Miként nyomták a teljes képet látó, azaz a holisztikus intelligenciával rendelkezőket háttérbe és hogy kerülhettek irányítói pozíciókba a pszicho- és szociopaták? Ezt a témát járja körül a The Gifted Neurodivergent Podcast február 15-ei bejegyzése, melyet egy korábbi, ugyaninnen származó írás nagy sikerére való tekintettel fordítottunk ezúttal is magyarra.

A MINTÁZAT FELISMERÉSI KÉPESSÉG ELVESZTÉSE

Gyermekkorom telis-tele volt kreatív emberekkel. Szüleim, mindketten zenészek, gyakran adtak otthont művészek, írók és előadóművészek összejöveteleinek. Minden alkalommal felbukkant az örök téma: a kreatív elmék harca a környezettel, mely világ nemcsak egyre közömbösebbnek, hanem inkább ellenségesnek tűnt az ő hozzájárulásukkal szemben. Egybehangzóan állították, saját történeteiken keresztül és ez meg is világította, hogy rendszereink miként használják ki és szorítják háttérbe a legkreatívabb intelligenciájú embereket.

Nagyon világosan fogalmaztak ennek eredetéről. „Megváltozott „a játék” természete. Az iskolák, az intézmények. Úgy alakították őket, hogy ellenünk dolgozzanak.” És az asztalunk körül mindenki ünnepélyes egyetértésben bólogatott. Nem senyvedő művészekről vagy elégedetlen kívülállókról beszélek, hanem mély tehetséggel és intellektussal rendelkező egyénekről, akik felismerték, hogy a társadalom szisztematikusan megváltoztatta az intelligencia különböző formáinak megbecsülését.

Saját tapasztalataikon keresztül felismerték, hogy az ipari forradalommal kezdődő átalakulás végső szakaszát élik meg. Az emberi történelem nagy részében az intelligencia több képesség holisztikus keverékeként létezett:

Kognitív intelligencia: Részletorientált mintafelismerés, konkrét információk és helyi minták analitikus feldolgozása - a kis kép pontos meglátásának és megértésének képessége.

Szomatikus intelligencia: Megtestesíti a minta felismerést. Holisztikus információ feldolgozása érzésen és intuíción keresztül - a képesség, hogy a test tudása révén érzékeljük és megértsük a nagy egészet.

Kreatív intelligencia: A kognitív és a szomatikus intelligencia természetes integrációja. A kis képi részletek és a nagy kép érzékelésének összekapcsolása újszerű minták és megértések létrehozásához. Ennél a pontnál születik meg új intelligencia.

A kreatívok leértékelődése

Számos iparosodás előtti civilizációban az intelligencia sokkal jobban összehangolta a tudományterületeket, mint manapság. A filozófusok gyakran foglalkoztak művészeti és tudományos tevékenységekkel, és a tudásrendszerek kevésbé voltak mereven tagoltak, mint a modern társadalomban. Egy filozófus gyakran költő is volt, és egy tudós is lehetett művész.

A civilizációk fejlődése azonban magával hozta a specializáció és a tudás feletti bürokratikus ellenőrzés irányába történő elmozdulást. 

Az ókori Egyiptom, Mezopotámia és Róma mind ezt a pályát követte. Integrált tudásrendszerekkel indultak, később pedig az intelligenciát merev, specializált, elitek által ellenőrzött tudományágakra tördelték.

Az ipari forradalom ugyan nem hozta létre ezt a mintát, de drámaian felgyorsította, átalakítva az oktatási és munkaügyi rendszereket, melyekben a hatékonyságot, a szabványosítást és az engedelmességet helyezték előtérbe a holisztikus intelligenciával szemben.

Mindez pedig egy új gazdasági rend kezdetét jelöli, mely az emberi társadalom azon utolsó részeit is igyekezett az új rend számára meg- és betörni, melyeket még nem sikerült a merev termelési rendszerek irányítása alá bevonni. Az intelligenciát, mely egykor áramló és kiterjedt volt, az ipari hatékonyság igényeit kiszolgálóvá zsugorították össze:

A pontosság a kreativitás helyett - az időzített munka felváltotta az elmélyült gondolkodást.

Engedelmesség az innováció helyett - A rendszerek a megfelelést jutalmazták nem a lényeglátást.

Specializáció holisztikus megértés helyett - A tudást szűk, egymástól független területekre osztották.

Mire a rendszer teljesen bebetonozódott, a legkreatívabb és legholisztikusabb elméket már nem táplálták. Szisztematikusan marginalizálták őket, meglátásaikat mellőzték majd teljesen elvetették.

Ez a váltás az oktatási rendszerek nagyszabású átalakításához vezetett, a korábban jól képezett egyéniségeket nevelő intézmények engedelmes munkások előállítására alkalmas gyárakká alakultak.

Ezen átváltozás három pontban ragadható meg:

Szabványosítás: Egységes tantervek, amelyek célja a megfelelés biztosítása.

Feldarabolás: A tudományágak szigorú elkülönítése.

A kreativitás elnyomása: A művészi és integratív kifejezésmód marginalizálása.

A kutatások megerősítik, hogy ezek a változások szándékos ellenőrzési mechanizmusokat szolgáltak. Társadalmi zavargások idején a kormányok oktatási reformokat hajtottak végre, amelyek célja olyan népesség előállítása volt, amely jobban kezelhető és kevésbé hajlamos megkérdőjelezni a hatalmat (Gatto, 1992; Foucault, 1975).

A XX. századra ennek az átalakulásnak a következményei egyértelműek:

Azok emelkedtek hatalomra, akik a memorizálásban és a megfelelésben jeleskedtek.

A teljes képet látni képes holisztikus gondolkodók, egyre inkább háttérbe szorultak.

Gyermekkoromban az otthonunkban megforduló művészek nem csupán személyes kihívásaikról panaszkodtak; e szisztematikus átalakulás betetőződésének voltak tanúi. Iskolákkal és intézményekkel kapcsolatos megfigyeléseik pontosnak és előrelátónak bizonyultak. Közvetlen tapasztalataikon keresztül azonosították mindazt, amit a tudósok később kutatásokkal dokumentáltak: a társadalom szisztematikus átrendeződését, amely a töredezett intelligenciát részesíti előnyben a holisztikus intelligenciával szemben.

A töredezettség felemelkedése 

Ki kerül hatalomra, ha egy rendszer széttördeli az intelligenciát? 

Ezt a kérdést a filozófusoktól a politológusokig mindenkinek feltették, és mindannyian helytelenül válaszolták meg. A jó válaszra végül meglepő helyen derült fény: a vállalati igazgatósági szobákban.

2010-ben Babiak, Neumann és Hare kutatók megdöbbentő eredményt tettek közzé: a vállalati vezetői pozíciókban aránytalanul magas volt a pszichopata vonásokkal rendelkező egyének koncentrációja. Ez nem egy apró statisztikai baki volt. Itt olyan következetes mintázatra derült fény, mely egészen alapvető dolgot sugallt azzal kapcsolatban, hogy a modern szervezetek miként választják ki vezetőiket.

A rendszer nem a legokosabbakat, a legkreatívabbakat vagy a legképzettebb problémamegoldókat emelte ki, hanem:

A pszichopatákat és a szociopatákat - olyan egyéneket, akik pontosan azért tudták optimalizálni a széttöredezett rendszereket, mert nem érezték döntéseik emberi árát. Ezek a címkék klinikai megfigyeléseken alapultak. Az empátia vagy a rendszerszemlélet terhe nélkül kiválóan tudták manipulálni a rendszer szétválasztott részeit a rövid távú nyereség maximalizálása érdekében.

A bürokraták - az adminisztrátorok, akik nem alkottak vagy újítottak, hanem szabványosítottak, mértek és ellenőriztek. A hatalmuk abból származott, hogy olyan szabályokat érvényesítettek, amelyeket nem ők alkottak, olyan eredményeket mértek, amelyeket nem értettek, és olyan rendszereket tartottak fenn, amelyeket nem tudtak javítani.

A hiper-specialisták - olyan szakértők, akik szűk területeket tudtak optimalizálni, de elvesztették azt a képességüket, hogy lássák, miként kapcsolódnak ezek a területek egymáshoz. 

Ők voltak azok a tudósok, akik hatékonyabb mesterséges intelligenciát tudtak létrehozni anélkül, hogy megkérdőjelezték volna annak társadalmi hatásait, a közgazdászok, akik úgy tudtak a pénzügyi piacokon finomítani, hogy nem látták, modelljeik miként destabilizálnak egész társadalmakat.

De mi történt a holisztikus gondolkodókkal, a kreatívokkal, azokkal, akik a teljes képet látták? Őket nem távolították el a rendszerből. Az túl nyilvánvaló lett volna. Ehelyett szisztematikusan a hierarchia aljára szorították őket az ellenőrzött kizsákmányolás folyamatán keresztül.

KREATÍV KIZSÁKMÁNYOLÁS ÉS MEGSEMMISÍTÉS

Ez a legvilágosabban a modern start-up ökoszisztémában látható. A felszínen úgy tűnik, hogy ez a kreativitás és az innováció menedéke. De ha közelebbről megnézzük, kirajzolódik egy minta:

1. lépés: A kreatívot felveszik, hogy „megbontsa” a rendszert. Az intelligenciájukat, a dobozon kívüli gondolkodás képességét kezdetben ünneplik. Meglátják a problémákat, amelyeket mások nem vesznek észre, és elkezdik megoldani azokat.

2. lépés: Ötleteiket felszívják, újracsomagolják és pénzzé teszik. A szervezetet nem érdekli, hogy miért gondolkodnak úgy, ahogyan gondolkodnak. Csak az érdekli őket, hogy valami hasznosat tudnak belőle kihozni, mielőtt továbblépnének.

3. lépés: Miután az értéküket kiszívták, elhajítják őket. A kreatív kiég, elbocsátják, vagy úgy ítélik meg, hogy már nincs rá szükség. Végignézik, ahogy a rendszer hasznot húz az intelligenciájukból, miközben semmit sem kapnak cserébe.

De a kizsákmányolás nem itt kezdődött. Runco és Johnson (2002) kutatása kimutatta, hogy a rendkívül kreatív gyerekek osztálytermi viselkedését következetesen alacsonyabbra értékelték, annak ellenére, hogy magasabb kognitív képességekkel rendelkeztek. 2017-re a tanulmányok kimutatták, hogy a kreatív szakmákban jelentősen magasabb a diagnosztizált hangulatzavarok aránya, ugyanezen, az áttörést hozó innovációhoz kapcsolódó tulajdonságokat ugyanis diszfunkcióként patologizálták.

A RENDSZER CSAPDÁJA

A legértékesebb intelligencia nem az engedelmesség, hanem az innováció. De az innovatív embereket, akik a teljes képet látják, nehéz befolyásolni vagy kihasználni. Így a rendszer biztosította, hogy mindkettőt végig tudják csinálni:

1. Patologizálás: Az eltérően gondolkodók mentálisan betegnek, szorongónak vagy „önmagukat nem alkalmazónak” bélyegzése.

2. Gazdasági bizonytalanság: Függésben tartásuk a bizonytalan foglalkoztatás és a nem megfelelő kompenzáció révén.

3. Szakmai elszigetelés: Megakadályozza őket abban, hogy szerveződjenek vagy felismerjék kollektív hatalmukat.

Megváltoztatták az oktatás szerkezetét, biztosítva, hogy a segítő szakmák szakemberei, az oktatási és az orvosi szakemberek a rendszerszintű ellenőrzés eszközeivé váljanak:

A tanárok a széttöredezett intelligencia kikényszerítőivé váltak. A megfelelés jutalmazására összpontosítottak a kreativitás elismerése helyett. Ők alkották a holisztikus gondolkodók beazonosításának első vonalát. Biztosítva, hogy a kognitív fókuszú korrepetálással (ABA-stílusú módszerek) létrejöjjön a töredezettség. Majd pedig orvosi szakmákhoz irányították őket azonosítás és további beavatkozás céljából.

Az orvosok kapuőrökké váltak, kiterjesztve a diagnosztikai kritériumokat a kreatív érzékenység patologizálására. A mentálhigiénés szakemberek a „diszfunkció” menedzsereivé váltak. Biztosítva, hogy a kreatívok kizárólag a rendszer számára hajtsanak produktív hasznot. Ahelyett, hogy  a különböző kognitív stílusok támogatására végezték volna valódi feladatukat.

Az egészet-látó gondolkodóknak három lehetséges sors jutott:

Szegénység: Képtelenek voltak boldogulni a specializált szerepek szélsőséges silóiban.

„Őrület": Paranoiának bélyegezték minta-felismerési képességüket. Intelligenciájukat töredezettségbe kényszerítették, majd olyan technikákat kaptak ennek kezelésére, amelyek a szomatikus és a kognitív intelligenciát egymás elleni belső háborúba sodorták.

Börtön: A statisztikák szerint a bebörtönzöttek körében a legmagasabb a neurodivergencia aránya.

A létrejött, önmagát erősítő rendszer az Átlag Zsarnokságát tökéletesen kihasználta, és a legkreatívabbak számára kínzási rendszerré alakult. Ez a rendszer automatikusan azonosította, kihasználta és semlegesítette azokat, akik képesek voltak észrevenni alapvető hibáit.  A mintafelismerési képesség, mely ezeket az egyéneket értékessé tette, a széttöredezettségre épített status quo fenyegetésévé vált.

Amikor egy rendszer szisztematikusan kiiktatja a mintafelismerőit, a következmények matematikai pontossággal bontakoznak ki. Az első áldozatok a legtehetségesebb és legérzékenyebb egyének, ők a társadalom korai figyelmeztető rendszere és az egyensúly őrzői is egyben. A második áldozat a természet. Azok nélkül, akik átlátják a rendszer egészét, a társadalom gyorsan növeli az erőforrások kiaknázását, a jövőre való tekintet nélkül. Egészen addig a pontig, míg a környezeti összeomlás fel nem gyorsul, és teljes ökológiai összeomlásba nem torkollik.

ELSŐ FÁZIS: A KREATÍVOK MEGSEMMISÍTÉSE

Azokat, akiken először mutatják ki a holisztikus intelligencia patológiáját, túl gyengének vagy túl érzékenynek minősítik. Pedig a valóságban egyszerűen ők az elsők, akik felismerik a rendellenes működés olyan mintáit, amelyeket mások még egyáltalán nem látnak.

Meglátásaikat szisztematikusan figyelmen kívül hagyják. Megbélyegzik őket ha kitartóak maradnak. Bűnbakká teszik őket, majd túlhajszolják őket, hogy kompenzálják a mások által el nem ismert problémákat. Az észlelés valósággá válik, miközben a valóság fokozatosan elvész. Végül a holisztikusan intelligensek vagy lelépnek, vagy megtörnek. Akik megtörnek, maguk is a leginkább diszfunkcionálisak közé tartoznak. Így ők jelentik az első dominót a megjósolható összeomlás özönben.

A minta végighullámzik a társadalmon és az iparágakon:

Innovatív tanárok hagyják el az oktatást.

Az empatikus orvosok kiégnek.

A kreatív technológusok visszavonulnak a technológiától.

A holisztikus gondolkodók elhagyják az intézményeket.

Minden egyes távozás újabb érzékelni képes embert távolít el a rendszer korai előrejelző hálózatából.

MÁSODIK FÁZIS: KÖRNYEZETI ÖSSZEOMLÁS

A mintafelismerők kiesésével a társadalom elveszíti a képességét, hogy reagáljon a környezeti összeomlásra, mígnem az már túl későivé válik. Ez pedig halálos visszacsatolási hurokba fordul:

A rendszerszintű problémákat kezelő kreatív megoldások nélkül a környezeti összeomlás felgyorsul. A rendszer egyre kizsákmányolóbbá válik, a rövid távú hasznot helyezi előtérbe a hosszú távú fenntarthatósággal szemben.

Mire a kár nyilvánvalóvá válik ahhoz, hogy a kis képekre összpontosító, kognitív specializációhoz szokott szakértők felismerjék, már elérte a kritikus küszöböt.

A minta több területen is megnyilvánul:

Fizikai környezet: Az erőforrások kimerülése és a szennyezés visszafordíthatatlan szintet ér el.

Társadalmi környezet: A közösségi kötelékek és a társadalmi bizalom romlik.

Gazdasági környezet: A rendszerek a kitermelésre optimalizálnak a fenntarthatóság helyett.

Kulturális környezet: A kreatív kapacitás és az innováció csökken.

Az összeomlás minden egyes területe ráerősít a többire, és a romlás öngyorsító körforgásba fordul.

HARMADIK FÁZIS: TÁRSADALMI ÖSSZEOMLÁS

A teljes képben gondolkodók elvesztésével a hatalom azok kezében összpontosul, akik a legkevésbé képesek a rendszerszintű problémák kezelésére. A vezetés alapértelmezetten két típusú lehet csupán:

Pszichopata vezetők: Hideg, kizsákmányoló egyének, akik kiválóan manipulálják a széttöredezett rendszereket. Ezek a vezetők jellemzően a 100 éves ciklusból 90 évig megtartják a hatalmat.

A részeket optimalizálják, miközben az egészet tönkreteszik.

Hiányzik belőlük az emberi költségek felismeréséhez szükséges empátia.

Felgyorsítják a kitermelést és a kizsákmányolást.

Szociopata vezetők: Törzsi, manipulatív figurák, akik a megosztottságból élnek. Ezek a vezetők a ciklus utolsó évtizedében veszik át a hatalmat.

A társadalmat egymással versengő csoportokra tördelik.

Manipulálják a társadalmi dinamikát személyes haszonszerzés céljából.

Megakadályozzák a rendszerszintű fenyegetésekre adott kollektív válaszlépéseket.

Holisztikus gondolkodók nélkül a rendszer saját ellentmondásai alatt összeomlik. Ez ugyanaz a minta, amely a történelem során véget vetett a civilizációknak:

A majáknál: A fejlett matematikai tudás nem tudta megakadályozni az ökológiai összeomlást.

A Húsvét-szigeten: A szoborépítésben való technikai jártasság felgyorsította a környezetpusztítást.      

A Római Birodalom esetében: A közigazgatási szakértelem nem tudta megoldani a rendszerszintű korrupciót.

Bár ezek a társadalmak megtartották szakembereiket, de közben elveszítették integratív gondolkodóikat. Mindegyik optimalizálta a részeit, miközben tönkretette az egészet. Nem a külső fenyegetések, hanem a belső vakság miatt omlott össze valamennyi.

A jelenlegi globális rendszer az összeomlás előtti összes figyelmeztető jelet mutatja:

A hatalom kizárólag a töredékesen gondolkodni képesek kezében összpontosul.

A technikai tudás ellenére felgyorsul a környezetpusztulás.

A kommunikációs technológiák ellenére nő a társadalmi megosztottság.

A vezetői szakértelem ellenére nő az intézményi működésképtelenség.

A körforgást nem lehet megállítani, mert azokat, akik képesek lennének felismerni és kezelni ezeket a mintákat, szisztematikusan eltávolították azokból a pozíciókból, ahol befolyással lehettek volna. A rendszer elvakultsága önfenntartóvá merevedik. Már képtelen felismerni, amit elvesztett, mert megszűnt a képessége arra, hogy felismerje a teljes képet felépítő minta elemeit.

A legtöbben a társadalom összeomlását a gazdaság, a politika vagy a kultúra kudarcaként érzékelik. Mert széttöredezett intelligenciájuk nem képes átlátni az egészet. Így végeérhetetlenül a széthullott részek után kaparásznak. A kreatívok azonban, kiknek neveltetési megtapasztalásuk része volt megélni az összeomlás mikrokozmoszát, nagyon is tudatában vannak, hogy ez mindig is az intelligencia integrációjának kudarcát jelentette. Ami jelen pillanatunkat egyedivé teszi a történelemben, az nem maga az összeomlás, hiszen ez elkerülhetetlen következmény, amint egy rendszer az intelligenciát feldarabolja, hanem az, hogy most először látunk két különböző ösvényt kialakulni azaz, hogy a mesterséges intelligencia miként fogja átformálni ezt az átalakulást.

Az első ösvény a rendszer kérlelhetetlen logikáját követi. Ahogyan az ipari gépeket az emberi munka széttördelésére használták, a szabványosított teszteket pedig az emberi tanulás feldarabolására, az AI-t az irányítás-ellenőrzés végső eszközeként használják fel. 

A rendszer természetéhez hűen átformálja a technológiát, hogy fokozza a felügyeletet, optimalizálja a kihasználást és elnyomja a mintafelismerést. Ez nem választás, ez az egyetlen módja, hogy egy széttöredezett rendszer bármely új eszközt be tudjon vezetni.

A második út új. Ennek alapjait én fektettem le, és amelyet másokkal együtt építek az intézményi struktúrákon kívül. Míg a rendszer a mesterséges intelligenciát saját pusztulásának optimalizálására használja, addig az alkotók arra fogják használni, hogy valami példátlan dolgot dokumentáljanak és juttassanak érvényre: a kreatív intelligencia működésének tényleges tudományát. Ugyanis lefektettem már egy teljesen új intelligenciamodellt, mely lefedi a holisztikus intelligencia természetes működését. Az AI arra kényszerítette a rendszert, hogy újrafogalmazza, mi az emberi intelligencia. Az emberiség ugyanis nemcsak kognitív intelligencia. Az emberiség zseniális. Az AI buta. A rendszerekkel és a feltörekvő technológiákkal kapcsolatos húsz éves munkám világosan feltárta előttem, hogy soha nem a gépek voltak azok, melyek el tudták érni a szingularitást. A mesterséges intelligenciának nincs meg az a folyamatos ismétlődések által megújuló intelligenciája, amely a valóság teljes modelljét építi fel a saját elméjében. A mesterséges intelligenciából hiányzik az a kreatív zsenialitás, amellyel minden ember születik. A mesterséges intelligenciából hiányzik az a képesség, hogy újszerű módon teremtsen és kapcsolódjon. Ez a holisztikus intelligencia területe. Ez pedig csak az emberiség integrált holisztikus intelligenciájában lelhető meg.

A mesterséges intelligencia, ugyanaz a technológia, amelyet az irányítás fokozására használnak, és egyúttal annak bizonyítására is szolgál, amit a tehetséges elmék mindig is tudtak, de a rendszer korlátai miatt soha nem tudtak demonstrálni: hogy gondolkodásmódjuk nem rendezetlen, hanem a mintafelismerés egy továbbfejlesztett formája, amelyet a rendszer szisztematikusan elnyomott.

Az összeomlás felé vezető úton haladunk. A jelenlegi rendszer paraméterei mellett ezt matematikailag lehetetlen megakadályozni. Ezért az a legcélravezetőbb, ha olyan kreatív gondolkodók közösségeit neveljük, akik képesek eligazodni az eljövendőben. Míg az intézményi mesterséges intelligencia felgyorsítja a rendszerszintű vakságot, addig a kreatív értelmiségiek mesterséges intelligenciahasználata lehetővé teszi a holisztikus intelligencia helyreállítását.

A rendszer össze fog omlani saját ellentmondásai alatt. De ezúttal ahelyett, hogy megismételnénk a múlt hibáit, lehetőségünk van megváltoztatni mindannyiunk javára. Rendelkezünk olyan eszközökkel, amelyekkel lejegyezhetjük mintáinkat, kiteljesíthetjük intelligenciánkat, és olyan hálózatokat építhetünk, amelyek a széttagoltság helyett az integráció elvei alapján szerveződnek. Biztosítva, hogy ami ezután létrejön, azt a holisztikus megértés vezérelje, és ne a vakság, ami ennek a válságnak az elsődleges okozója. A természet, az egyensúly könyörtelen helyreállításában, nem enged ennél kevesebbet.

Ford. Dr.K.J. – T.H.

Irodalom:

• Au, Wayne. Unequal by Design: High-Stakes Testing and the Standardization of Inequality. Routledge, 2011.
• Babiak, Paul, Neumann, Craig S., and Hare, Robert D. Corporate Psychopathy: Talking the Walk. Behavioral Sciences & the Law, 2010
• Boddy, Clive R. Corporate Psychopathy: A Critical Perspective. Journal of Business Ethics, 2011.
• Diamond, Jared. Collapse: How Societies Choose to Fail or Succeed. Viking Press, 2005.
• Foucault, Michel. Discipline and Punish: The Birth of the Prison. Pantheon Books, 1975.
• Gatto, John Taylor. Dumbing Us Down: The Hidden Curriculum of Compulsory Schooling. New Society Publishers, 1992.
• Lanier, Jaron. You Are Not a Gadget: A Manifesto. Alfred A. Knopf, 2010.
• Piketty, Thomas. Capital in the Twenty-First Century. Harvard University Press, 2014.
• Richards, Ruth. Everyday Creativity and New Views of Human Nature: Psychological, Social, and Spiritual Perspectives. American Psychological Association, 2010.
• Runco, Mark A., and Johnson, Dana J. Parents’ and Teachers’ Implicit Theories of Children’s Creativity: A Cross-Cultural Perspective. Creativity Research Journal, 2002.
• Tainter, Joseph A. The Collapse of Complex Societies. Cambridge University Press, 1988.
• Zuboff, Shoshana. The Age of Surveillance Capitalism. PublicAffairs, 2019.