni. Ez teljesen érthető, ha így lenne! Nem biztos, magam sem vagyok teljesen biztos benne, hogy így van, noha egyre több jel utal arra, hogy így van.

Bocsánat, az időtlen szakrális hatalomra gondolsz most?

Így van. Ugyanis onnan kell kezdeni, hogy van egy időtlen, a Teremtés legbelső logikája szerinti hatalom. E szerint szerveződött például az ősi Egyiptom, mely hihetetlen méltóságteljes szellemi teljesítményre volt képes 3500 éven keresztül. Mi több, ezen szellemi teljesítmény technológiában való megjelenítésére is, mint piramisépítés. Így több ezer év távlatából a hétköznapi kultúrájukból, a tárgyaik megmunkálásából is méltóság, kifinomult rend sugárzik -, ennek az ember csak őszinte elismeréssel tud adózni. De Egyiptom, e szakrális birodalom is végül elhullt. Izgalmas lenne utána járni, hogy valójában miért? Az ember hajlamos azt gondolni, hogy ezek a szakrális energiák a végtelenségig képesek egy emberi közösség számára a méltósággal teli életet biztosítani. A piramis 6000 éve ott áll.  Most mi itt a Reviczky utcában beszélgetünk. Vajon a Reviczky utca mai épületeiből 6000 év múlva mennyi lesz jelen? Mindnyáján tudjuk, hogy a nyugatias modernitásnak nevezett valami mindent tud, csak maradandót alkotni nem. A maradandóság arra utal a szakrális kultúrák esetében, hogy a világnak van alanya, és ez nem más, mint a Teremtés. Hogy ez egyetlen Istenben testesül-e meg, vagy több Isten írja le megint izgalmas és roppant kényes kérdéseket vetne fel. De egy valamit bizonyosnak vehetünk, több ezer éven keresztül nem volt kérdés, hogy hogyan működik a világ. Maga a Teremtés és ennek belső szakrális logikája szerint az Isten földi képviselője és maga a piramis is ezt testesítette meg, mely egyetlen pontban tör az ég felé. Magában az isteni lényegben van a csúcsa a piramisnak, metaforaként. A társadalmak döntő többsége a XVIII. századig írástudatlan, ezért az ép-ítészet, a katedrálisok a szobrászaton, a freskókon, a gyönyörűséges üvegablakokon keresztül üzentek hihetetlenül kifinomult és pontos logikával az írástudatlan többségnek a világ működéséről.

A szakrális berendezkedés nem csak, hogy elrejtőzni nem akar, hanem éppen ellenkezőleg! Minden létező módon, méltóságteljesen meg akarja mutatni magát. Íme, ez a világ rendje! A méltósággal teli emberi élet, a kereszténység esetében az üdvösség úgy érhető el, ha ezt a rendet megismered, elsajátítod, és egész életed során mindent igyekszel megtenni annak érdekében, hogy ezt a rendet szolgáld. Addig ez a kérdés nem nagyon létezett, de a XV. századtól kezdve a XVIII. század brutális polgári forradalmaiig - élen az 1789-es franciával -, ezt a szakrális szerveződést zúzzák szét. Illetve ez már a kegyelemdöfés, mert hosszú folyamatról beszélünk, hiszen a carpe diem a reneszánsz jelszavaként már finoman utal arra, hogy nem az üdvösség meg a méltósággal teli élet, hanem a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyagtömeg szakadatlan növelése az, ami emberi. A többi csak mellébeszélés, ez az emberi élet egyetlen értelme.

XVI. Lajos francia király a kivégzése előtti éjszakán 1793. januárjában a naplójába leírt egy megrázó erejű mondatot: „kivégzésemmel Istent végleg kiparancsolják a hétköznapi politika világából”. Ez egy elképesztő erejű és mai logikával is teljesen érthető mondat. Több ezer éven keresztül a szakrális legitimáció - a legitimáció. Ami a berendezkedés természetes tudomásul vételét jelenti. Ez a világ rendje, ez a legitimitás. Több ezer éven keresztül ez eredendően szakrális volt, ám a nyugatias modernitás ezt radikálisan megváltoztatta. Ez egy deszakrális legitimitás, mely Isten helyére a népet illesztette, a népfelséget. A demokrácia, azért érintsük ezt a kényes kérdést is, a születése pillanatában…

Demokrácia mint fedősztori…

… mint fedősztori. Platón és Arisztotelész 2500 éve feltették a kérdést, hogy mi volna az emberi közösségek, jelesül a görög városállamok számára a lehetséges és üdvözítő berendezkedés? A demokrácia egyáltalán nem szerepelt az általuk követendőnek tartottak között. Egyértelműen úgy látták, hogy a demokráciában a nép csupán hivatkozási alap. A rend fenntartható a demokrácia keretei között, de mögötte oligarchikus érdekcsoportok állandó küzdelme zajlik. A demokráciát ők is csak - mai fordulattal - procedurális rendnek, egy jogilag létező olyan „rendnek” gondolták - amely azóta is sikeresen tudja megakadályozni, hogy az oligarchikus csoportok egymás torkának esve permanens polgárháborúba taszítsák az adott emberi közösséget. Erre kétségtelenül jó ez a demokráciának nevezett valami. De ez nemcsak, hogy nem jelenti a nép uralmát, de értelmezhetetlen is. Tudom, ezek a legkényesebb kérdések. Azt mondjuk, alulról jövő kezdeményezés és nép. De ki van alul? Tehát Isten alul van? Az ember zavarba jön a demokrácia hamis és kötelező értelmezésétől. Számomra értelmezhetetlen.

Mert ugye a Déloszi Szövetséget Krisztus előtt 478-ban is már ez a bizonyos „NEM LÉTEZŐ” spekulatív erő irányította.

Mi más? A Földközi-tenger keleti medencéjében - legalább 3500-4000 éve merész hajósok vitorláztak. Aki hajózik, az anyagokkal, árukkal, eszmékkel kereskedik. Míg a csere az emberi létezés száz fős kis közösségeiben közvetlen volt, addig csak esetenként szorult értelmezésre. Akkoriban azonban már Egyiptommal, Mezopotámiával létrejöttek a több millió embert egységes rendszerré szervezni képes szakrális birodalmak és megszűnt a lét közvetlensége, és belépett a közvetítők világa. Mi a közvetítő? A kereskedelem, a pénz és a média. Ez kikerülhetetlen. Ha a szakralitás képes a kereskedelmet, a pénzt és a médiát a saját szakrális ellenőrzése alatt tartani, akkor persze nincs probléma. Az egyiptomi eliteknek ez sikerülhetett, mert egyébként nem maradhatott volna fenn a birodalom 3500 éven át. De ahogy a szellemi elitek, tehát a szakrális birodalmak szellemi elitjei ezt kiengedik a kezükből...

Van egy nagyon fontos mondatod a PénzTitok című készülő könyvedből, „miért és hogyan képes az ember létrehozni olyan komplex rendszert, melynek komplexitása felett elveszti az ellenőrzést”. Hogy jutunk el ide?

Igen. Ennek az az alapvető oka, hogy minél komplexebb a rendszer, annál intenzívebb benne a csere. Egy vírus anyagcseréjét egy magunkfajta „emlősállat” anyagcseréjéhez hasonlítva, jelentős komplexitásbeli különbséget vehetünk észre. Nem lebecsülve, nem megsértve a vírust, vagy egy baktériumot, melyek figyelemreméltó dolgokat tudnak produkálni. De nyilván egy emlősállat szervezete jóval komplexebb. Minél komplexebb egy szervezet, annál több benne a közvetítő mechanizmus, így több esély nyílik az egész rendszer torzulására.

Ugye a rák maga a rendezetlenség megtestesítője. Egy időben ezért használtam a globalóma kifejezést, hiszen a globális kapitalizmus „nem létező” világrendszere, az azt irányító erők logikája, megfelel a rák működésmódjának. Azaz elszívja a világ erőforrásait a közvetítő mezőin keresztül. A média alapvetően a félrevezetéshez, a hamis értelmezési keret megadásához kell, hogy könnyebben kifoszthatók legyenek az emberi közösségek. A pénz és a kereskedelem meg alapvetően ennek a kifosztásnak az eszközévé válik.  A végén persze összeomlik a szervezet és a rák is. A szervezet abba pusztul bele, hogy egy idő után nem bírja a kettős nyomást, hogy egyre kevesebb erőforrása marad, pedig egyre több feladata volna, hisz féken kéne tartsa valahogy a korlátlanul zabáló és irányíthatatlan, rendezetlen ráksejteket.

Tehát a globális kapitalizmus egy élősködő berendezkedés - mert az, ezt most már szerintem mindenki látja a világon – élősdiségét pedig a közvetítő mezők - a média, a kereskedelem, a pénz - segítségével tudja folyamatosan fenntartani az egyre komplexebb rendszerben. A média eltereli a figyelmet, adja a hamis értelmezést, féken tart, önként és dalolva behódoltat. Az közvetlen nyílt véres erőszak azonban drága és bizonytalan is a kimenetele. „Jogállamban pénz a fegyver” - írja megdöbbentő pontossággal száz évvel ezelőtt Gyönyörűt láttam című versében József Attila.

Tehát az irányítja-e valaki a világot kérdésre a tanítványaimmal sikerült összeraknunk egy metaforisztikus gondolatkísérletet. Egy nagy asztalt fehér fényes papírral letakarunk, ráöntünk egy kis műanyag vödörnyi vasreszeléket, majd mágnesekkel elkezdünk játszani az asztal alatt. A mágnesek erővonalai mentén rendkívül érdekes rajzolatok jönnek létre. Aki ki van tiltva az „asztal alattiságból”, az így szól: „Miféle asztal? Nincs is asztal! Ez sík, nem is tudom, mire gondolsz? Mi az, hogy asztal alatt? Mágnes az asztal alatt? Most mondtam, hogy nincs asztal alattiság! Mágnes? Ezt meg honnan szeded? Ennél ócskább, primitívebb összeesküvés-elmélet, hogy mágnesek és asztal alatt - megáll az ember esze! Nem, ennek egész más magyarázata van.” – és máris jön a magyarázat, mert ugye az ember nem tud meglenni - egy magyar, meg különösen nem tud meglenni - magyarázat nélkül. Így aztán megjelennek a hamis magyarázatok, pláne ha nem szabad az asztal alá nézni. Sőt, el kell fogadni, hogy nincs „asztal alattiság”. „A mágnesesség, feltételezése meg úgy hülyeség, ahogy van, vagy gazemberség. Mert az is tudja, hogy nincs mágnes, csak azt hazudja, hogy van mágnes.” Ilyesféle helyzetben vagyunk.  Az, hogy a világnak - egyre nagyobb valószínűséggel tételezhetjük fel -, van alanya, van irányítója. Ez az alany rejtekezik, és ez abszolút logikus, mert aki nem látszik, az nincs, nem létező, ezért nem lehet kérdőre vonni. Nem lehet visszakérdeni, se interpellálni, se bírálni. Nem lehet választani adott esetben.

Bocsánat, és ez annyira erős, hogy ráadásul szuverén immunitást élvez, mint ahogy a bázeli Bank for International Settlements és intézményei is. Tehát törvények felett állnak.

A Bank for International Settlements központja Bazelben 

Tallián Hedvig felvétele

Így van, pontosan így van, hiszen aki ezt a pozíciót egyszer elérte, az utána már rendelkezik egy fantasztikus, korlátlan legitimációs eszköztárral. A kezében levő, hamis magyarázatot adó médiával, az egész jogrendszerrel, amelyik meghozza a törvényeket és szabályoz, mert a jogrendszeren keresztül, procedurálisan persze rendet kell tartani. Egyre nagyobb a valószínűsége, hogy igenis van ilyen alany, ami ráadásul hálózatos szerveződésű szemben a hierarchiával.

A hierarchia nemcsak, hogy elrejtőzni nem akar, hanem ahogy a katedrális vagy maga a piramis is éppen, hogy tanítani, szemléltetni akarja a vizuális művészetekkel - építészettel, szobrászattal, festészettel - a világ rendjét. A hálózat azonban rejtekezni akar, és úgy akarja a világot irányítani, hogy ez ne legyen érzékelhető. Niall Ferguson A tér és a torony - című művében ezt írja le, a hierarchia az a torony és látható. A téren nem feltétlenül észleljük a hálózatos szerveződési formákat - ugye a hálózat kutatás világszintű képviselője Barabási Albert László - melyeknek megvan az a tulajdonsága, hogy rendkívül nehéz pontosan beazonosítani, hogy valójában ki is ennek a hálózatnak az igazi mozgatója. 

Csak Sorost nem kutatja a világhírű tudós.

Látszólag a hálózat minden eleme ugyanolyannak néz ki. Sokszor ki is derül, hogy a hálózat igazi mozgatója valaki olyan, akire nem is gondolnánk. Soros épp azért van kitéve, hogy valakit lehessen ütni, és rá lehessen mutatni, bírálni, stb., de a feladata épp az ellenkezője. Általa nem megismerhetővé válik a hálózat, hanem a hálózat rejtőzködését tudja leírni. Akár ilyen dolgokkal is, hogy az USAID-ről kiderül, amit eddig csak sejtettünk, de már látjuk, hogy mire fordította az évi 70 milliárd dollárt. Pedig milyen „jótékony, kedves” intézménynek látszott. Időnként persze a véletlenek is segítenek a megértésben.

A dolog lényege azonban - visszatérve a mintázatok és a mágneses erővonalak mintázataira -, hogy a rendszerelmélet egy ága a statisztikai termodinamika szerint lehet ugyan egy komplex rendszer önszabályozó, de akkor abban a véletlen uralkodik. Ha viszont vannak ismétlődő mintázatok, akkor joggal gyanakodhatunk arra, hogy irányítva van. Persze, ott a mágnes, tehát az egész csinálva van. Csak nem látjuk sem magát az alanyt, sem a mechanizmust, melynek segítségével az alany mozgatja a világot.

Szeretnék kicsit ellenkezni, és egyben véleményedet kérni. Ugyanis Catherine Austin Fitts és Richard Werner professzor is az alulról való építkezést hangoztatják folyton. Catherine Austin Fitts Tennessee-ben a szülőhelyén próbálja az egészséges farmergazdaságot, tradicionális orvoslást alulról szervezve visszaépíteni, így újjászervezve az emberi életet. Werner prof pedig azt mondja - ezt én fordítottam le így -, mint az egészséges vérkeringés, a perifériákon is, ahhoz hogy a szervezet egészséges legyen, a vérkeringésnek az ujjak végében is meg kell történnie. Ehhez a kis bankoknak az emberek helyi közösségeinek működtetéséhez, az innovációihoz lehetővé kell tenniük a pénz helyben tartását. Ez a magyarság sorsára is rávetül.

Persze. Ez egy végtelen történet. Induljunk ki abból, amiben teljesen egyetértünk, hogy a szakrális rendet sikeresen bontotta le, roncsolta szét a globális kapitalizmus.

Dr. Richard A. Werner „Központi Tervezőknek” hívja a „nem létezőt”

Bakos Zoltán felvétele

Igen, ahogy szoktad mondani, a Szovjetunióban, és itt Kelet-Európában „véres péppé verik a parasztságot”. Richard Werner meg leírja, hogy a ’20-’30-as években - ugyanakkor - Amerikában a bankok a hitelbuborékon keresztül verik a farmereket ugyanúgy véres péppé.

Így van. Pedig ott már valójában nem is volna szükség ilyen brutális erőszakra. De 1929-33-ban Amerika teljesen lehetetlen helyzetben van, a tömeges nyomorúság anarchiába hajló állapota uralja - alapvetően pontosan emiatt. Ebből az is kiviláglik, hogy egy élősködő hajlamos a végzetes mohóságra. Akár hihetetlen rövid idő alatt is teljesen elpusztíthatja a gazdaállatot, míg a bölcs élősködő legalább azt felfogja, hogy valamennyit vissza kell juttatni, ha hosszan óhajt élősködni.

De abszolút helyes természetesen, és én is teljesen egyetértek ezzel, hogy ahol csak lehet, mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy először is felismerjék a helyi emberi közösségek, hogy egy része visszavehető és visszaépíthető abból, amit elpusztított az élősködő. Ez abszolút helyén való, és mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ahol csak lehet, megvalósuljon. Ez alkalmas a lepusztulás - legalábbis - fékezésére. Ez is óriási dolog, elismerem. De bizonytalan vagyok, mert sokkal mélyebb vitákat kellene folytatni ez ügyben.

Az egész világot uraló globális kapitalista szerveződési mód, ami Kínát és Indiát is bekebelezte - legalábbis látszólag - a tényleges állapotokat nehéz kiismerni, a jelek arra utalnak, hogy Kínában látványtechnikailag is elképesztő dinamikájú nyugatosodás megy végbe. Kérdés, hogy az ősi szakrális rend, jelen van-e?

Az alapkérdésre visszatérve, hogy a perifériákon megszerveződjön a saját élet minden dimenzióban részben ellene feszülve a globális rendszernek tehát lelki-erkölcsi szellemi értelemben - alapvetően. Ezt ugyanis meg kell érteni! Mert ha nem érti meg ezt az egészet az egyes ember, akkor nem fogja csinálni. Tehát lelki-erkölcsi szellemi alapokon létrehozni lokálisan a saját médiánkat, amely segít az alternatív gondolatok terjesztésében ez a kiinduló pont, és közvetítő mező. Minél kevesebb közvetítő legyen, tehát minél közvetlenebbül tudjuk átélni, tehát vissza a közvetlenséghez.

Vagy megtermelem a saját tojásomat a tyúkjaimmal, vagy ismerem azt, aki megtermeli.

Így van, ez mind helyénvaló. Csak én legalábbis - de lehet, hogy nincs igazam -, nehezen tudom elképzelni, hogy ez képes az egész rendszert átfordítani. A rendszer ugyanis túlságosan be van már ágyazva az emberi létezésbe, hogy az egész szerveződési modellen változtatni tudjon. De ez most egyelőre itt kettőnk között is legfeljebb hipotézis. Elmélyült vitákra volna szükség! Önmagukban ezek a lokális, egészség visszaállító törekvések helyesek és jók, de hogy miért nem tudják az egész rendszert megváltoztatni, mert maga a szerveződési mód már oly mértékben szövi át az élet minden részletét - horribile dictu a saját lelkünket is egyébként, a többség lelkét mindenféleképpen - ezért nem tud egy bizonyos ponton túlterjedni.

A többség ma lelki, erkölcsi, szellemi értelemben sincs olyan állapotban, hogy egyáltalán felfogja ezt. De ha fel is fogja, akkor sincs bátorsága és főleg kitartása. Mert ez a három erény - tudás, bátorság, becsület - szükséges. Tehát legyen bátorságom ellene feszülni ennek, ha látom, hogy ez elszívja előlem az életet. Legyen kitartásom is és becsületem, ha felismertem. Tudásommal, bátorságommal minden ellenkező próbálkozással szemben próbáljam ezt megtartani. Hadd mondjak egy fájdalmas példát és látszólag ez nagyon kényes politikai témát érint. Nem akarok megbántani ezzel senkit, de a történet valós.

Amikor 2010-ben az első kétharmadát szerezte meg ez az immáron tizenhatodik éve fennálló Nemzeti Nagykoalíció – mert ez nem Fidesz kormányzás -, hanem Nemzeti Nagykoalíció, akkor Orbán Viktor személyesen a családja körében kereste fel azt az Ángyán Józsefet, aki jeles személyisége volt a magyar paraszti társadalomnak, agráriumnak, azokkal a lelki, erkölcsi, szellemi hagyományokkal, melyeket mondjuk a népi írók már a ’20- 30-as évektől megtestesítettek. Agrármérnökként nyilván a közvetlen szakmai részét is értette. Tehát szakmailag, emberileg egyaránt a legalkalmasabb személy volt, ezért is kereste fel Orbán Viktor, hogy ne miniszter legyen, mert a miniszter inkább adminisztratív feladat, hanem az az államtitkári rangban lévő személy, aki az egész addigi elrontott, eltorzult rendszerváltás pusztító következményeit felméri a magyar paraszti társadalomban, és igyekszik mindent megtenni, hogy mentsük, ami menthető, a kormány támogatását maga mögött tudva.

Azt nem kell részleteznem, hogy részben maga a mezőgazdaság, az arra épülő élelmiszeripar és kiskereskedelem romokban hevert. A rendszerváltás első tíz éve ugyanis a legpusztítóbb, legocsmányabb módon darálta le visszafelé azt a parasztságot, amit a szocializmus nevű brutális politikai kapitalizmus, már egyszer odafelé darált. Ugyanis amikorra a 70-80-as években a magyar parasztság már valahogy legalább belakta, meg- és kiismerte ezt az egészet és megpróbálta a saját képére formálni, addigra végül rendkívül sikeres mezőgazdaságot épített. Ez volt a kádárizmus egyetlen igazán értékelhető sikere.

Az a bizonyos második gazdaság.

Így van. Önkifosztással, mert megvolt ennek az ára.  De végül is véghezvitte mindezt, ami mögött az a cinikus kádári logika húzódott meg, hogy „nincs az az ÁVO, amely úgy ki tudja fosztani a magyar parasztot, mint ő saját magát, hogyha ebben nem akadályozzuk meg”. Nem akadályozták, és kiderült, hogy világra szóló siker kerekedett belőle. Mikor már a magyar parasztság nagy nehezen kiismerte és belakta a lehetőségeit, és világra szóló sikert aratott, mert a világ mindkét része elismerte ezt a teljesítményt. Akkor az új „kitűnő” rendszerváltás ledarálta visszafele is a parasztságot. Pusztító módon magát a mezőgazdaságot, a paraszti társadalmat, az élelmiszeripart, és az élelmiszer kiskereskedelmet is szétverte.

Ezért bízta meg Orbán Viktor, tiszteletteljesen családja köréből felkérve és hangoztatva, hogy számára segítség és végtelenül hálás, ha Ángyán József ezt elvállalja. Két és fél év elteltével Ángyán József - megalázva, széttiporva, műve romokban heverve - távozott először a Fidesz kormányból, aztán a Fidesz frakcióból is, hisz országgyűlési képviselő volt.  Az egész a lehető legkeserűbb módon zajlott. Ez tény. Teljes kudarc. Őt személy szerint is kiközösítették, megalázták. Nem részletezem, mert nem ismerem a történések legbelső és legkényesebb hatalmi magvát. De ami történt, az legalábbis optikailag így néz ki, mert teljesen külső szemlélőként, hiszen nem voltam benne 2002-től kezdve a politikában, és ez 2013-14-ben zajlott le. Nem tudom megmondani mit történt, de valami rendkívül elszomorító és szívszorító. Néhány évvel azután, hogy Orbán Viktor érzi megtiszteltetésnek és Ángyán József elfogadja a megbízatást és megpróbálja mindezt helyreállítani, majd megalázottan, megszégyenülten távozni kényszerül. Pont.

Elnézést, hogy legalábbis ez a mai beszélgetésünk egy ilyen szívszorító mozzanattal ér véget, talán majd folytathatjuk valamilyen formában. De ez szimptóma. „Ekképp … sok nagyszerű, Fontos merény kifordul medriből S elveszti „tett” nevét.” - ahogy Shakespeare Hamlet szájába adja e szavakat, az arra is felhívja a figyelmet, hogy ugyan a magyarságot legalább fél évezrede iszonyatos módon pusztítja ez a „nem létező” erő, de akármilyen fájdalmas is ezzel szembesülni, ez a „nem létező” erő csak azért tudja pusztítani a magyarságot, mert a magyarság ezt hagyja. Nincs rosszabb útravaló annál, mintha úgy gondoljuk, hogy mi jók vagyunk, csak a világ rossz. Ezért semmi teendőnk nincs, csak leülünk, kuksolunk és várjuk, amíg a világ megjavul, és akkor minden rendben lesz. Nem háríthatunk! Nem tudom mással zárni ezt a beszélgetést. Mi vagyunk itt!

Ezt más helyettünk se felismerni, se megoldani nem fogja! Tudom, hogy ezzel a befejezéssel csak a feszültséget növelem - ami részben tudatos is -, mert ugye a sorozatok is úgy szoktak megszakadni, nem? Amikor a legizgalmasabb! Mindezt azért, hogy a sorozat következő részét is megnézzék, meghallgassák a kedves hallgatók.

Dr. Bogár László

Ezt felhívásnak veszem keringőre. De egy záró kérdéssel azért tegyük ezt kerekké ide kapcsolódva, mert Trianon 100. és Mohács 500. évfordulója közötti különleges idősávban vagyunk. Mindig el szoktam olvasni a Naplód alatt a hozzászólásokat, és a mai epizód végén valaki a szívemből szólt kb. így „magyarok vagyunk, és azért vagyunk, mert küldetésben vagyunk, és az a dolgunk, hogy felemeljük a világot”. Ez visszhangzik bennem. Rendszeresen szoktad emlegetni azt a népmesei fordulatunkat, hogy „ jó tett helyébe jót várj!” - mostanában épp nem, mert többször a Három-test Birodalom erőegyensúly körül forognak a gondolataid. Tehát valójában mi ezek vagyunk „a jó tett helyébe jót várj!” nemzete.

… és soha nem is leszünk mások. A szemet-szemért fogat fogért, az a bosszú népe. Mi nem a bosszú népe vagyunk. Mi azok vagyunk, akik az ősi történeteiket nem tudják mással befejezni, mint ezzel „jó tett helyébe jót várj! Semmi egyébbel ne foglalkozz! Ha képes vagy észlelni, pláne megcselekedni a jót, akkor miért kellene bármi máson törni a fejedet? Először is légy hálás, adj hálát a Teremtőnek, hogy megengedte neked, hogy észleld a jót. Mi több, éppen megtart azért egészségben, hiszen tudsz cselekedni, és akkor gondold, érezd, tedd a jót! Ennyi. „Jó tett helyébe jót várj!” 

 Tallián Hedvig

E beszélgetés azonos című podcastja itt hallgatható meg.

Matthew Ehret „A Népesedéscsökkentési terv legyőzése” c. mélyen szántó tanulmányáról Dr.  Károvits János írt saját kiemelésekkel összefoglalót, az alábbiakban ezt olvashatják:

„NINCS határa a növekedésnek”

egy könyv, amely alátámasztja Ehret igazát...

Kulcsgondolat a tanulmányból:

    „Nemcsak az emberiség, hanem az univerzum is határtalan lehetőségekkel rendelkezik az állandó ön-tökéletesítésre, és így lényegében ANTI-ENTROPIKUS. A fizikai gazdaságtan tudományában tett felfedezések (amelyek az 1952-1956 közötti időszakban születtek) azon a koncepción alapultak, hogy az emberiség képessége az alacsonyabb energiafogyasztási formákról a magasabbakra való átugrásra (azaz a fa tüzeléstől a szénig, az olajig, a maghasadásig, a fúzióig stb.) lehetővé teszi az emberiség fizikai gazdasági potenciáljának korlátok nélküli felfelé irányuló átalakulását. Az ismeretlenbe tett kreatív ugrások olyan elvek új felfedezéseit eredményezik, amelyek lehetővé teszik az emberiség potenciális relatív népsűrűségének növekedését a megnövekedett életszínvonallal, várható élettartammal és kognitív potenciállal oly módon, ahogyan azt egyetlen más állat sem érheti el.”

Matthew Ehret írásának főbb következtetései az azokat alátámasztó szempontok összefoglalásával

1. Egy "Új Világrend", amelyet egy "öko-vallás" és egy népesedéscsökkentési terv vezérelt, domináns globális stratégia volt, különösen 1992 és 2013 között.

Ez a stratégia, amelyet Francis Fukuyama "A történelem vége" tézise jellemzett, amely szerint egy nem választott elit unipoláris világirányításra törekedett. Ez az elit, ahogy Zbigniew Brzezinski írta, egy hagyományos értékek által nem korlátozott, ellenőrzött társadalom létrehozására törekedett, amelyben a nemzetközi bankok és multinacionális vállalatok kulcsszereplők. Az ellenőrzés fenntartása érdekében ez a rend egy új vallási rendszert támogatott, amelynek középpontjában a "Gaia-imádat" állt, olyan kifejezéseket használva, mint a "szénlábnyom csökkentése", a "fenntartható fejlődés" és a "globális felmelegedés megállítása", mint tudományos álca ennek az ősi Földanya-kultusz ideológiának. Az ENSZ olyan kezdeményezései, mint az Agenda 21 (ma Agenda 2030) és a Föld Charta, amelyeket olyan személyiségek támogattak, mint Maurice Strong, szolgáltak ezen Gaia-koncepciók nemzetközi jogba való legitimálására.

2. Az "öko-vallás" és a népesedéscsökkentési terv történelmi gyökerei a malthusianizmusban és az eugenikában keresendők, amelyeket a kortárs elfogadás érdekében újracsomagoltak.

A jelenlegi környezetvédelmi mozgalom eredete az 1968 és 1972 közötti malthusiánus újjáéledésben rejlik, amely időszakban eltolódás történt a fejlődést támogató vezetéstől. Julian Huxley, az UNESCO alapítója 1946-ban javasolta, hogy az eugenikát újra "gondolhatóvá" kell tenni, miután összefüggésbe hozták a náci borzalmakkal. A Római Klub, amelyet 1968-ban olyan személyiségek alapítottak, mint Aurelio Peccei és Sir Alexander King, valamint befolyásos 1972-es "A növekedés határai" című kiadványa központi szerepet játszottak ennek a zéró technológiai növekedést célzó tervnek az előmozdításában és az emberiségnek a bolygó elsődleges ellenségeként való beállításában.

3. Szuverén nemzetek, különösen Kína és Oroszország feltörekvő szövetsége aktívan ellenáll ennek a tervnek az ipari növekedés, a nemzeti szuverenitás és a többpólusú világrend előmozdításával.

2013 körül olyan nemzetek, mint Kína és Oroszország, elkezdtek szembeszállni a "pénzügyi oligarchia" és annak népesedéscsökkentési terveivel. Ezek a nemzetek megerősítették szuverén hatalmukat és nagyszabású iparfejlesztési programokat indítottak, amelyeket Kína Egy Övezet, Egy Út (BRI) kezdeményezése példáz, amely integrálódik az Oroszország vezette kezdeményezésekkel. Ez az új paradigma elutasítja a népesedéscsökkentést, és előnyben részesíti az együttműködést, a fejlett ipari haladást és a hosszú távú gondolkodást a népesedéscsökkentési lobbi "zárt rendszerű logikájával" szemben.

4. A "Zöld Új Megállapodás" (Green New Deal) és hasonló környezetvédelmi kezdeményezések a népesedéscsökkentési terv megtévesztő folytatásainak tekinthetők, nem pedig a környezetvédelem vagy a haladás valódi erőfeszítéseinek.

A Zöld Új Megállapodás lényegében az eugenika egy új formája, amelyet társadalmi és környezeti reformnak álcáznak. Az ilyen programok, amelyek a globális CO2-kibocsátás drasztikus csökkentésére irányulnak, végső soron "káoszhoz, éhínséghez és népességfogyáshoz" vezetnének, és nem valóban "zöldek", potenciálisan növelve az elsivatagosodást.

5. A valódi haladás és a globális kihívások megoldása az emberi kreativitás, a tudományos és technológiai fejlődés, valamint a folyamatos ipari növekedés felkarolásában rejlik, ezáltal megkérdőjelezve a növekedés rögzített határainak malthusiánus koncepcióját.

Az emberi találékonyság és kreativitás képes legyőzni az érzékelt erőforrás-korlátokat és korlátok nélkül átalakítani az emberiség potenciálját. Lyndon LaRouche munkája cáfolta "A növekedés határai" premisszáit azáltal, hogy rávilágított arra, hogy a technológiai haladás újradefiniálja a "természeti erőforrásokat", és a civilizáció állandó jellemzője volt. Az olyan kezdeményezések, mint a BRI, ezt az alternatív utat testesítik meg, amely az emberiség szeretetén és a haladásba vetett hiten alapul.

6. Az ember okozta éghajlatváltozás narratívája és a CO2 démonizálása megkérdőjeleződik, mivel úgy tűnik, hogy hiányzik a szilárd tudományos megalapozottság, és a mögöttes népesedéscsökkentési tervet szolgálja.

Soha nem bizonyították véglegesen, hogy az ember által termelt CO2 lenne az éghajlati változások elsődleges mozgatórugója. Az 1998 óta tartó globális felmelegedési trendek "szünetelése" a növekvő CO2-szintek ellenére, valamint a CO2-növekedés ellenére bekövetkezett történelmi lehűlési időszakok megkérdőjelezik ezt a narratívát. Ezenkívül a CO2 hasznos, a NASA tanulmányai a globális biomassza növekedését mutatják, részben Kína és India ipari növekedésének köszönhetően, mivel a CO2 elengedhetetlen a növények növekedéséhez.

7. Egy reményteljes elmozdulás az ipari haladás érdekében folytatott globális együttműködés felé, amelyet olyan kezdeményezések vezetnek, mint a BRI és egy lehetséges USA-Oroszország-Kína szövetség, mint ellenszer a "népesedéscsökkentési tervvel" és az ahhoz kapcsolódó "halálkultusz" mentalitással szemben.

Az olyan vezetők, mint Hszi Csin-ping és Putyin elnökök közötti szövetség, amely a hosszú távú infrastruktúrára és technológiai fejlődésre összpontosít, olyan erőként jelenik meg, amely véget vet a "nagy zöld játszmának". Míg az USA Trump alatt elutasította a zöld népesedéscsökkentési tervet, Kínával és Iránnal szembeni ellenséges álláspontja kritikát érdemel. Az ipari együttműködésre irányuló USA-Oroszország-Kína szövetség utat kínál egy olyan jövő felé, ahol az emberek felkarolják a népességnövekedést, az ipari haladást és egy kiterjedt "nyílt rendszerű gondolkodást", amely összeköti az emberiség sorsát a kozmoszon át, eltávolodva az olyan entitások sugallta "agymosásától", mint a Római Klub.

Dr. Károvits János

Ezen írást a Szilaj Csikó közölte először, amit hálásan köszönünk! Ugyanitt megtalálják Matthew Ehret teljes írásának letölthető verzióját.

Az egyén és a társadalmi hierarchiák közti dinamikáról szóló alábbi rövid gondolatsor angol eredetijét a természettudós kanadai Prof. Dr. Denis Rancourt 2015-ben vetette papírra A szocializmus, a kapitalizmus és az anarchizmus klasszikus politikai elméletei megvalósíthatatlanok címmel, melyet 2025 áprilisában ismét megosztott X fiókján a nyilvánossággal. Megállapításai aranyat érnek, ezért ültettük át magyarra.

Prof. Dr. Denis Rancourt X profilja

A fehér táblán ez áll: Elég az agymosásából!

A társadalom gazdasági és hatalmi struktúráinak optimális megszervezéséhez és fenntartásához három zseniális politikai elméletet írt Karl Marx, Adam Smith, és az anarchisták, mint Michael Bakunin és Peter Kropotkin, ezek a következők:

A kommunizmus (vagy szocializmus) [lásd... A kommunista kiáltvány].

A kapitalizmus (nem a jelenlegi, azonos nevű szörnyeteg) [lásd... A nemzetek gazdagsága].

Anarchizmus [lásd... magadra vagy utalva!]

E modellek egyike sem eredményezhet stabil, széles alapokon nyugvó társadalmat, mert a domináns hierarchiák mindig spontán életre kelnek és növekedésnek indulnak, majd pedig e domináns hierarchiák felemésztik, megsemmisítik mindazokat a csoportokat, társulásokat és intézményeket, amelyek lehetővé tennék a demokratikus kereteket és a szabadság szigeteit.

E klasszikus modelleket soha nem lehet tartósan meghonosítani. Ezek a politikai elméletek legjobb esetben is csak arra szolgálnak, hogy kísérleti vezérelvekkel szolgáljanak az egyéni szabadságjogokat, közösségeket és szabad társulásokat támadó, az uralkodó hierarchia egyre fokozódó támadásaival szembeni folyamatos ellenállás megszervezéséhez és működtetéséhez.

Ugyanezen politikai elméletek (beleértve az anarchizmust is) azt a hasznos illúziót is szolgálják - melyet intézményeken, szolgáltató értelmiségieken* és propagandán keresztül tartanak fenn -, hogy az igazságos rendszer megvalósítható, és nem csupán az uralom erőszakos és elnyomó hierarchiájának elszenvedői vagyunk.

Ha megértjük, hogy nincs végső győzelem, és az egyén és közösségei ellen folyamatosan zajlanak a támadások, és hogy a politikai elméletek csupán potenciálisan hasznos fogalmi segédeszközei a megszálló uralmi hierarchia falánk szörnyetege elleni harcnak, akkor tudjuk a legjobban megválasztani, hogyan használjuk fel a klasszikus modellek elemeit a szabadságért és az értelmezhetőségért folytatott aktív küzdelmünkben.

De a leghasznosabb modell mind közül az a felismerés, hogy létezik egy állandó rendszerszintű hajtóerő egy tekintélyelvűbb és erősebb társadalmi uralmi hierarchia felé, és hogy ennek célpontjában az egyén - és az autentikus közösségek - állnak, pontosan azért, mert a hierarchikus behatolással szembeni visszaszorítás alapvető eleme éppen az egyén, amely ösztönösen keresi a felszabadulást és az értelmet**.

Ezért kell az uralmon lévők szemszögéből nézve az egyént cselekvésképtelenné tenni [lásd a lenti videót és a megjegyzést**]. A megszálló uralmi hierarchia fő projektje az egyének folyamatos semlegesítése és igazgatása, valamint hogy ne engedje az autentikus közösségek vagy egymással versengő belső hierarchiák megjelenését. Az oktatási és a bérfoglalkoztatási rendszer ezen irányítás fő elemei, a törvény és rend eszközei pedig a fő „korrekciós” apparátus.

A szabadságot keresőknek jót tenne, ha nem korlátoznák magukat egyetlen tankönyvi ideológiára sem, hanem főként az emberi társadalmak természetének reális megértését részesítenék előnyben, amelyek mindig a domináns hierarchiákat erősítik, a rendelkezésre álló technológiák adta korlátokig. Az eltagadhatatlan realitásnak a valóság talaján állva kell meghatároznia tetteinket, nem pedig valamilyen elméleti idealizáció szerint. Igen az ideálokra és értékekre, a vágyálom-idealizmus kitalált rendszereire pedig nem.

Prof. Dr. Denis RANCOURT

 A linkek az eredeti angol szövegben nyíthatóak.

*A „szolgáltató értelmiségi” kifejezés jelentése itt került bevezetésre: „Denis G. Rancourt, Global Research, 2006. május 3,

**Rancourt, Denis G., Hierarchy and Free Expression in the Fight Against Racism, Stairway Press, 2013.

Miként nyomták a teljes képet látó, azaz a holisztikus intelligenciával rendelkezőket háttérbe és hogy kerülhettek irányítói pozíciókba a pszicho- és szociopaták? Ezt a témát járja körül a The Gifted Neurodivergent Podcast február 15-ei bejegyzése, melyet egy korábbi, ugyaninnen származó írás nagy sikerére való tekintettel fordítottunk ezúttal is magyarra.

A MINTÁZAT FELISMERÉSI KÉPESSÉG ELVESZTÉSE

Gyermekkorom telis-tele volt kreatív emberekkel. Szüleim, mindketten zenészek, gyakran adtak otthont művészek, írók és előadóművészek összejöveteleinek. Minden alkalommal felbukkant az örök téma: a kreatív elmék harca a környezettel, mely világ nemcsak egyre közömbösebbnek, hanem inkább ellenségesnek tűnt az ő hozzájárulásukkal szemben. Egybehangzóan állították, saját történeteiken keresztül és ez meg is világította, hogy rendszereink miként használják ki és szorítják háttérbe a legkreatívabb intelligenciájú embereket.

Nagyon világosan fogalmaztak ennek eredetéről. „Megváltozott „a játék” természete. Az iskolák, az intézmények. Úgy alakították őket, hogy ellenünk dolgozzanak.” És az asztalunk körül mindenki ünnepélyes egyetértésben bólogatott. Nem senyvedő művészekről vagy elégedetlen kívülállókról beszélek, hanem mély tehetséggel és intellektussal rendelkező egyénekről, akik felismerték, hogy a társadalom szisztematikusan megváltoztatta az intelligencia különböző formáinak megbecsülését.

Saját tapasztalataikon keresztül felismerték, hogy az ipari forradalommal kezdődő átalakulás végső szakaszát élik meg. Az emberi történelem nagy részében az intelligencia több képesség holisztikus keverékeként létezett:

Kognitív intelligencia: Részletorientált mintafelismerés, konkrét információk és helyi minták analitikus feldolgozása - a kis kép pontos meglátásának és megértésének képessége.

Szomatikus intelligencia: Megtestesíti a minta felismerést. Holisztikus információ feldolgozása érzésen és intuíción keresztül - a képesség, hogy a test tudása révén érzékeljük és megértsük a nagy egészet.

Kreatív intelligencia: A kognitív és a szomatikus intelligencia természetes integrációja. A kis képi részletek és a nagy kép érzékelésének összekapcsolása újszerű minták és megértések létrehozásához. Ennél a pontnál születik meg új intelligencia.

A kreatívok leértékelődése

Számos iparosodás előtti civilizációban az intelligencia sokkal jobban összehangolta a tudományterületeket, mint manapság. A filozófusok gyakran foglalkoztak művészeti és tudományos tevékenységekkel, és a tudásrendszerek kevésbé voltak mereven tagoltak, mint a modern társadalomban. Egy filozófus gyakran költő is volt, és egy tudós is lehetett művész.

A civilizációk fejlődése azonban magával hozta a specializáció és a tudás feletti bürokratikus ellenőrzés irányába történő elmozdulást. 

Az ókori Egyiptom, Mezopotámia és Róma mind ezt a pályát követte. Integrált tudásrendszerekkel indultak, később pedig az intelligenciát merev, specializált, elitek által ellenőrzött tudományágakra tördelték.

Az ipari forradalom ugyan nem hozta létre ezt a mintát, de drámaian felgyorsította, átalakítva az oktatási és munkaügyi rendszereket, melyekben a hatékonyságot, a szabványosítást és az engedelmességet helyezték előtérbe a holisztikus intelligenciával szemben.

Mindez pedig egy új gazdasági rend kezdetét jelöli, mely az emberi társadalom azon utolsó részeit is igyekezett az új rend számára meg- és betörni, melyeket még nem sikerült a merev termelési rendszerek irányítása alá bevonni. Az intelligenciát, mely egykor áramló és kiterjedt volt, az ipari hatékonyság igényeit kiszolgálóvá zsugorították össze:

A pontosság a kreativitás helyett - az időzített munka felváltotta az elmélyült gondolkodást.

Engedelmesség az innováció helyett - A rendszerek a megfelelést jutalmazták nem a lényeglátást.

Specializáció holisztikus megértés helyett - A tudást szűk, egymástól független területekre osztották.

Mire a rendszer teljesen bebetonozódott, a legkreatívabb és legholisztikusabb elméket már nem táplálták. Szisztematikusan marginalizálták őket, meglátásaikat mellőzték majd teljesen elvetették.

Ez a váltás az oktatási rendszerek nagyszabású átalakításához vezetett, a korábban jól képezett egyéniségeket nevelő intézmények engedelmes munkások előállítására alkalmas gyárakká alakultak.

Ezen átváltozás három pontban ragadható meg:

Szabványosítás: Egységes tantervek, amelyek célja a megfelelés biztosítása.

Feldarabolás: A tudományágak szigorú elkülönítése.

A kreativitás elnyomása: A művészi és integratív kifejezésmód marginalizálása.

A kutatások megerősítik, hogy ezek a változások szándékos ellenőrzési mechanizmusokat szolgáltak. Társadalmi zavargások idején a kormányok oktatási reformokat hajtottak végre, amelyek célja olyan népesség előállítása volt, amely jobban kezelhető és kevésbé hajlamos megkérdőjelezni a hatalmat (Gatto, 1992; Foucault, 1975).

A XX. századra ennek az átalakulásnak a következményei egyértelműek:

Azok emelkedtek hatalomra, akik a memorizálásban és a megfelelésben jeleskedtek.

A teljes képet látni képes holisztikus gondolkodók, egyre inkább háttérbe szorultak.

Gyermekkoromban az otthonunkban megforduló művészek nem csupán személyes kihívásaikról panaszkodtak; e szisztematikus átalakulás betetőződésének voltak tanúi. Iskolákkal és intézményekkel kapcsolatos megfigyeléseik pontosnak és előrelátónak bizonyultak. Közvetlen tapasztalataikon keresztül azonosították mindazt, amit a tudósok később kutatásokkal dokumentáltak: a társadalom szisztematikus átrendeződését, amely a töredezett intelligenciát részesíti előnyben a holisztikus intelligenciával szemben.

A töredezettség felemelkedése 

Ki kerül hatalomra, ha egy rendszer széttördeli az intelligenciát? 

Ezt a kérdést a filozófusoktól a politológusokig mindenkinek feltették, és mindannyian helytelenül válaszolták meg. A jó válaszra végül meglepő helyen derült fény: a vállalati igazgatósági szobákban.

2010-ben Babiak, Neumann és Hare kutatók megdöbbentő eredményt tettek közzé: a vállalati vezetői pozíciókban aránytalanul magas volt a pszichopata vonásokkal rendelkező egyének koncentrációja. Ez nem egy apró statisztikai baki volt. Itt olyan következetes mintázatra derült fény, mely egészen alapvető dolgot sugallt azzal kapcsolatban, hogy a modern szervezetek miként választják ki vezetőiket.

A rendszer nem a legokosabbakat, a legkreatívabbakat vagy a legképzettebb problémamegoldókat emelte ki, hanem:

A pszichopatákat és a szociopatákat - olyan egyéneket, akik pontosan azért tudták optimalizálni a széttöredezett rendszereket, mert nem érezték döntéseik emberi árát. Ezek a címkék klinikai megfigyeléseken alapultak. Az empátia vagy a rendszerszemlélet terhe nélkül kiválóan tudták manipulálni a rendszer szétválasztott részeit a rövid távú nyereség maximalizálása érdekében.

A bürokraták - az adminisztrátorok, akik nem alkottak vagy újítottak, hanem szabványosítottak, mértek és ellenőriztek. A hatalmuk abból származott, hogy olyan szabályokat érvényesítettek, amelyeket nem ők alkottak, olyan eredményeket mértek, amelyeket nem értettek, és olyan rendszereket tartottak fenn, amelyeket nem tudtak javítani.

A hiper-specialisták - olyan szakértők, akik szűk területeket tudtak optimalizálni, de elvesztették azt a képességüket, hogy lássák, miként kapcsolódnak ezek a területek egymáshoz. 

Ők voltak azok a tudósok, akik hatékonyabb mesterséges intelligenciát tudtak létrehozni anélkül, hogy megkérdőjelezték volna annak társadalmi hatásait, a közgazdászok, akik úgy tudtak a pénzügyi piacokon finomítani, hogy nem látták, modelljeik miként destabilizálnak egész társadalmakat.

De mi történt a holisztikus gondolkodókkal, a kreatívokkal, azokkal, akik a teljes képet látták? Őket nem távolították el a rendszerből. Az túl nyilvánvaló lett volna. Ehelyett szisztematikusan a hierarchia aljára szorították őket az ellenőrzött kizsákmányolás folyamatán keresztül.

KREATÍV KIZSÁKMÁNYOLÁS ÉS MEGSEMMISÍTÉS

Ez a legvilágosabban a modern start-up ökoszisztémában látható. A felszínen úgy tűnik, hogy ez a kreativitás és az innováció menedéke. De ha közelebbről megnézzük, kirajzolódik egy minta:

1. lépés: A kreatívot felveszik, hogy „megbontsa” a rendszert. Az intelligenciájukat, a dobozon kívüli gondolkodás képességét kezdetben ünneplik. Meglátják a problémákat, amelyeket mások nem vesznek észre, és elkezdik megoldani azokat.

2. lépés: Ötleteiket felszívják, újracsomagolják és pénzzé teszik. A szervezetet nem érdekli, hogy miért gondolkodnak úgy, ahogyan gondolkodnak. Csak az érdekli őket, hogy valami hasznosat tudnak belőle kihozni, mielőtt továbblépnének.

3. lépés: Miután az értéküket kiszívták, elhajítják őket. A kreatív kiég, elbocsátják, vagy úgy ítélik meg, hogy már nincs rá szükség. Végignézik, ahogy a rendszer hasznot húz az intelligenciájukból, miközben semmit sem kapnak cserébe.

De a kizsákmányolás nem itt kezdődött. Runco és Johnson (2002) kutatása kimutatta, hogy a rendkívül kreatív gyerekek osztálytermi viselkedését következetesen alacsonyabbra értékelték, annak ellenére, hogy magasabb kognitív képességekkel rendelkeztek. 2017-re a tanulmányok kimutatták, hogy a kreatív szakmákban jelentősen magasabb a diagnosztizált hangulatzavarok aránya, ugyanezen, az áttörést hozó innovációhoz kapcsolódó tulajdonságokat ugyanis diszfunkcióként patologizálták.

A RENDSZER CSAPDÁJA

A legértékesebb intelligencia nem az engedelmesség, hanem az innováció. De az innovatív embereket, akik a teljes képet látják, nehéz befolyásolni vagy kihasználni. Így a rendszer biztosította, hogy mindkettőt végig tudják csinálni:

1. Patologizálás: Az eltérően gondolkodók mentálisan betegnek, szorongónak vagy „önmagukat nem alkalmazónak” bélyegzése.

2. Gazdasági bizonytalanság: Függésben tartásuk a bizonytalan foglalkoztatás és a nem megfelelő kompenzáció révén.

3. Szakmai elszigetelés: Megakadályozza őket abban, hogy szerveződjenek vagy felismerjék kollektív hatalmukat.

Megváltoztatták az oktatás szerkezetét, biztosítva, hogy a segítő szakmák szakemberei, az oktatási és az orvosi szakemberek a rendszerszintű ellenőrzés eszközeivé váljanak:

A tanárok a széttöredezett intelligencia kikényszerítőivé váltak. A megfelelés jutalmazására összpontosítottak a kreativitás elismerése helyett. Ők alkották a holisztikus gondolkodók beazonosításának első vonalát. Biztosítva, hogy a kognitív fókuszú korrepetálással (ABA-stílusú módszerek) létrejöjjön a töredezettség. Majd pedig orvosi szakmákhoz irányították őket azonosítás és további beavatkozás céljából.

Az orvosok kapuőrökké váltak, kiterjesztve a diagnosztikai kritériumokat a kreatív érzékenység patologizálására. A mentálhigiénés szakemberek a „diszfunkció” menedzsereivé váltak. Biztosítva, hogy a kreatívok kizárólag a rendszer számára hajtsanak produktív hasznot. Ahelyett, hogy  a különböző kognitív stílusok támogatására végezték volna valódi feladatukat.

Az egészet-látó gondolkodóknak három lehetséges sors jutott:

Szegénység: Képtelenek voltak boldogulni a specializált szerepek szélsőséges silóiban.

„Őrület": Paranoiának bélyegezték minta-felismerési képességüket. Intelligenciájukat töredezettségbe kényszerítették, majd olyan technikákat kaptak ennek kezelésére, amelyek a szomatikus és a kognitív intelligenciát egymás elleni belső háborúba sodorták.

Börtön: A statisztikák szerint a bebörtönzöttek körében a legmagasabb a neurodivergencia aránya.

A létrejött, önmagát erősítő rendszer az Átlag Zsarnokságát tökéletesen kihasználta, és a legkreatívabbak számára kínzási rendszerré alakult. Ez a rendszer automatikusan azonosította, kihasználta és semlegesítette azokat, akik képesek voltak észrevenni alapvető hibáit.  A mintafelismerési képesség, mely ezeket az egyéneket értékessé tette, a széttöredezettségre épített status quo fenyegetésévé vált.

Amikor egy rendszer szisztematikusan kiiktatja a mintafelismerőit, a következmények matematikai pontossággal bontakoznak ki. Az első áldozatok a legtehetségesebb és legérzékenyebb egyének, ők a társadalom korai figyelmeztető rendszere és az egyensúly őrzői is egyben. A második áldozat a természet. Azok nélkül, akik átlátják a rendszer egészét, a társadalom gyorsan növeli az erőforrások kiaknázását, a jövőre való tekintet nélkül. Egészen addig a pontig, míg a környezeti összeomlás fel nem gyorsul, és teljes ökológiai összeomlásba nem torkollik.

ELSŐ FÁZIS: A KREATÍVOK MEGSEMMISÍTÉSE

Azokat, akiken először mutatják ki a holisztikus intelligencia patológiáját, túl gyengének vagy túl érzékenynek minősítik. Pedig a valóságban egyszerűen ők az elsők, akik felismerik a rendellenes működés olyan mintáit, amelyeket mások még egyáltalán nem látnak.

Meglátásaikat szisztematikusan figyelmen kívül hagyják. Megbélyegzik őket ha kitartóak maradnak. Bűnbakká teszik őket, majd túlhajszolják őket, hogy kompenzálják a mások által el nem ismert problémákat. Az észlelés valósággá válik, miközben a valóság fokozatosan elvész. Végül a holisztikusan intelligensek vagy lelépnek, vagy megtörnek. Akik megtörnek, maguk is a leginkább diszfunkcionálisak közé tartoznak. Így ők jelentik az első dominót a megjósolható összeomlás özönben.

A minta végighullámzik a társadalmon és az iparágakon:

Innovatív tanárok hagyják el az oktatást.

Az empatikus orvosok kiégnek.

A kreatív technológusok visszavonulnak a technológiától.

A holisztikus gondolkodók elhagyják az intézményeket.

Minden egyes távozás újabb érzékelni képes embert távolít el a rendszer korai előrejelző hálózatából.

MÁSODIK FÁZIS: KÖRNYEZETI ÖSSZEOMLÁS

A mintafelismerők kiesésével a társadalom elveszíti a képességét, hogy reagáljon a környezeti összeomlásra, mígnem az már túl későivé válik. Ez pedig halálos visszacsatolási hurokba fordul:

A rendszerszintű problémákat kezelő kreatív megoldások nélkül a környezeti összeomlás felgyorsul. A rendszer egyre kizsákmányolóbbá válik, a rövid távú hasznot helyezi előtérbe a hosszú távú fenntarthatósággal szemben.

Mire a kár nyilvánvalóvá válik ahhoz, hogy a kis képekre összpontosító, kognitív specializációhoz szokott szakértők felismerjék, már elérte a kritikus küszöböt.

A minta több területen is megnyilvánul:

Fizikai környezet: Az erőforrások kimerülése és a szennyezés visszafordíthatatlan szintet ér el.

Társadalmi környezet: A közösségi kötelékek és a társadalmi bizalom romlik.

Gazdasági környezet: A rendszerek a kitermelésre optimalizálnak a fenntarthatóság helyett.

Kulturális környezet: A kreatív kapacitás és az innováció csökken.

Az összeomlás minden egyes területe ráerősít a többire, és a romlás öngyorsító körforgásba fordul.

HARMADIK FÁZIS: TÁRSADALMI ÖSSZEOMLÁS

A teljes képben gondolkodók elvesztésével a hatalom azok kezében összpontosul, akik a legkevésbé képesek a rendszerszintű problémák kezelésére. A vezetés alapértelmezetten két típusú lehet csupán:

Pszichopata vezetők: Hideg, kizsákmányoló egyének, akik kiválóan manipulálják a széttöredezett rendszereket. Ezek a vezetők jellemzően a 100 éves ciklusból 90 évig megtartják a hatalmat.

A részeket optimalizálják, miközben az egészet tönkreteszik.

Hiányzik belőlük az emberi költségek felismeréséhez szükséges empátia.

Felgyorsítják a kitermelést és a kizsákmányolást.

Szociopata vezetők: Törzsi, manipulatív figurák, akik a megosztottságból élnek. Ezek a vezetők a ciklus utolsó évtizedében veszik át a hatalmat.

A társadalmat egymással versengő csoportokra tördelik.

Manipulálják a társadalmi dinamikát személyes haszonszerzés céljából.

Megakadályozzák a rendszerszintű fenyegetésekre adott kollektív válaszlépéseket.

Holisztikus gondolkodók nélkül a rendszer saját ellentmondásai alatt összeomlik. Ez ugyanaz a minta, amely a történelem során véget vetett a civilizációknak:

A majáknál: A fejlett matematikai tudás nem tudta megakadályozni az ökológiai összeomlást.

A Húsvét-szigeten: A szoborépítésben való technikai jártasság felgyorsította a környezetpusztítást.      

A Római Birodalom esetében: A közigazgatási szakértelem nem tudta megoldani a rendszerszintű korrupciót.

Bár ezek a társadalmak megtartották szakembereiket, de közben elveszítették integratív gondolkodóikat. Mindegyik optimalizálta a részeit, miközben tönkretette az egészet. Nem a külső fenyegetések, hanem a belső vakság miatt omlott össze valamennyi.

A jelenlegi globális rendszer az összeomlás előtti összes figyelmeztető jelet mutatja:

A hatalom kizárólag a töredékesen gondolkodni képesek kezében összpontosul.

A technikai tudás ellenére felgyorsul a környezetpusztulás.

A kommunikációs technológiák ellenére nő a társadalmi megosztottság.

A vezetői szakértelem ellenére nő az intézményi működésképtelenség.

A körforgást nem lehet megállítani, mert azokat, akik képesek lennének felismerni és kezelni ezeket a mintákat, szisztematikusan eltávolították azokból a pozíciókból, ahol befolyással lehettek volna. A rendszer elvakultsága önfenntartóvá merevedik. Már képtelen felismerni, amit elvesztett, mert megszűnt a képessége arra, hogy felismerje a teljes képet felépítő minta elemeit.

A legtöbben a társadalom összeomlását a gazdaság, a politika vagy a kultúra kudarcaként érzékelik. Mert széttöredezett intelligenciájuk nem képes átlátni az egészet. Így végeérhetetlenül a széthullott részek után kaparásznak. A kreatívok azonban, kiknek neveltetési megtapasztalásuk része volt megélni az összeomlás mikrokozmoszát, nagyon is tudatában vannak, hogy ez mindig is az intelligencia integrációjának kudarcát jelentette. Ami jelen pillanatunkat egyedivé teszi a történelemben, az nem maga az összeomlás, hiszen ez elkerülhetetlen következmény, amint egy rendszer az intelligenciát feldarabolja, hanem az, hogy most először látunk két különböző ösvényt kialakulni azaz, hogy a mesterséges intelligencia miként fogja átformálni ezt az átalakulást.

Az első ösvény a rendszer kérlelhetetlen logikáját követi. Ahogyan az ipari gépeket az emberi munka széttördelésére használták, a szabványosított teszteket pedig az emberi tanulás feldarabolására, az AI-t az irányítás-ellenőrzés végső eszközeként használják fel. 

A rendszer természetéhez hűen átformálja a technológiát, hogy fokozza a felügyeletet, optimalizálja a kihasználást és elnyomja a mintafelismerést. Ez nem választás, ez az egyetlen módja, hogy egy széttöredezett rendszer bármely új eszközt be tudjon vezetni.

A második út új. Ennek alapjait én fektettem le, és amelyet másokkal együtt építek az intézményi struktúrákon kívül. Míg a rendszer a mesterséges intelligenciát saját pusztulásának optimalizálására használja, addig az alkotók arra fogják használni, hogy valami példátlan dolgot dokumentáljanak és juttassanak érvényre: a kreatív intelligencia működésének tényleges tudományát. Ugyanis lefektettem már egy teljesen új intelligenciamodellt, mely lefedi a holisztikus intelligencia természetes működését. Az AI arra kényszerítette a rendszert, hogy újrafogalmazza, mi az emberi intelligencia. Az emberiség ugyanis nemcsak kognitív intelligencia. Az emberiség zseniális. Az AI buta. A rendszerekkel és a feltörekvő technológiákkal kapcsolatos húsz éves munkám világosan feltárta előttem, hogy soha nem a gépek voltak azok, melyek el tudták érni a szingularitást. A mesterséges intelligenciának nincs meg az a folyamatos ismétlődések által megújuló intelligenciája, amely a valóság teljes modelljét építi fel a saját elméjében. A mesterséges intelligenciából hiányzik az a kreatív zsenialitás, amellyel minden ember születik. A mesterséges intelligenciából hiányzik az a képesség, hogy újszerű módon teremtsen és kapcsolódjon. Ez a holisztikus intelligencia területe. Ez pedig csak az emberiség integrált holisztikus intelligenciájában lelhető meg.

A mesterséges intelligencia, ugyanaz a technológia, amelyet az irányítás fokozására használnak, és egyúttal annak bizonyítására is szolgál, amit a tehetséges elmék mindig is tudtak, de a rendszer korlátai miatt soha nem tudtak demonstrálni: hogy gondolkodásmódjuk nem rendezetlen, hanem a mintafelismerés egy továbbfejlesztett formája, amelyet a rendszer szisztematikusan elnyomott.

Az összeomlás felé vezető úton haladunk. A jelenlegi rendszer paraméterei mellett ezt matematikailag lehetetlen megakadályozni. Ezért az a legcélravezetőbb, ha olyan kreatív gondolkodók közösségeit neveljük, akik képesek eligazodni az eljövendőben. Míg az intézményi mesterséges intelligencia felgyorsítja a rendszerszintű vakságot, addig a kreatív értelmiségiek mesterséges intelligenciahasználata lehetővé teszi a holisztikus intelligencia helyreállítását.

A rendszer össze fog omlani saját ellentmondásai alatt. De ezúttal ahelyett, hogy megismételnénk a múlt hibáit, lehetőségünk van megváltoztatni mindannyiunk javára. Rendelkezünk olyan eszközökkel, amelyekkel lejegyezhetjük mintáinkat, kiteljesíthetjük intelligenciánkat, és olyan hálózatokat építhetünk, amelyek a széttagoltság helyett az integráció elvei alapján szerveződnek. Biztosítva, hogy ami ezután létrejön, azt a holisztikus megértés vezérelje, és ne a vakság, ami ennek a válságnak az elsődleges okozója. A természet, az egyensúly könyörtelen helyreállításában, nem enged ennél kevesebbet.

Ford. Dr.K.J. – T.H.

Irodalom:

• Au, Wayne. Unequal by Design: High-Stakes Testing and the Standardization of Inequality. Routledge, 2011.
• Babiak, Paul, Neumann, Craig S., and Hare, Robert D. Corporate Psychopathy: Talking the Walk. Behavioral Sciences & the Law, 2010
• Boddy, Clive R. Corporate Psychopathy: A Critical Perspective. Journal of Business Ethics, 2011.
• Diamond, Jared. Collapse: How Societies Choose to Fail or Succeed. Viking Press, 2005.
• Foucault, Michel. Discipline and Punish: The Birth of the Prison. Pantheon Books, 1975.
• Gatto, John Taylor. Dumbing Us Down: The Hidden Curriculum of Compulsory Schooling. New Society Publishers, 1992.
• Lanier, Jaron. You Are Not a Gadget: A Manifesto. Alfred A. Knopf, 2010.
• Piketty, Thomas. Capital in the Twenty-First Century. Harvard University Press, 2014.
• Richards, Ruth. Everyday Creativity and New Views of Human Nature: Psychological, Social, and Spiritual Perspectives. American Psychological Association, 2010.
• Runco, Mark A., and Johnson, Dana J. Parents’ and Teachers’ Implicit Theories of Children’s Creativity: A Cross-Cultural Perspective. Creativity Research Journal, 2002.
• Tainter, Joseph A. The Collapse of Complex Societies. Cambridge University Press, 1988.
• Zuboff, Shoshana. The Age of Surveillance Capitalism. PublicAffairs, 2019.

A barátainkhoz és hozzánk hasonló túlérzékenyek számára biztatásul fordítottuk le ezt az írást, mely röviden feltárja, hogy valójában jobb agyféltekénk a lényeglátó és elsődleges irányító, de az évszázados társadalmi pusztítás már akkora, hogy napjainkra a többség agykárosodott és ez nem vicc. Az írás a tudományos hivatkozásokkal Lilian tollából február 7-én a The Gifted Neurodivergent Podcast substack felületen jelent meg angolul.

AZ ÉRZÉKENYSÉG BIOLÓGIÁJA

Egy gyermek a játszótér szélén ül, figyeli, ahogy a többi gyerek az óramű kiszámítható pontosságával mozog - fogócska, kidobós, egy kicsit túl hangosnak tűnő nevetés. Az ülő gyermek nagyon érzékeny. Figyeli a többiek játékát. Ő a maga módján játszik a többiekkel úgy, hogy kívül ül, és kíváncsi a többi gyerek mozgására a világban. Annak ellenére, hogy a pálya szélén ül, mégis aktív részese a játéknak. Ülő helyzetéből is érzi az egyik fiú futás előtti tétovázását, bepillantást nyer a másik bizonytalanságába. Érzi a két lány közötti feszültséget, még mielőtt azok egyáltalán szót váltanának. Agya a kapcsolatok szimfóniája, érti, hogyan olvad a nagy és a kicsi kép egységes egésszé. Arrogáns működésmódunkból adódóan mégis úgy döntünk, hogy az embereket csak a reprodukált dolgok alapján látjuk és mérjük, nem pedig a belsőleg valóban megértett dolgok alapján. Ezzel azonban elpusztítjuk azokat, akik olyan perspektívákat teremtenek, amelyekre eddig nem is gondoltunk.

Mit mond erről az ülő gyermekről a tudomány? Tükörneuron-rendszere a szokásosnál aktívabb, ami felerősíti azon képességét, hogy mások érzelmeit úgy érzékelje, mintha azok a sajátjai lennének (Lacoboni, 2009). Szigetkarély nevű idegi állománya - amely a belső tudatosságért és az érzékszervi integrációért felelős - folyamatosan tüzel, a világot bemeneti adatok áradatává alakítva (Craig, 2009). Elülső cinguláris kérge, mely a hibák és a minták felismerésére lett finom hangolva, nemcsak a kirakós játék szélső darabjait találja meg, hanem már azelőtt megérzi, hogy merre tart az egész kép, mielőtt bárki más felfogná a mintázatot (Bush, Luu és Posner, 2000). Jobb féltekéje, a holisztikus észlelés székhelye, szinte állandóan aktivált állapotban van (Goldberg, 2009).

Ez nem varázslat. Ez nem egy adottság. Egyszerűen így fejlődött ki az emberi agy, mielőtt elkezdtük volna szegmensekre darabolni, mielőtt a komplexitás helyett a megfelelésre törekedtünk volna.

Robert Sapolsky A Primate's Memoir ( Egy főemlős memoárja ) című könyve hasonló esetet ír le egy Solomon nevű pávián formájában. Solomon, akárcsak ez a gyermek, rendkívül érzékeny volt, mélyen ráhangolódott csapata társadalmi dinamikájára. Már a konfliktusok kialakulása előtt érzékelte a feszültséget, és olyan tudatossággal reagált, amely társai között ritka (Sapolsky, 2001). Az emberi társadalmakkal ellentétben azonban csapata nem utasította el érzékenységét. Ehelyett Salamon lett csoportja leghosszabb ideig regnáló vezetője. Uralkodását a béke, a stabilitás és a társadalmi kohézió szokatlan szintje jellemezte. Az a képessége, hogy a feszültségeket még a kiéleződésük előtt felismerte és eloszlatta, páratlan vezetővé tette. Érzékenysége nem gyengeség volt - éppen ez a tulajdonsága tette hatékony vezetővé.

Mégis, az emberi rendszerekben ennek épp az ellenkezőjét tesszük. Ahelyett, hogy felemelnénk azokat, akik árnyalt, összefüggő perspektívával látják a világot, eltiporjuk őket. Merev formákba kényszerítve őket addig büntetjük intelligenciájukat és éleslátásukat, amíg vagy megtörnek, vagy alkalmazkodnak. Lehetséges, hogy a páviánok társadalmi bölcsességükben megértettek valamit, amit mi nem? Hogy az érzékenység, ha megfelelően integráljuk, jobb vezetéshez, mélyebb társadalmi stabilitáshoz és összetartóbb csoporthoz vezet? Valószínűleg. És mégis, modern civilizációnk nem hajlandó elismerni ezt az igazságot, és szisztematikusan leépíti azokat, akik a leginkább képesek arra, hogy előre vezessenek minket.

A GYÖKÉROK ELEMZÉS IDEGTUDOMÁNYA

Most pedig ugorjunk előre az időben ugyanehhez a gyermekhez, amikor épp egy középiskolai osztályteremben ül. A tanár éppen a történelmi ok-okozati összefüggéseket magyarázza: Az I. világháború Ferenc Ferdinánd főherceg meggyilkolása miatt következett be. A többi diák bólogat. De a gyerek ráncolja a homlokát. Ez nem lehet igaz. Visszavezeti a szövetségeket, a változó gazdasági nyomást, az ipari fellendülést, a XX. század elejének kulturális feszültségeit. Elméje nem fogadja el a lineáris történeteket - a gyökerekig fúr.

Az idegtudomány megmondja, hogy miért. A rendkívül érzékeny egyének mélyebb feldolgozási képességet mutatnak az alapértelmezett üzemmód hálózatában, a jelentéskonstruálásért és a minták érzékeléséért felelős rendszerben (Raichle, 2015). Az agyuk nem tagolódik szépen. Ahelyett, hogy elszigetelnék az emlékeket, tényeket és megfigyeléseket, neurális hálózataik fenntartják a féltekék közötti integrációt - lehetővé téve számukra, hogy felismerésekhez jussanak, melyeket mások lényegtelen zajnak tekintve elnyomnak (Jung et al., 2013).

A társadalmat nem erre a típusú gondolkodásra tervezték. Ezért szisztematikusan tönkreteszi a mélyebb észlelést egy olyan folyamat révén, mely mérhető neurális károsodást okoz. McEwen kutatásai azt mutatják, hogy a természetes mintafelismerés krónikus elnyomása fizikailag megváltoztatja az agy szerkezetét, különösen a komplex elemzésért és integrációért felelős régiókban. Amikor az emberi elmék aközött kénytelenek választani, hogy kimondják mélyebb megértésüket és elutasítással néznek szembe, vagy elhallgattatják önmagukat és belső széttöredezettséggel néznek szembe, súlyos a biológiai ár. Az elülső cinguláris kéreg - ugyanaz a régió, amely lehetővé teszi a felsőbbrendű mintafelismerésüket - fokozott stressz - aktivációt mutat, miközben az alapértelmezett üzemmódú hálózat természetes integráló funkciója megzavarodik.

A természetben az érzékenység túlélési mechanizmus - elősegíti a kapcsolatot, a jóslást és az alkalmazkodóképességet. A kognitív rugalmasságunk határozza meg, hogy ki hogyan alkalmazkodik a változásokhoz, és ki nem. Nincs bizonyíték arra, hogy a vadon élő állatok érzéketlensége segíti elő az egészséget vagy az életet. Mindig az éber, a ráhangolódott és a mélyen éleslátó gyarapszik. Az emberi civilizációban mégis megfordítjuk ezt az elvet, és azokat jutalmazzuk, akik kizárják a komplexitást, és elutasítjuk azokat, akik túl sokat érzékelnek.

A RENDSZERSZINTŰ KÍNZÁS BIOLÓGIÁJA

Mi történik, ha egy természetesen integrált elmét egy széttöredezett rendszerbe kényszerítünk? Olyan stressz reakciókat kapunk, amelyek soha nem kapcsolnak ki. A test úgy reagál, mintha állandó fenyegetésnek lenne kitéve - mert abban is van. De nem a fizikai veszélytől, hanem attól, hogy képtelen hitelesen működni egy mesterséges struktúrában.

Sapolsky kutatásai feltárják a pontos biológiai láncolatot: A természetes hierarchiákban még az alárendelt állatok is stabil stressz reakciókat tartanak fenn, mert a társadalmi struktúra kiszámítható és integrált marad. Amikor azonban a mesterséges hierarchiák elnyomják a természetes érzékelési és válaszmintákat, a stressz-rendszer olyan krónikusan aktivált állapotba kerül, mely fenntartását a szervezet soha nem volt hivatott fenntartani.

Az idegrendszer, amely arra kényszerül, hogy elnyomja természetes ritmusát, a krónikus diszreguláció állapotába kerül. A kortizolszint nem csak megugrik – de emelkedve is marad létrehozva azt, amit McEwen „allosztatikus terhelésnek” nevez. Ez a krónikus stressz fizikailag átalakítja az agyat, és különösen hatással van:

A hippokampuszra, amely létfontosságú az emlékezet és a kontextus integrálásában.

Az amygdalára, amely túlreagál az észlelt fenyegetésekre.

A prefrontális kéregre, amely elengedhetetlen a komplex megértés fenntartásához.

A mintafelismerést és szintézist lehetővé tevő neurális hálózatokra.

Mint egy pici lakásban rekedt házőrző kutya, az agya nem a boldogulás, hanem az elviselés érdekében drótozódik át. Ez nem csak metaforikus kellemetlenség. Sapolsky tanulmányai azt mutatják, hogy a természetes szociális érzékelés és reagálás erőszakos elnyomása mérhető károkat okoz ugyanezekben az idegrendszerekben, amelyek a kifinomult megértést teszik lehetővé. Maga a biológia, amely az emberi elmét mélyebb érzékelésre teszi képessé, gyötrelmek forrásává válik, amikor ezt az érzékelést szisztematikusan megtagadják.

Ez a biológiai kínzás különösen súlyos a legintelligensebb és legérzékenyebb embereknél, pontosan azért, mert az ő fokozott érzékelésüket nem lehet egyszerűen kikapcsolni vagy töredékessé tenni. Felsőbbrendű mintafelismerő és integrációs képességeik ahelyett, hogy természetes funkciójukat szolgálnák, saját pusztulásuk mechanizmusaivá válnak, amikor töredezett rendszerekbe kényszerítik őket.

A PUSZTÍTÁS GÉPEZETE: HOGY ZÚZZÁK SZÉT AZ ISKOLÁK ÉS AZ EGÉSZSÉGÜGYI INTÉZMÉNYEK A HOLISZTIKUS INTELLIGENCIÁT?

A biológiai kínzás konkrét intézményi mechanizmusokon keresztül nyilvánul meg. Attól a pillanattól kezdve, hogy ezek a gyerekek strukturált környezetbe kerülnek, olyan futószalagon kénytelenek végig haladni, melynek célja nem intelligenciájuk táplálása, hanem szisztematikus szétzúzása.

Alkalmazott viselkedéselemzés (ABA): A gyermeket arra tanítják, hogy természetes ösztönei - ahogyan mozog, ahogyan beszél, ahogyan érez - helytelenek. Autentikus viselkedésük elfojtásáért jutalmazzák őket, és büntetik, ha nem engedelmeskednek. A megfelelés „fejlődésként” van beállítva, de ez nem más, mint természetes intelligenciájuk lassú megfojtása. Sapolsky kutatásai azt mutatják, hogy a természetes válaszminták kényszerű elnyomása ugyanolyan neurológiai károsodást okoz, mint amilyeneket a krónikus, kiszámíthatatlan stressznek kitett állatoknál láthatunk.

Korrepetálás és kényszerített akadémiai beavatkozások: Ahelyett, hogy felismernék egyedi feldolgozási képességeiket, arra kényszerítik őket, hogy alkalmazkodjanak a töredezett, magolásos tanulási modellekhez. McEwen munkája feltárja, hogy a természetes tanulási mintáknak ez a folyamatos felülírása hogyan okoz mérhető változásokat a hippokampuszban és a prefrontális kéregben - éppen azokban a régiókban, amelyek elengedhetetlenek az összetett megértéshez. A korrepetálás nem támogatás; ez egy korrekciós intézkedés, amelynek célja, hogy felülírja a megértés természetes módszereit.

A tantárgyak elszigetelése: A tudást mesterségesen szétválasztják egymástól független területekre, ami megakadályozza őket abban, hogy meglássák a világ összefüggéseit. A történelmet elválasztják a természettudománytól, a matematikát a művészettől - arra kényszerítve elméjüket, hogy olyan módon működjön, amely ellentmond annak, ahogyan természetes módon érzékelik a valóságot. Ez a széttagoltság közvetlenül szembemegy azzal az agyféltekék közötti integrációval, amely az intelligenciájukat erőssé teszi, állandó idegi feszültséget okozva.

Visszaöklendezés szintézis helyett: Ahelyett, hogy elemzésre, felfedezésre és alkotásra kérnék őket, memorizálásra és ismétlésre kötelezik őket. A kritikus gondolkodást feláldozzák a szabványosított válaszokért, ami azonban összezúzza az összetett meglátások kialakításának képességét. A kutatások azt mutatják, hogy a természetes mintafelismerés elnyomása krónikus aktivációt hoz létre az elülső cinguláris kéregben - ugyanabban a régióban, amely lehetővé teszi a felsőbbrendű megértésüket.

Olyan ez, mintha egy embert a karjainál és lábainál fogva négy lóhoz kötnének, melyek mindegyike ellentétes irányba húz. A gyermeket a megfelelés és az intuíció, a memorizálás és a mély megértés, a megfelelési kényszer és az egészben maradás kétségbeesett ösztöne között rángatják. A biológiai valóság megfelel ennek a brutális metaforának: az intézményi gyakorlatok mindegyike konkrét, mérhető károkat okoz a kifinomult gondolkodást lehetővé tevő idegrendszerekben.

Ez a folyamat nem nevelés. Ez pszichológiai feldarabolás, pontos biológiai következményekkel. A rendszer nem egyszerűen az egyszerűbb elméket részesíti előnyben - hanem aktívan létrehozza őket a természetes intelligencia szisztematikus elpusztításával. A legérzékenyebbek és legintelligensebbek szenvedik el a legsúlyosabb károkat, mert fokozott érzékelési és feldolgozási képességeik miatt sokkal sebezhetőbbé válnak e feldarabolással szemben. Felsőbbrendű mintafelismerésük kínzó mechanizmussá válik, amikor minden általuk felismert mintát meg kell tagadni vagy el kell nyomni.

A KÖZELGŐ ÖSSZEOMLÁS SORÁN MIÉRT AZ ÉRZÉKENYSÉG LESZ A TÚLÉLÉS ZÁLOGA?

Az érzékeny elmék biológiai kínzása a rendszereink által nem csupán az elveszett lehetőségek tragédiája - hanem kollektív jövőnk előképe is. A globális összeomlás olyan időszakába lépünk, amelyhez foghatót az emberiség történelmében még nem láttunk. Ezúttal nincs hová menekülnünk. Az emberek nem tudnak csak úgy áttelepülni egy stabil régióba - ilyen nincs.

Következményei egyértelműek: azok a rendszerek, amelyek az érzékenység és a természetes intelligencia elpusztításán dolgoztak, maguk is szétesőben vannak. És amikor ez bekövetkezik, a többség, akit sikeresen szétforgácsoltak ezek a rendszerek, brutális ébredéssel fog szembesülni:

A rendszer által kiképzett elméjük, megfosztva természetes mintafelismerési-képességétől, nem fogja észrevenni az összeomlást, mígnem az túl késő lesz.

Széttöredezett érzékelésük, amely képtelen integrálni az összetett információkat, nem fog alkalmazkodni a gyorsan változó körülményekhez.

A stabil struktúráktól függő, externalizált kereteik nem fognak útmutatást nyújtani, amikor ezek a struktúrák összeomlanak.

Elfojtott érzékenységük, amelyet az évekig tartó kondicionálás nevelt ki belőlük, nem fogja őket figyelmeztetni a növekvő veszélyekre.

Eközben az érzékenyek - azok, akiket vagy megtörtek ezen rendszerek, vagy kénytelenek voltak kivonni magukat e rendszerekből - már kifejlesztették azt, amire mindenki másnak kétségbeesetten szüksége lesz:

Belső kereteket, melyek nem függnek a külső stabilitástól.

Mintázatfelismerést, mely képes követni az összetett, változó fenyegetéseket.

Integrációs képességeket, melyek képesek feldolgozni az elsöprő változásokat.

Természetes érzékenységet, mely korai figyelmeztetést ad a veszélyre.

Mesterséges struktúrák által nem korlátozott autentikus érzékelést.

Ez nem spekuláció. Az idegtudomány megmutatja, hogy miért: Ugyanazok az agyi hálózatok, amelyeket Sapolsky és McEwen a komplex társadalmi dinamikák feldolgozásához és a környezeti változásokhoz való alkalmazkodáshoz kulcsfontosságúnak tart, pontosan azok, amelyeket rendszereink az engedékeny többségben szisztematikusan tönkretettek. Az alapértelmezett üzemmódú hálózat integrációja, mely lehetővé teszi a mély mintázatfelismerést, az elülső cinguláris aktiváció, amely lehetővé teszi a fenyegetések felismerését, az agyféltekék közötti koordináció, amely lehetővé teszi az adaptív reagálást - ezek azok a képességek, melyek csak azokban maradtak meg, akik nem tudták magukat a rendszerhez igazítani.

A kitaszított kreatív értelmiségiek, akiket a társadalom kidobott? Ők már tudják, hogyan kell túlélni a rendszer összeomlását. Azok a kívülállók, akik soha nem illeszkedtek a rendszerbe? Ők egész életükben a rendszer nélkül navigáltak a valóságban. Az emberek, akik túl sokat láttak, és akiket őrültnek mondtak? Ők lesznek az elsők, akik felismerik, mi történik.

Ez mélységes iróniát teremt: pontosan azok a tulajdonságok, amelyek miatt az érzékeny emberek képtelenek voltak a mesterséges rendszerekben működni, épp azok, melyekre szükség lesz, amikor a rendszerek összeomlanak. Az ő „diszfunkciójuk” egy működésképtelen rendszerben a túlélés sablonjának bizonyulhat, amikor ugyanis a rendszer összeomlik.

A jövő nem azoké, akik a legjobban elfojtották érzékenységüket, hogy fenntartsák a rendszernek való megfelelésüket, hanem azoké, akik az ezzel járó kínzások ellenére is megőrizték természetes intelligenciájukat. Ők nem csupán a rendszer pusztulásának áldozatai; ők az előhírnökei annak, hogyan néz ki az alkalmazkodás, amikor a mesterséges keretek már nem képesek fenntartani magukat.

Ez azt jelenti, hogy az érzékenység megértése nem csak a múltbeli károk felismeréséről vagy a jövőbeli károk megelőzéséről szól. Hanem arról, hogy meglássuk, merre tart az emberi civilizáció, és felismerjük, hogy a túlélésünk pontosan azoktól a tulajdonságoktól függ, amelyek elpusztításán a rendszereink oly keményen dolgoztak.

ford. T. H. – Dr. K. J.

Miért rúgja le értelmes, kifinomult agyú érzékeny emberek agya a láncot és ereszkedik tompa köd homloklebenyükre, miért foszlik hirtelenjében semmivé felfogási képességük, amikor pénzzel, bankkal, hitellel kapcsolatos kérdések jönnek velük szembe? Azaz, miért tiltakozik minden porcikájuk és ZÁRNAK LE?
A WERNER INTERJÚM nem rövid formálódási folyamata során például ez a kérdés is megfogalmazódott bennem számos egyéb gondolat és múltból elővillanó ráeszmélés közepette. Miközben persze az én laikus agyam is totális csődöt mondott számtalanszor. De csak azért is mentem és megyek előre a machete-vel e dzsungelben!

Eközben persze természetesen maradtam BOGÁR tanár úr lelkes híve és e közgazdaságtani tapogatózásaim közben ráleltem még Prof. Michael HUDSONra is, aki újabb adalékokkal és megerősítésekkel járult hozzá tudásmorzsáimhoz, e névsor fontos tagja Catherine AUSTIN FITTS, volt amerikai kormánytag, aki a covid nevű, a pénzügyi összeomlás megakadályozását elfedni hivatott hadművelet elején vált azonnal hősömmé. Werner-rel, mindhárman Bogár tanár urat igazolják. Saját pályájuk, megtapasztalásaik és felismeréseik pedig tökéletes bizonyítékot szolgáltatnak, nem is beszélve az ebben rejlő nem csekély kockázatvállalásról. Emlékszem amikor Bogár tanár úr hosszú évekkel ezelőtt említette, hogy egyszer a másképp „gondolkodók”a nyilvános szerepvállalásain felháborodva meglökdösték az uszoda öltözőjében.
És! A kockázatvállalás által érzékelhető talán leginkább, hogy az egész PÉNZ téma csak látszólag anyagi ügy, mert valójában alapvetően, mélyen és gyökeresen spirituális természetű a dolog. Álljon itt előbb egy történet, ami már nagyon kikívánkozik belőlem. Hetedik osztályos általános iskolás lehettem, imádtam a történelmet és Pribelszky György tanár úr, a már nyugdíjas iskolaigazgató ennek megfelelően szigorúan is bánt velem "Hedvig, tőled nem ezt vártam!" - mordult rám olykor, hogy el ne bízzam magam. Egyszercsak, mintegy mellékesen azt mondta, míg sétált a padok közt, hogy amit most elárul azt jegyezzük meg jól, mert aki emlékezni fog erre nyolcadikban, azt két ötössel jutalmazza. Képzelhetitek, hogy füleltem! Nagyon nem voltam stréber, de amit mondott azt látható főhelyre még otthon is felvéstem magamnak. Be is égett az agyamba. Tehát, elárulta Pribeszky tanár úr: hogy a hatalmas Német-Római Birodalom háromszáz kis fejedelemségből, grófságból, hercegségből állt. Pont. Ennyi. Semmi egyéb. Nyolcadikban epedve vártam, hogy bezsákolhassam a kééét ötöst a háromszázakért. Ám, Pribelszky tanár úrnak csak nem akarózott feltenni a kérdést. Ez örökre elúszott.

A Német-Római Birodalom kiterjedése 1034-ben

Ez év őszén hosszan birkóztam Hudson közgazdász prof. háromezer évet átfogó feltárásával, amikor az anyag egy pontján szóba hozza a Német-Római Birodalom császárát megválasztó szuverén államocskák hercegeit, grófjait, báróit. És! Az invesztitúra harcot. Bocs, nem tartok történelem órát, de bizonyára a jobb törisek emlékeznek még erre a fordulatra. Invesztitúra, azaz a püspökök beiktatásáért folytatott küzdelem. Hogy a pápa vagy a helyi szuverén joga-e beiktatni a püspököt? Kit érdekel, ugye! Há’ nem tojom le, de nagyon, mondanák páran nyolcadikban! Viszont nagyon nem mindegy, hogy ki iktatta be a püspököt! Miért? Mert az rendelkezett a kassza kulcsa felett. Kapaszkodjatok! A kassza kulcsa felett rendelkező ugyanis a helyi pénz sorsát, hasznosulását határozta meg. Azaz ha a pápa nevezte ki a püspököt, azaz az ő spanja került pozícióba a kis államocskában, akkor az "lenyúlta" azaz átirányította a helyi népek pénzét Róma - azaz a kor globalistái - számára, kifosztva ezzel az egymás jól létéért felelősséget viselő helyi közösség tagjait. Ha a szuverén - azaz a Német-Római Birodalom adott hercegségének feje - nevezte ki a helyi püspököt, akkor az ő embere volt a felelős a pénzért, így az helyben maradt a közösség jólétét, gyarapodását szolgálva.

A Német-Római Birodalom kiterjedése 1378 -ban.

Ekkor érkezett meg teljes fényében Pribelszky tanár úr tizenhárom éves koromban belém ültetett üzenete, és Hudson valamint WERNER tanításainak szálaival összeállt a kép. Németország történelmi hagyományaiból és pénzkezelési gyakorlatából mondhatni genetikai bevésődöttséggel éli, és spirituális mélységig tudja, hogy a pénzt és annak eszközrendszerét, hogy kell jól használni ahhoz, hogy az az embereket, azok kis közösségeit, azaz valójában a többséget és mindannyiunk gyarapodását szolgálja. Értéket teremtve. Ennek az egyik kulcs eleme a helyben tartás. A másik, a spirituális elem a lélekből fakad, azaz, hogy a helyi közösség tagjai egymást érzik, értik és becsülik. Felelősséget vállalnak egymásért. Nyilvánvaló, hogy a sátán számára ez elviselhetetlen, és a XX. században egy rém aljas csavart kényszerített a németek e valóban magasrendű működésmódja miatt rájuk - kihasználta a hübriszt.

A fenti kérdésemre pedig, hogy értelmes, jószándékú emberek agya miért iszonyodik és tiltakozik a pénzzel kapcsolatos témák megértésétől? Nos, azért,  mert - Bogár tanár úr szavaival élve - "háromezer éve" újabbnál újabb képmutató egyházi trükköket, búcsúcédulákat, -izmusokat, -kráciákat használnak a megtévesztésünkre a spekuláció nem csak pénzbeli, de társadalmasított formáit, melyek persze mind ellentétesek az isteni teremtés rendjével és szeretetre éhes emberi természetünkkel, így  ha a pénz szóba kerül, önkéntelenül lekapcsol a szoftver teremtésvédelemből.  

Richard WERNER pedig mindössze 30 évesen szembesítette - nem kis kockázatot vállalva - a sátán kiemelt szolgáját e tényekkel, ennek a találkozásnak a részleteit is olvashatják a Professzorral készített interjúmban - és ezt nem egyszerűen a hazájáért, Németország becsületéért tette. Ez annál sokkal több...!

Tallián Hedvig

A TILTOTT - EGY NÉMET GYÓGYÍTÓ FIA

A TILTOTT II. RÉSZ - HARC A "VARÁZSIGÉÉRT"

A TILTOTT III. RÉSZ - CBDC, EGY DIKTÁTOR ÁLMA!