El merjük-e képzelni a pénzt, mint legfontosabb közszolgáltatást? Olyan eszközként, ami nem privatizálható, tehát visszaszerezhető a nép javára? De ki privatizálta/magánosította a pénzt? Mégis létezik a nem-létező? El lehet-e egyáltalán magyarázni a közgazdaságtan alapvető és mindennapjainkat befolyásoló összefüggéseit úgy, hogy egy számoktól viszolygó ember is megértse a lényeget, vagy úgy, hogy egy hagyományos képzésen átesett közgazdászt is felrázzon. Ez hajtott, amikor nekifogtam az alábbi interjút magyarra ültetni, mert úgy vélem, hogy ez a szöveg átfogó megértést nyújt, és még az sem rettentett el, hogy fellelhető benne egy enyhe vöröses árnyalat
Prof. MICHAEL HUDSON közgazdász a pénz-, az adósság- és a hitel háromezer évnyi működésének módjait tárja fel pillanatképekben Robinson Erhardt kérdéseivel kísérve. Ám, még az is lehetséges, hogy a kitartó olvasó – mert igen terjedelmes anyaggal van dolgunk - olykor felsejleni véli Dr. Bogár László közgazdászunk világmagyarázatait a sorok közt.
Michael Hudson fiatal közgazdászként szembesült a dél-amerikai országok kifosztásával az USA pénzügyi kormányzatának trükkökbe csomagolt könyvelési gyakorlatán keresztül, ez fordította érdeklődését a pénz, a hitel és az adósság civilizációk felemelkedését és hanyatlását meghatározó működésmódjáig. Kutatóként le kellett mennie a gyökerekig és vissza az időben egész Babilóniáig. Kortársai körében pedig szövetségeseket kellett szereznie az assziriológia tudományterületéről Oroszországtól Németországig, hogy olyan kérdéseket tegyen fel a tudósközösség tagjainak, amelyeket addig nem érintettek, kutatása idővel bebocsátást nyert a Harvard Egyetem „védett” terébe, persze ez korántsem könnyítette meg a dolgát, annál is inkább hisz rámutatott a sok száz és sok ezer évvel ezelőtti és korunk pénzügyi terepviszonyai közti összefüggésekre, hasonlóságokra. Illetve, hogy miként magyarázták a különféle nemzetiségű és beágyazottságú Mezopotámiával foglalkozó kutatók a saját értékrendjük szerint a bronzkor pénz, hitel és adósságkezelési rendjét. Tehát az egyik legfontosabb kérdés, hogy az adósság, a hitel és a pénz milyen hatással van az emberi közösségekre? Épít, rombol? Ki képes a hatalmat folyton magához ragadni akaró, erősödő oligarchiák törekvéseinek gátat szabni, illetve miként válik a pénzügyi hatalomból politikai hatalom az egymást követő történelmi korszakokon át, és hol állunk ma…? Kit szolgál a piac szabadságának jelszava? Ideje lenne újra a Tiszta Lap politikájával előállni? De mindenképp el kellene gondolkodni a pénz működtetésének demokratizálásán!
Tallián Hedvig, a fordító előszava
Az alábbi fordítás tehát Michael Hudson oldalán 2024. szeptember 1-én közzétett beszélgetés leiratából készült.
Robinson Erhardt: Michael, immáron több évtizede tanulmányozod az adósság és a civilizációk összeomlása összefüggésének történetét, legalábbis a Harvard Peabody Múzeumban töltött időszakodig visszamenőleg. A téma a történelmi érdekessége, vagy inkább a jelenre gyakorolt hatása miatt érdekelt kezdetben?
Michael Hudson: 1960-61 fordulóján jöttem New Yorkba, és belevetettem magam a közgazdaságtanba, érdekelt az adósság. Terrence McCarthy, a mentorom inspirált. Hamarosan a Wall Streeten találtam magam, ahol pénzügyi kutatásokat végeztem, közben a közgazdász diplomám megszerzésén dolgoztam. Takarékpénztárak közgazdászaként kezdtem és azt vizsgáltam hogyan írják jóvá a betéteseknek a kamatokat, amelyeket a bankok lakáshitelekbe forgatnak vissza. Nyilvánvaló volt, hogy a megtakarítások egyik osztaléknegyedévről a másikra exponenciálisan ugrottak meg, és hogy a bankok az adósságaikat újabb hitelek felvételével enyhítették. Tehát! Az adósságállomány gyorsabban nőtt, mint a gazdaság többi része.
Prof. Michael Hudson és Robinson Erhardt
1964-ben csatlakoztam a Chase Manhattanhez. Első megbízatásom a latin-amerikai országok elemzésére szólt, hogy mennyi hitelfelvételt engedhetnek meg maguknak. Argentínára, Brazíliára és Chilére kellett összpontosítanom. Ahhoz, hogy kimatekozzam az adósságelviselési képességüket, ki kellett számolnom, hogy exportbevételeikből mennyi kamatfizetést engedhetnek meg maguknak. Arra jöttem rá, hogy már elérték hitelezőik dollárban történő kifizetésének határát. Így nemigen engedhették meg maguknak adósságtömegük további halmozását.
Ez az információ nem tette túl boldoggá a Chase Manhatten nemzetközi osztályának tisztviselőit, ugyanis ők tovább akarták növelni hitel kihelyezéseiket, épp úgy, mint az ingatlan- és az olajosztály is. Úgy tűnt számomra, hogy a nemzetközi hitelezés számos ország esetében közel került a nemfizetés kockázati határához.
Valamivel későbbi részt vettem egy találkozón a New York-i Federal Reserve-ben, hogy vitára bocsássam az elemzésemet. A Federal Reserve tisztviselője azt mondta, hogy számításaim szerint Nagy-Britannia nem engedhet meg magának több pénz felvételt. Egyetértettem vele. Ugyanis már a brit font árfolyamának fenntartásához is folyamatosan kölcsönt kellett felvennie.
A Federal Reserve embere rámutatott, hogy a britek főként kamatemeléssel tartották fenn az egyensúlyukat, azaz kölcsönöket vonzottak az árfolyamuk stabilizálása érdekében. Egyetértettem, hisz ez tette lehetővé számukra, hogy folyamatosan tudják fizetni az adósságukat. Rámutatott, hogy ez azért volt, mert az amerikai hitelezők kölcsönadták nekik a pénzt. És természetesen pontosan ez tartotta őket a felszínen. Hozzátette, hogy ugyanez érvényes a latin-amerikai országokra is. Az Egyesült Államok támogatta őket, legalábbis amíg "barátságosnak" mutatkoztak. Az amerikai bankárok tehát kölcsönadhattak nekik pénzt, mert az amerikai politika érdeke az volt, hogy fizetőképesen tartsa őket. A Világbank megmutatta nekik, hogyan tudják az adósságszolgálatot a tulajdonuk privatizálásával teljesíteni, az IMF pedig tanácsokat adott nekik, hogyan tegyék versenyképesebbé a munkaerőt azáltal, hogy kevesebbet fizetnek nekik, és megakadályozzák a szakszervezeti szerveződésre irányuló kísérleteket, miközben csökkentik a szociális közkiadásokat, hogy "felszabadítsák" a hitelezőik kifizetéséhez szükséges jövedelmet.
E feltételek mellett egyértelművé vált, hogy Latin-Amerika miként „képes” továbbra is fizetni az amerikai bankoknak az új hitelekért, legalábbis rövidtávon. Ez volt a pénzügyi szektor időkerete. De körvonalazódott előttem, hogy a bankok csak úgy tudták tovább bővíteni a Latin-Amerikának és Angliának nyújtott hiteleiket, ha elintézik, hogy a kamat- és tőketörlesztéshez szükséges pénzt kölcsönvegyék.
Ezt hívják piramis-játéknak. Az adós úgy marad fizetőképes, hogy kölcsönveszi a pénzt, hogy kifizesse az esedékessé váló kamatot és törlesztést. Elkezdtem azon tűnődni, hogy az amerikai bankok meddig lesznek képesek finanszírozni ezt a piramis-játékot azáltal, hogy az adós országoknak kölcsönadják a pénzt, hogy ki tudják fizetni a hitelezőiket.
Pénzügyi, számviteli képletem az USA kereskedelmi, beruházási és katonai kiadásaihoz
A Chase fizetésimérleg-közgazdászaként felkértek, dolgozzak ki egy számviteli képletet az amerikai olajipar fizetési mérlegének elemzésére. A Standard Oil kincstárnoka végigvezetett a bonyolult statisztikákon és a transzfer-árképzés rejtélyén, többször elutaztam Washingtonba, hogy a Kereskedelmi Minisztérium közgazdászaival beszélgessek a vonatkozó statisztikák beszerzésének módjáról. Ők vezettek rá, hogy valójában mit is jelentenek a számlák.
Az amerikai olajimport-kereskedelem nagy része valójában nem tartalmazott devizafizetéseket. Ahelyett, hogy a tényleges pénzmozgásokat tükrözte volna, a kereskedelem az importot és az exportot cserekereskedelemként kezelte, hogy beilleszthető legyen az amerikai GNP elszámolási képletébe. Az olajellátást biztosító amerikai cégeknek az olajimportért a kifizetések jelentős részét dollárban teljesítették (libériai vagy panamai offshore banki központokból dollárral), vagy a cégek itteni központjai egyszerűen amerikai profitot és díjakat fizettek. Megértettem, hogy az olaj az USA gazdasági erejének és diplomáciájának központi eleme. Az amerikai olajimport esetében nem történt valós fizetési mérleg kiáramlás, de a GNP számlák azt a látszatot keltették, hogy a kereskedelmi hiány tényleges fizetési kiáramlást jelentett.
Ezt a felismert valóságot szerettem volna kiterjeszteni az USA teljes fizetési mérlegére, hogy elemezzem az ország tényleges pénzügyi áramlásait az exporttal, a külföldi befektetésekkel és a katonai kiadásokkal összefüggésben. Arthur Andersen 1968-ban abban a reményben vett fel erre a feladatra, hogy a hiányok előrejelzésében szakértelemre teszek szert. Ez a feladat körülbelül egy évig tartott. Azt találtam, hogy az USA teljes fizetési mérleghiányát a külföldi katonai kiadások okozták. A magánszektor az 1950-es évek óta pontosan egyensúlyban volt, és amit "külföldi segélyként" számoltak el, az valójában amerikai többletet eredményezett, nem pedig kiáramlást.
A cég megmutatta az elemzésemet a kormánynak, ezzel feldühítve a Védelmi Minisztériumot. Mire azt mondták nekem, hogy Mr. McNamara irodája megkérte az Arthur Andersent, hogy ne hozza nyilvánosságra, és fenyegetőzni kezdett a kormányzati megbízások csökkentésével, ha mégis megteszi. Elbocsátottak, de nekem adták az összes grafikát a számsoraikhoz, és a statisztikáimat a NYU üzleti iskoláján keresztül publikáltam.
Ez a tapasztalat világossá tette számomra, hogy mekkora ellenállásba ütközik a világ pénzügyi egyensúlyhiány súlyosbodásának bevallása. Az olajipar külföldi befektetéseire vonatkozó hihetetlenül magas fizetésimérleg-visszatérülésre vonatkozó elemzésemet Chase népszerűsítette, mert az olajipar ki akart szabadulni Johnson elnök 1965 januárjában bevezetett fizetésimérleg-ellenőrzése alól. Statisztikáim kimutatták, hogy milyen gyorsan térült meg az amerikai gazdaság számára a világ olajkereskedelme feletti ellenőrzés, és azt mondták nekem, hogy jelentésemet minden amerikai szenátor és kongresszusi képviselő asztalára letették. Azt hittem, hogy a Harmadik Világ országai talán átveszik ezt a megállapítást, de egyik sem tette.
Hasonló módon az 1972-ben megjelent Szuperimperializmus című könyvemet az amerikai Védelmi Minisztérium sikertörténetnek tekintette, hogy az amerikai külpolitika miként nyert szabad nemzetközi pénzügyi utat. Az aranyról való 1971-es leválás a dollárt tette az alapvető tartalékvalutává, melybe a külföldi központi bankok a valutatartalékaikat betárolták. Ezek a nemzetközi tartalékok finanszírozták az USA külföldi katonai kiadásainak fizetésimérleg költségeit. A jobboldal ünnepelte ezt a megállapítást, ugyanakkor se a baloldal, se a külföldi áldozatok nem léptek fel a világ pénzügyi rendszerének dollár alapúvá válásával szemben.
A széleskörű latin-amerikai fizetésképtelenségre való figyelmeztetésem tagadást váltott ki.
Az 1970-es évek végén Kanada fizetésimérleg-tanácsadója lettem, valamint az UNITAR, az ENSZ Képzési és Kutatási Intézete tanácsadója, ez a szervezet publikálta a tanulmányaimat arról, hogy Latin-Amerika miért nem engedheti meg magának, hogy kifizesse adósságait. Ezeket a feltárásaimat egy nagy UNITAR-találkozón mutattam be Mexikóvárosban.
Az amerikai előadó szándékosan félremagyarázta előadásomat, állítván, hogy magyarázatom szerint, a Harmadik Világ országai amerikai segélyekkel tudják kifizetni az adósságukat. Felálltam, és azt mondtam, hogy ez mindannak meghamisítása, amit jómagam és amerikai küldöttségünk többi tagja (köztük Bob Fitch és Loren Goldner) valójában gondolunk. Bocsánatkérést követeltem Luis Echeverriától, a találkozó összehívójától. Felütötte fejét a zűrzavar, mire tiltakozásul kivonultam. Az orosz küldött utánam sietett, és azt mondta: átvettem a konferencia irányítását a kimondhatatlan kimondásával.
A "kimondhatatlan" elég gyorsan megtörtént. Az UNITAR csoport olasz finanszírozói ragaszkodtak hozzá, hogy a csoport ne tegye közzé a Harmadik Világ eladósodására vonatkozó figyelmeztetéseimet. Ráeszméltem, hogy annak felismerése, hogy az országok nem tudják kifizetni az adósságukat, valóban jelentős. Nem volt ugyan elképzelhetetlen, de udvarias társaságban kimondhatatlannak számított. 1982-ben Mexikó nem fizette ki kötvényeit, beindítva ezzel a latin-amerikai "adósságbombát".
Ezzel fogtam neki az adósságproblémák és adósság eltörlések tanulmányozásához az ókori világban.
Amikor William Shakespeare az Angliában talált társadalmi és politikai intrikákról írt darabokat, azok cselekményét gyakran Itáliába vagy más idegen országba helyezte, hogy ne borzolja az érzékeny hazai idegeket. Engem is hasonló logika vezetett, hogy hosszú távlatokba helyezzem az adósságproblémát, amikor megírtam az adósság korszakokon átívelő történetét. Úgy gondoltam, hogy az emberek könnyebben elfogadják az adósságok elengedése szükségességének gondolatát a gazdasági polarizáció és az elszegényedés elkerülése érdekében, abban az esetben, ha láthatják, hogy a társadalmak az idők során hogyan kezelték a gazdaság szereplői nagy részeinek fizetési képességét meghaladó adósságok problémáját. 1980-1981 körül kezdtem el ezt a történetet felvázolni. Úgy gondoltam, hogy ha ezt a logikát elfogadják a múltra vonatkozóan, akkor a mai érintettség és következmények kevésbé lesznek elképzelhetetlenek.
Példákat kerestem arra a korai felismerésre, hogy ha az adósságokat nem lehet széles körben kifizetni, akkor szükség van valamilyen hatóságra, amely leírja azokat, különben kialakul egy hitelezői oligarchia, mely polarizálja és végül elszegényíti a gazdaságot. Az ilyen polarizáció és elszegényedés elég nyilvánvaló a modern világban. Ha a kormányok nem írják le például Latin-Amerika adósságait, a kontinens adós országai kénytelenek lesznek az IMF-hez, a Világbankhoz és az amerikai külügyminisztériumhoz fordulni. Ezek az intézmények ragaszkodni fognak ahhoz, hogy az adós gazdaságnak úgy kell "stabilizálnia" árfolyamát, hogy eladja földjeit, ásványkincs-kitermelési jogait és állami infrastruktúráját külföldi befektetőknek, az eladásból származó bevételt pedig a külföldi hitelezők kifizetésére fordítja. Ez megfosztja az adós országokat vagyonuktól és történelmi örökségüktől.
Első lépésben még könnyűnek bizonyult a XIX. századba visszalépni, és látni miként ment pénzügyi csődbe Perzsia és Egyiptom az európai bankároknak való adósságok következtében. Majd elkezdtem jegyzetelni a középkorig és a keresztes hadjáratokig visszamenően a háborús adósságok újjáélesztéséről, valamint még visszább az időben Rómáig és a görögökig, például Szolón Kr. e. 594-es szeizachtheiájáig, és a bibliai Jubileumi Évig. E szakirodalmat átnézve elszórt utalásokat találtam a korábbi közel-keleti adósságelengedésekre.
Ezen utalások felkutatásához elkezdtem olvasni Mezopotámiáról. A legtöbb szöveg francia és német nyelven íródott. A Chicagói Egyetemen nyelvészetet tanultam a BA-képzésen, de az ékírást nem tudtam olvasni. Ezért nekifogtam Hammurapi törvényeinek fordításait olvasni, és ami még fontosabb, Hammurapi és Babiloni-dinasztiája összes többi tagjának, valamint a szomszédos országok, és a korábbi Sumer törvényeinek adósságelengedéseit vagy "Tiszta Tábláit" (Tiszta Lap-ként a későbbiekben – a ford.).
Kiderült, nem számít, hogy nem tanultam assziriológiát. Az, hogy a bronzkori királyi kiáltványokat fordításban kellett olvasnom, valójában előnynek bizonyult, ugyanis a királyi feliratok és kiáltványok fordítása németül, franciául, angolul és amerikai angolul egész másképp hangzott. Úgy tűnt, hogy valamennyi fordító a saját előfeltevéseit használta, azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit is csináltak az uralkodók, amikor "rendet hirdettek".
A sumérság amerikai népszerűsítője, Samuel Kramer szerint a királyi amargia törvények egyszerűen adócsökkentést jelentettek. A New York Times-ban írt véleménycikkében sürgette Ronald Reagant, hogy csökkentse az adókat, ahogyan Urukagina tette Kr. e. 2350 körül. Sok mezopotámiai adótartozást valóban töröltek, mert a bronzkorban a fő adósságok a palota és a templom tisztviselőivel szemben álltak fenn, ez volt a korszak két nagy intézménye. De ezek a Tiszta Lapok sokkal többet jelentettek puszta adótartozások elengedésénél (még kevésbé "csökkentésénél").
A brit megközelítés a szabad kereskedelem kifejeződésének tekintette ezeket a királyi proklamációkat. Wilfred Lambert-tel egy Rencontre találkozón vitába bocsátkoztunk e kérdésről. Arról akart meggyőződni, hogy közgazdászként tudok-e assziriológiáról beszélni. Az egyetlen általa kiválasztott babiloni szó az andurarum volt, amelyet Hammurapi és az asszír uralkodók használtak az adósság elengedésére. A palotával szemben fennálló adósságok elengedésének részeként az asszír uralkodónak az importra kivetett vámjait is elengedték - ez az egyes királyi követelések sajátos kategóriájának számított -, így látható, hogy az elengedés nem korlátozódott az árpaadósságokra, amelyek a királyi proklamációk fő célját képezték. Ez a különleges eset bizonyos értelemben szabad kereskedelmet „jelentett”, ám csupán a Tiszta Lap kihirdetésének egy melléktermékének tekinthető.
Az andurarum szó szerint szabad folyást jelentett, ami annyit tesz, hogy a hitelezőik által fogva tartott kötvényszolgák szabadon visszatérhettek eredeti otthonukba. Az adósok által a hitelezőknek elzálogosított házi rabszolgák (gyakran "hegyi lányok") visszakerültek korábbi gazdáikhoz, akiknek a tulajdonában voltak. A hitelezők javára elkobzott földeket pedig visszaszolgáltatták az adósoknak. (A babiloni szó rokon volt a héber deror szóval, amelyet a Leviticus 25. fejezetében a hasonló Jubileumi Évre használtak.)
A németeknél éppen azt találtam, amire magam is összpontosítottam: az adósságok elengedését. F. R. Krauss részletes tanulmányt írt erről. Ám végül a francia assziriológus Dominique Charpin tette le az asztalra a legkevésbé anakronisztikus fordítást. Ő ezt „a rend helyreállításának" nevezte, visszatéréshez az „anyaállapothoz", mely véget vet a rendetlenségnek. Az ilyen kijelentésekre használt sumér kifejezés, az amargi gyökere ama, az „anya” volt. Amikor például Szaddam Husszein iraki elnök azt mondta, hogy a George W. Bush amerikai inváziója elleni háborúja "minden háborúk anyja" lesz, akkor paradigmatikus háborúra gondolt. Amargi volt az a közmegegyezésen alapuló társadalmi egyensúly, amelyről a bronzkori társadalom úgy gondolta, hogy a normának kell lennie.
Azzal a céllal csatlakoztam a Harvardhoz, hogy egy tudós csoport létrehozásával a közel-keleti gazdaságokat elemezzük
Írtam egy vázlatot a feltárt anyagaim alapján, és barátom - a Harvardon tanító vezető jégkorszaki régész - Alexander Marshack elküldte a Peabody Múzeum vezetőjének, Carl Lamberg-Karlovskynak. Ő hívott meg a Harvardra, és javasolta, hogy legyek a "Babiloni Régészet" kar tudományos munkatársa, így elmélyedhetek a tudományos kutatásomban.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy egymagam ezt a történelmi korszakot nem tudom megírni. Arról a tágabb kontextusról volt ugyanis szó, amely a mezopotámiai gazdasági fellendülést alakította, melyben a kamat, a pénz és az "adók" először keletkeztek és öltöttek alakot. Tanulmányunknak hitelességet kellett szerezzünk ezért tervet készítettünk, meghívtuk a vezető asszír és egyiptológus tudósokat, akik képesek voltak elolvasni a bronzkori kiáltványokat, leveleket és jogeseteket. Kollokviumsorozatot terveztünk, amely az ókori Közel-Kelet pénzügyi és gazdaságtörténetének megalkotásának alapjául szolgálna.
Nekifogtam megírni az „... és bocsásd meg nekik az adósságukat" című kötetem legelső változatát, melyet több kiadónak elküldtem, például a Kaliforniai Egyetemnek.
„Minden kiadó elutasította, elküldte referenseknek, akik szerint lehetetlen, hogy a társadalom elengedje az adósságokat, mert ha ez így lenne, a hitelezők már nem adtak volna kölcsönt.”
Egy assziriológus megismételte Hillel rabbi Jubileumi Év ellenes hitelezőpárti érvelését. Az adósságok törlésével való fenyegetés ellensúlyozására Hillel megalkotta a prosbul záradékot, e szerint az adós lemond arról a jogáról, hogy a Jubileumi Évben eltöröljék az adósságait. Ez volt az a politikai környezet, amelyben Jézus a Jubileumi Év gyakorlatának újjáélesztéséért folytatott harcot vívta.
Ami ebből az érvelésből kimaradt, az az volt, hogy a legtöbb bronzkori földműves és más nem kereskedelmi tevékenységet folytató magánszemély nem halmozott fel adósságot hitelfelvétellel. Adóhátralékot és egyéb kötelezettségeket vállaltak, amelyek a termésév során halmozódtak fel, és az aratás idején váltak esedékessé.
Például most éppen egy bárban folytatjuk ezt a beszélgetést. Régóta jellemző, hogy a törzsvendégek számára számlát vezetnek, amit a következő fizetésnapon ki kell fizetniük. Valami hasonló történt Mezopotámiában is. A sört csapoló asszonyok a palotai vagy templomi „közüzemi szolgáltatás" részei voltak, ahogy ezt a brit „pub" szó is kifejezésre juttatja. A vásárlók a szüret (termésév) végéig halmozták a számláik tartalmát. Fizetésnapjuk az aratás ideje volt, az az idő, amikor a „pénzt” ténylegesen felhasználták – ez gabonapénz volt, melyet a cséplőszéken mérlegeltek és fizettek ki a hitelezőknek, élükön a palotával és a templomokkal.
gabonapénz
De ha rossz volt a termés, a földművelőknek nem volt gabonapénzük, hogy kifizessék a termésév során felhalmozott adósságokat. Hogy kezelték az uralkodók a helyzetet, amikor az adósok nem tudtak fizetni? Hammurapi és kortársai felismerték, nem érdekük hagyni, hogy az adósok mezőgazdasági előleg miatt a palota rabságába kerüljenek, csak mert a templomi tisztviselőknek, akiknek az esküvőkön vagy temetéseken való szolgálatért tartoztak, vagy magánhitelezőknek , „nagy embereknek", akik élelmiszert vagy termékeket előlegeztek meg a földművelőknek.
Ha az uralkodók megengedték, hogy a földön élő polgárok rabszolgasorba kerüljenek, hogy ledolgozzák a nagy intézmények vagy más hitelezők felé fennálló adósságukat, akkor az adósok nem szolgálhattak a hadseregben, és nem dolgozhattak a városfalakon, templomokon és más közműépítési közösségi infrastruktúrán.
Az „adósság szentsége" helyén az adósság eltörlésének szentsége állt, legalábbis a személyes fogyasztói adósságok esetében. (Az üzleti kereskedelmi adósságokat érintetlenül hagyták.) Ahelyett, hogy hagyták volna, hogy a munkaerőt rabszolgasorba taszítsák, vagy hogy földbirtoklási jogaikat elvesztették volna a hitelezők javára, az uralkodók a gazdasági egyensúlyt a Tiszta Lap meghirdetésével tartották fenn. Ez éppen az ellenkezője volt annak, amit (korunkban) a Nemzetközi Valutaalap (IMF) tett a latin-amerikai adós gazdaságokkal, amikor az adósságok elengedése helyett végrehajtotta azokat, és az adós országokat és azok munkásait elszegényítő „feltételeknek" vetette alá.
Harvardi kollégáim és én rájöttünk, nincs értelme csak úgy a széles nyilvánossághoz fordulni és megírni mindezt anélkül, hogy a vezető assziriológiai és egyiptológiai tudósok - németek, franciák, oroszok, olaszok, amerikaiak és angolok - teljes támogatását ne tudnánk a magunkénak. Az első kollokviumot 1994-ben tartottuk, és 2008-ra a csoportunk öt kötetet adott ki, ezekben megírtuk (vagyis újraírtuk) az ókori Közel-Kelet gazdaságtörténetét, annak a régiónak a történetét, ahol a modern gazdasági civilizáció először megszületett.
Foglalkoztunk a földbirtoklás eredetével a mezőgazdasági-munkával és egyebekkel a költségvetési kötelezettségek megszervezésével összefüggésben, a könyvelés megteremtésével az ehhez szükséges egységesített súlyokkal, mértékekkel és pénzárakkal, melyek a nagy intézményekkel való tranzakciókat szolgálták, az agrár- és kereskedelmi adósságok eredetével és feltételeivel, valamint azzal, hogy az uralkodók miként hirdettek Tiszta Lapot, hogy megakadályozzák a hitelezői oligarchák kialakulását.
Ebből a történelmi feltárásból az assziriológia tudományágán kívül kevés került be a köztudatba. A kereskedelmi kiadók nem mutattak érdeklődést egy olyan történelmi narratíva kiadása iránt, amely a modern nyugati hitelezőpárti ideológia számára oly elképzelhetetlen.
E kollokviumok során és azóta enciklopédiák és régészeti folyóiratok kértek fel, hogy írjak cikkeket a pénz és a hitel kialakulásáról. Most jelentek meg a Temples of Enterprise című folyóiratban a főbb cikkeim, amelyek elsősorban azzal foglalkoznak, hogyan keletkezett és szerveződött először a pénz és a földbirtoklás, valamint a vállalkozás az archaikus hitelgazdaságokban, beleértve a hitel eredetét és a kamat felszámításának gyakorlatát, valamint a rendszeres Tiszta Lap adósságtörléseket kísérő királyi gyakorlatot. Ezeket a megállapításokat a „... és bocsásd meg nekik adósságukat" című könyvben próbáltam népszerűsíteni.
Rájöttem, hogy a bronzkorszak felemelkedése és a mai kor közötti különbséget úgy lehet megmagyarázni, ha azt hangsúlyozzuk, hogy mi nem történt. Ha egyszerűen azzal kezdeném, hogy elmondom, hogyan fejlődött Sumér, Babilónia és közel-keleti szomszédaik a neolitikumtól a bronzkorig, az olvasók (beleértve a bírálókat is, akiknek a kiadók elküldték a kézirataimat) azt mondanák, pusztán a modern világ gondolkodásmódján alapuló deduktív logika alapján: „Ez nem történhetett így. Mi nem így csináljuk a dolgokat, és a mi módszereink a legalkalmasabbak".
Ami nem történt meg, az az, hogy a sumérok és a babilóniaiak elkerülték azt, amit Milton Friedman és Margaret Thatcher tett volna, ha beülhettek volna egy időgépbe, visszamentek volna Hammurapihoz, és azt mondták volna: „Nem, nem ezt kell csinálni! Ne avatkozzatok bele a piac működésébe. Hagyjátok, hogy az adósok fizessék meg az árat, és váljanak csak rabszolgává".
Ha ez megtörtént volna, a civilizáció nem indult volna el. Rájöttem, hogy amit ma a főiskolai kurzusokon pénzről és kamatról, valamint ezek kezdetéről tanítanak, az egy olyan fantazmagória volt, amelyet a XIX. század végén a kormányzattal szembehelyezkedők, Milton Friedman osztrák elődei találtak ki a pénzügyi és földbirtokos osztályok kiszolgálására.
MÁSODIK RÉSZ
A pénz eredete, mint az adósság megfizetésének eszköze, főként a palota és a templomok felé.
Az osztrákok ellenezték a kormányzati szabályozást vagy ellenőrzést, mert szerintük ez a magánvállalkozások feladata, a piac által szabott áron. Szerintük a legjobb gazdaság az, amelyben egyáltalán nem vesz részt a kormányzat. Ezen ideológia megvédéséhez megteremtettek egy eredetmítoszt a civilizáció gazdaságtörténetének kezdetéről. Hamis feltételezésük értelmében egyetlen civilizáció sem kezdődhetett úgy, hogy a kormányok "beavatkoztak" a magánjövedelem szerzésbe. Erről a beavatkozásról úgy tartották, hogy csakis később jelenhetett meg.
Ronald Reagan 1986. augusztus 12-én azt mondta, hogy: "Az angol nyelv kilenc legrémisztőbb szava a következő: "A kormánytól érkeztem, és azért vagyok itt, hogy segítsek." Reagan poénja a libertariánus szabadpiaci szereplőktől ered, akiknek az a törekvése, hogy a magánvállalkozókat, hitelezőket, földbérlőket és monopóliumok birtokosait megóvják a kormányok szabályozhatnékjától, attól, hogy bármilyen módon beavatkozzon a nyereségszerzésükbe - különösen a haszonszerzésükbe -, például úgy, hogy nem engedik elegendő bérleti díj felszámítását, vagy azzal, hogy a kormány nem hagyja, hogy a hitelezők rabszolgasorba taszítsák a lakosságot.
Ronald Reagan amerikai elnök (1981-89) és Margaret Thatcher brit miniszterelnök (1979-90)
Az osztrák iskolában gyökerező libertarianizmus a XIX. század végén alakult ki a szocialista reformokkal szemben. Az osztrákok azt feltételezték, hogy a civilizáció kezdetén a magánvállalkozók kölcsönhatásba léptek egymással, hogy saját maguknak teremtsenek vagyont, és közben feltalálták a pénzt és a kamat eszméjét mindenféle kormányzati beavatkozás nélkül.
A pénz osztrák eredetmítosza szerint - amellyel minden közgazdásznak átmosták az agyát - a pénz cserekereskedelemmel kezdődött. Egyesek búzát vagy más terményeket termesztettek, vagy cipőt és más kézműves termékeket készítettek, mások pedig nyersanyagokat, például ezüstöt szállítottak.
E cserében a résztvevők állítólag azért szerették az ezüstöt, mert az nem romlott meg. Azt feltételezték – tévesen -, hogy egységes és állítólag könnyen osztható. Azok az egyének, akik képesek voltak vagyont felhalmozni, olyasmit akartak, amit más is akart, és ami elég könnyedén elérhető volt, mint az ezüst vagy az arany - és ez tette lehetővé a pénzzé válásukat.
Ahogy elkezdtem megvizsgálni, hogyan jött létre a pénz, gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy nem úgy kezdődhetett, ahogy a közgazdászhallgatóknak tanították. Vegyük azt az egyszerű állítást, hogy az ezüst egységes minőségű. Nem volt az. Honnan lehetett tudni, hogy tiszta az ezüst? Azt hiszem, Babilonban a szabványos ötvözet hét-nyolcad volt, a görögöknél és Rómában eltérő tisztaság számított szabványosnak. Volt hamisítás. Tehát nem volt egységes az ezüst. Csak a templomokban lehetett megbízni, ezért az ezüstpénzt ők verték, nem pedig a bányászok, akik kiásták és cipőre vagy más fogyasztási cikkekre cserélték a darabkáit.
Igaz, hogy a fémpénz nem rozsdásodott. Valóban tartós volt. De miként alakult ki az az áregyenérték, hogy valaki ezüstpénz formájában fizessen egy adott mennyiségű gabonáért, hogy aztán hazamenjen és kenyeret süssön belőle. Kellett léteznie valamilyen szabványos súlymértéknek egy apró ezüstdarabhoz és egy térfogatmértéknek a gabonához. Ehhez mérlegre volt szükség, de nem voltak pontos mérlegek az apró súlyokhoz - de még így is a Biblia és a babiloniak megbélyegezték a hamis súlyokat és mértékeket használó kereskedőket.
A bronzkori Közel-Keleten bizonyos mértékegységeket kellett használni. Egy ezüst minát 60 sékel súlyra osztottak. A legtöbb agrárgazdaságban azonban gabonában fizettek. Az osztrák teoretikusok ezt a tényt azzal a kifogással kerülték meg, hogy azt kérdezték, hogyan hordhattak az emberek gabonát a zsebükben anélkül, hogy az megpenészedett volna.
Kevés kísérletet tettek annak megértésére, hogyan és milyen tranzakciók zajlottak a bronzkorban. És nemcsak a bronzkorban, hanem egészen a középkori Európáig a legtöbb fizetést nem év közben, hanem csupán évente egyszer, a termés beérkezésekor teljesítették. A gazdaságok az év nagy részében hitelgazdaságok voltak, és csak bizonyos alkalmakkor fizettek, hogy rendezzék a felhalmozott adósságokat.
Például most itt vagyunk az austini Ale House-ban. Sok babiloni elment az alehouse-okba, és az év során felgyűlt számlatartozásaikat aratás idején rendezték a cséplőpadon. Ez jól van dokumentálva, és említve a királyi Tiszta Lap kiáltványokban, amelyek ezeket az adósságokat eltörölték. És ez megkövetelte, hogy a kocsmáros-asszonyok palotával vagy a templomokkal szembeni adósságait szintén nullázzák.
Senki sem adott kölcsön tényleges pénzt a termelőknek, akik az kocsmáros-asszonyok ügyfelei voltak, és a kocsmáros-asszonyok nem fizettek pénzt a beszállítóiknak. A forrásokat hitelre előlegezték, amelyet az aratás idején kellett kifizetni. Az agrárközösségek hitelre kereskedtek, a pénzbeli elszámolás főként úgy történt, hogy évente egyszer egy teljes termesztési idény tranzakcióira vonatkoztak, nem pedig spontán cseremegállapodások keretében minden egyes tranzakcióra. Az árukra és szolgáltatásokra vonatkozó személyes kötelezettségekről beszélek, nem pedig a kereskedők pénzügyi tranzakcióiról, akik egymás közt ezüstöt használtak.
A gazdaság fizetési és hitelviszonyait két külön kategóriába sorolták: a kereskedelmi kifizetéseket ezüstben, az agrárgazdaság kötelezettségeit gabonában tartották számon (vagy denominálták).
ezüstpénz Mezopotámia
Így a gabona és az ezüst vált a pénzfizetés első két fő eszközévé. Friss gabona a cséplőpadlón, a finomított ezüstötvözet pedig templomi előállításban a szabványosított tisztaság biztosítása érdekében. Mindkét fizetési mód címlete a hatvanad részen alapult.
A pénzmozgások jelenős része adósságok kifizetésében öltött testet, főként palotai és templomi begyűjtők illetve e nagy intézményekkel együttműködésben álló személyek felé.
Királyi adósság-elengedés az adósok fizetési képességét akadályozó körülmények esetén
De mi történt, amikor a betakarítás nem hozta a várt mennyiséget, azaz nem sikerült? Ez olyasvalami, ami zavarba ejtette a közgazdászokat és a történészeket, akik a modern kori gazdasági elképzeléseken nevelődtek. Az, hogy emberek sokasága fizetésképtelen visszavezet minket a korábban említett problémához. Az ókori társadalmaknak úgy kellett kezelniük ezeket az "isteni cselekedeteket", mint amelyek egyszerűen megkövetelik a fizetési igények elengedését, ilyen szerencsétlenségek bekövetkezte esetén.
Ez nem mezopotámiai jelenség volt kizárólag. Amikor a Brit Kelet-indiai Társaság meghódította Indiát, véget vetett az iszlám északon követett gyakorlatának, amelyek ilyen szerencsétlenségek idején elengedik az adósságokat. Ez már régóta fennálló gyakorlat volt. Az uralkodók rájöttek, hogy a termés elégtelensége esetén cselekedniük kellett, megakadályozandó, hogy a lakosság elveszítse a földjét és rabságba essen.
Ha ezt elmulasztották megtenni, akkor gyakori válasz volt, hogy az adósok elmenekültek. Az ilyen adósok menekülését már a Kr. e. II. évezred vége óta feljegyezték. A rabságban lévő adósok nem szolgálhattak a hadseregben. De át is állhattak a támadókhoz, akik megígérték, hogy elengedik az adósságukat - ez gyakori stratégiája volt a görög tábornokoknak a helyi lakosság megnyerésére.
A földeken a gazdasági szabadság azt jelentette, hogy képesek voltunk megtermelni a megélhetésünkhöz szükséges eszközeinket. Hammurapi törvényei megpróbálták megőrizni ezt az állapotot – vagy helyreállítani, ha megzavarták – kikötve, hogy ha Adad, a vihar istene árvizet hoz a földekre, akkor nem kell gabonaadósságot fizetni. A háború egy másik alkalmat jelentett az ilyen adósság elengedésekre. De még ezen problémákat kivéve is felismerték, hogy adósságok a normális élet során is felhalmozódhatnak.
Hogy megszüntesse az agráriumból élőket sújtó hátralékos kötelezettségeket, minden új uralkodó azzal kezdte trónra lépését, hogy Tiszta Lapot hirdetett – Hammurapi dinasztiájának minden uralkodója, valamint Lagash korábbi és más szomszédos országok uralkodói egyaránt.
Az erős uralkodók célja, hogy megakadályozzák a hitelezői osztály kialakulását és ezzel uralkodásuk megdöntését
A társadalmi rend helyreállításának kulcsfontosságú eleme volt megakadályozni egy agresszív hitelezői osztály kialakulását és vagyonának saját politikai hatalommá alakítását, ahogy azt a hitelezők a késői Római Birodalomban tették, és megpróbálták újra a Bizánci Birodalomban a IX. és X. század folyamán, amikor is a nemesség a biztosítékként zálogba adott földeket igyekezett kisajátítani, és a függő helyzetben lévő munkaerőt arra használni, hogy saját hadsereget állítson fel Konstantinápoly ellen. De Konstantinápoly nyert.
A Bizánci Birodalom meghívta a rivális tábornokot, hogy közös vacsorán pecsételjék meg a békét. Leült a császár a tábornokkal, és megkérdezte, mi lenne a legkézenfekvőbb módja, hogy megakadályozzák a nemesség jövőbeli harcait és békében éljenek. Majd elmagyarázta, hogy nem fogja megtorolni korábbi riválisát, és a gazdag családokat saját földjükkel és pénzbeli vagyonukkal meghagyja, de nem vehetik el a földet a parasztságtól. A Bizánci Birodalomnak szüksége volt ugyanis a szabad parasztságra és a nemességre egyaránt, hogy segítsenek a birodalmat a keleti betolakodók fenyegetésétől megvédeni.
Az előbbi rivális hadvezér elmondta, amit egy klasszikus görög zsarnok, Thrasybulus tanácsolt a Kr. e. VII. században kortársának a korinthoszi uralkodónak, Periandernek, aki megdöntötte az arisztokráciát, eltörölte a parasztságot rabságban tartó adósságokat, és újraosztotta a földet (amit a görög „zsarnokok” tettek, és amiért a későbbi oligarchák becsmérelték őket, és a „zsarnok" címkét szitok szóvá változtatták).
Amikor Periander megkérdezte mit tegyen, hogy megakadályozza az elmozdított korinthoszi oligarchiát abban, hogy visszaszerezzék korábbi despotikus hatalmukat, Thrasybulus átsétált egy szomszédos búzamezőre, rámutatott a különböző hosszúságú búzaszárakra. Fogott egy sarlót, söprő mozdulatot tett, ezzel a szárak egyenlővé váltak, ugyanarra a szintre kerültek.
E vizuális metafora elég világos volt. Hasonló logikával magyarázta a bizánci vezér annak szükségességét, hogy megadóztassák a leggazdagabb családok jövedelmét (de meghagyják nekik földbirtokaikat), ezzel megakadályozva őket abban, hogy önző módon megpróbálják átvenni a hatalmat. Máskülönben azt tennék, amit a gazdag és „befutott” családok szoktak, megpróbálnának megszabadulni a palota hatalmától.
Ez segít megmagyarázni, hogy a nem-nyugati gazdaságok, mint például az ókori Közel-Kelet, sőt a korai görög és római „zsarnokok” és királyok miért tudták sikeresen megakadályozni az oligarchák hatalomra jutását és gazdaságuk elszegényítését, ahogyan arra később, a Kr. e. IV. századtól kezdve már képesek voltak, polgárháborút vívtak, hogy megdöntsék az uralkodók szabályozó hatalmát, amelyre a lakosság alapvető szükségleteinek és az önfenntartás eszközeinek védelméhez volt szükség.
Úgy vélem, hogy a modern közgazdaságtan középpontjában a gazdasági hatalomra való törekvés addiktív kényszere áll, melynek célja, hogy másokon uralkodjon - adósi, bérlői vagy kereskedelmi kliensi függéssel -, mely így dominálja és elszegényíti a körülötte lévő társadalmat.
az Egy Százalék
Látjuk, hogy az Egy Százalék azt teszi, amit a hasonló elit mindig is megkísérelt. Láthatjuk, hogy a hitelezők miért imádják annak szabadságát, hogy megtagadhatják adósaiktól az adósságaiktól való megszabadulást, és miért kezelik ezt a természetes rend részeként.
A pénzügyi szektor tartja ellenőrzése alatt a legtöbb monetáris vagyont, és elborzad a gondolatától is, hogy az adósok megszabadulhatnak a hitel fizetés kötelmétől.
Majdhogynem iszonyodást vált ki a bronzkori gazdaságtörténetet és a korai antikvitást sikertörténetnek tekinteni, melyben megakadályozták az oligarchiák felemelkedését, hogy azok ne használhassák az adósságot, mint tőkeáttételt a lakosság elszegényítésére az önfenntartáshoz szükséges földjeik kisajátításával – házról házra, parcelláról parcellára, hogy ne maradjon talpalatnyi hely az emberek számára, ahogy a bibliai próféta, Ézsaiás mondta.
Hol tart ma a gazdasági diskurzus arról, hogyan hozzunk létre egyszerre vegyes és egyben kiegyensúlyozott állami-magán gazdaságot? A diákokat arra nevelik, hogyan hagyják működni a gazdag pénzügyi szektor által uralt szabadpiacot, hogy a gazdagok azt csinálhassanak, amit akarnak. A rómaiaknak nem volt szükségük Margaret Thatcherre vagy Ronald Reaganre, hogy tanácsot adjanak nekik a gazdasági szabadságról. A római oligarchia számára a szabadság azt jelentette, hogy kötöttségek nélkül azt tehettek a lakosság többi részével, amit csak akartak.
Ez az eredménye a gazdaságilag és politikailag magánkézben levő szabadpiacnak. A szabadságot, hogy a hitelezők és a földtulajdonosok bérleti díjat számíthatnak fel, a monopóliumok számára pedig azt, hogy annyit vehetnek el áldozataiktól, amennyit csak tudnak. Ez azonban az ellenkezője annak, amit Adam Smith, John Stuart Mill és a többi klasszikus közgazdász szabadpiac alatt értett. Ők valójában a földesuraktól, a monopolbérletektől és a privatizált hitelezői hatalomtól mentes piacban gondolkodtak. Ez az alapvető harc, már az ókor óta folyik tehát, hogy a társadalmakat megszabadítsák a "gazdasági járadéktól" és az ahhoz kapcsolódó oligarchikus járadékszedő hatalomtól.
HARMADIK RÉSZ
A hitelezők örök háborúja az adósok ellen
A hitel, a pénz és a kamat eredetéről szóló cikkeimnek közös a hivatkozási kerete. A gazdasági gyakorlatok és vállalkozások kezdeteitől indulva az ókori Közel-Keleten, a klasszikus ókoron és a középkori Európán át haladva egészen napjainkig a gazdag osztályok oligarchiává akartak válni, hogy kormányuk és vallásuk feletti ellenőrzéssel megvédjék, legitimálják és növeljék vagyonukat, különösen a hitelezőkként, monopóliummal vagy földbirtokosként szerzett bérleti díj-elvonási kiváltságaikat.
Ebben az összefüggésrendszerben kell vizsgálni minden korszak gazdasági világképét, mindenekelőtt a piac "szabadságának" kérdését, és azt, hogy kinek a szabadságáról is van valójában szó! Ez volt a nagy kérdés a civilizáció történelme során, a bronzkori Közel-Kelettől kezdve, amikor az uralkodók rendszeresen Tiszta Lapot hirdettek, hogy helyreállítsák a gazdasági rendet a szerveződő oligarchiák megfékezésére, a Római Köztársaság öt évszázados polgárháborúján és Jézusnak a kialakuló zsidó oligarchia elleni harcán át egészen a mai civilizációs küzdelemig az USA-központú bérlő oligarchiák által uralt NATO-Nyugattal, mellyel szemben a globális többség áll centrumában a BRICS csoporttal.
A pénzügyi elit mindig is ugyanezt a harcot folytatta a korszakok során, amikor ellenállt minden olyan kormányzati hatalomnak, amely képesnek mutatkozott korlátozni öncélú, a társadalom rovására történő haszonszerzésüket és hitelezői hatalmukat. Ma ezt látjuk a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és a "libertárius" ideológia hitelezőbarát gazdaságpolitikájában, mind arra törekszenek, hogy a pénzügyi szektorban összpontosítsák az erőforrások elosztására és a gazdaságok tervezésére irányuló hatalmat, elvéve azt a demokratikus kormányzatoktól. A mai neoliberális elképzelés szerint meg kell szabadulni a kormányzati hatalomtól (kivéve, ha azt a bérleti szektorok ellenőrzik), és ráhagyni a privatizált pénzügyi szektor bankjaira, hogy irányítsák a pénzt és a hitelt, ami a legfontosabb közhasznú szolgáltatás.
Kína kormánya anélkül finanszírozta figyelemre méltó ipari fellendülését, hogy magánhitelezőktől kellett volna kölcsönt felvennie. Kevés pénz volt, amit a hazai lakosságtól kölcsönözhetett volna, ezért a Bank of China saját pénzt nyomtatott. A tipikus pénzügyi gyakorlattól eltérően nem követelte a személyes vagyon fedezetként való elzálogosítását, mivel részvény- és kötvénytulajdonok vagy jelentős ingatlanok még nem léteztek. A kormánynak nem kellett kötvénytulajdonosokhoz fordulnia, hogy növelje állami kiadásait - és egyébként sem voltak hazai kötvénytulajdonosok, akiktől a forradalom után kölcsönt vehetett volna fel.
Kína azt tette, amit minden szuverén nemzeti kormány megtehet - amit Abraham Lincoln tett a polgárháborúban. Egyszerűen pénzt nyomtatott. Minden kormány, amely nagyobb háborút vívott, ezt kellett tegye. Ám, annyira meggyökeresedett az az elképzelés, hogy ez a lehetőség nem áll a kormányok rendelkezésére, hogy amikor 1914-ben kitört az első világháború, a legtöbb közgazdász és más megfigyelő meg volt győződve, hogy a háború néhány hónapon belül véget fog érni, mert sem pénz sem hitel nem állt rendelkezésre a harcok folytatásához. A kormányok azonban egyszerűen azt tették, amit a magánhitelezők utáltak: saját pénzt nyomtattak belföldi szükségleteik kielégítésére. Hitelt fegyverek és más, külföldi valutában denominált termékek importjára vettek fel, ezzel pedig kormányok közötti adósságokat hagytak hátra, amelyek megalapozták Európa háború utáni gazdasági katasztrófáját.
A béke helyreállítása után a pénzügyi osztály azt követelte, hogy a kormányok térjenek vissza a magánkötvény-tulajdonosoktól való függéshez. Röviddel a háború előtt, 1913-ban az Egyesült Államokban a hitelpolitika - és ezáltal a források elosztásának és a pénzfelhasználás céljainak ellenőrzéséért folytatott harc - a Federal Reserve System létrehozásával és az amerikai kincstári (Pénzügyminisztérium) funkciók átvételében csúcsosodott ki. Addig az amerikai kincstár (Pénzügyminisztérium) szervezte a hitelkínálatot az Egyesült Államokon belül, és határozta meg a kamatlábakat. A hitelkínálat koordinálására, különösen az őszi termények mozgatására tizenkét helyi körzet állt rendelkezésére.
A J.P. Morgan azonban összeszervezett egy bankárcsoportot, amellyel megakadályozta, hogy a pénzgazdálkodás (monetáris) közhasznúvá váljon. Céljuk az volt, hogy a monetáris politikát a nagy pénzügyi központok kezébe fogják össze. Szükség volt valamilyen formában működtetni a kincstárt, mire a Federal Reserve átvette a kincstári hatáskörök javát is, és ezzel a magánbankok szoros ellenőrzést alakítottak ki a Fed felett. Még azt is elérték, hogy kizárták annak lehetőségét, hogy bármilyen kincstári vagy más washingtoni tisztviselő tagja lehessen a Federal Reserve igazgatótanácsának. És ahelyett, hogy a központ Washingtonban működött volna, fő fiókká a New York-i Fed vált, vezető fiókokkal Bostonban, Chicagóban és Philadelphiában a gabonakereskedelem miatt.
J.P. Morgan Chase bankház mai vezére Jamie Dimon
Ez a pénzügyi puccs a pénz és a hitel feletti ellenőrzést a bankárok kezébe adta, lehetővé téve számukra, hogy eldöntsék, kinek és milyen célokra nyújtsanak hitelt. És ahogy ma látjuk, a bankárok nem az ipari tőkeképzést finanszírozzák. Sokkal nagyobb pénzügyi nyereséget lehet elérni az amerikai gazdaság dezindusztrializálásával és az ingatlanok, kötvények és részvények emelkedő áraiból származó "tőke" eszközár-nyereséggel. A bankok elsősorban ilyen eszközök megvásárlására adnak hiteleket, ami felhajtja az áraikat – hitelre.
Ez a pénzügyi haszonszerzésre való összpontosítás - a már meglévő ingatlanok és pénzügyi eszközök ellenében történő hitelnyújtás révén - a bankrendszer biztosítékalapú hitelezésre való összpontosításának eredménye. A bankok akkor nyújtanak kölcsönt, ha van fedezet. Az állami szektorban a hitel általában egy eszköz megvásárlására szolgál. Gyakran a megvásárolni kívánt eszköz a biztosíték, melyet a banknak adnak zálogba a vásárlás finanszírozásáért cserébe. Az Egyesült Államokban a banki hitelek mintegy 80 százaléka ingatlanra szól. A kölcsönöket részvények és kötvények ellenében is nyújtják. A magántőke cégek kölcsönt vehetnek fel egy vállalat átvételére (gyakran úgy, hogy ajánlatot tesznek az összes részvény megvásárlására a meglévő tulajdonosoktól), hogy magát a vállalatot adják biztosítékként, magyarul zálogként. E biztosítékalapú hitelezés eredménye, hogy a banki hiteleket az ingatlan- és a pénzügyi piacokra irányítják.
Ez a pénzügyi buborékok lényege. Minél több a hitelkínálat, annál magasabbak az árak. Ez történt az amerikai ingatlanokkal 1945 óta, és a részvényárakkal a tőkeáttételes felvásárlások 1980-as évekbeli megjelenése óta. Mondhatnánk, hogy az Egyesült Államok és más nyugati gazdaságok mai adósságterhelt dezindusztrializációja egy 80 éves pénzügyi buborék gazdaság végterméke.
A pénzügyi buborék a fenntarthatatlan piramis játék
Nem kellett volna így lennie. Amint fentebb említettük, Kína úgy finanszírozta ipari felvirágzását, hogy állami hiteleket hozott létre a tárgyi tőkebefektetések és a még nem létező ingatlanok építésének finanszírozására. Az elképzelés az volt, hogy új tőkét hozzanak létre és új épületeket építsenek, nem pedig az, hogy pénzügyi hasznot húzzanak ezen eszközök emelkedő áraiból. A gazdaságok elpénzügyesítésének mai nyugati politikája egészen más, mint amit a XIX. századi ipari kapitalizmus elképzelt.
Legalábbis a német és a közép-európai bankrendszer elképzelése az első világháborúig az volt, hogy a pénzügyi rendszert az ipar szolgálatába kell állítani, hogy hitelt nyújtson új tőkeképzéshez, nagyrészt a bankok, a kormány és a nehézipar partnerségében. A mai Nyugat azonban az ipart a pénzügyek alárendeltjévé tette, nem pedig fordítva.
Mindez távol áll attól, ahogyan a hitel az ókori Közel-Keleten elvezetett a pénz intézményéhez, mint a lakosság által felhalmozott adósságok jelölésére szolgáló eszközhöz, amit ugye elsősorban a nagy palotai és templomi intézmények felé a mezőgazdasági árpaadósságok, illetve a kereskedőknek adott pénzelőlegek vagy áruszállítmányok megelőlegezése céljából egyenlítettek ki, az értékét pedig - és a fizetendő összeget - ezüstben határozták meg. Nyomon követtem, hogyan fejlődött a pénz- és hitelrendszer az ókori Közel-Kelettől kezdve a görögökön és Rómán át a keresztes háborúkig, valamint a XVII-XVIII. századi fiskális (költségvetési) államok létrejöttéig. A fejlődés nagy vonalakban az állam által létrehozott pénztől a modern fiskális (költségvetési) államig terjedt, amelyet elsősorban azzal a céllal hoztak létre, hogy minimalizálják a háborús kölcsönöket nyújtó hitelezők kockázatát.
Háború finanszírozási érdekből a pápaság érvénytelenítette az uzsora keresztényi ellenzését
Az ókori kormányzatok hitelezők voltak, nem pedig adósok. Királyi eladósodásra csak a Római Egyház idejétől van példa, amikor a pápaság kíséreltet tett a keresztény birodalmak ellenőrzése alá vonására. Ehhez fegyveres erőre volt szükség, hiszen a hadseregek finanszírozást igényeltek. A keresztes hadjáratok és a pápaság által vívott számos más háború elsősorban keresztény testvérek ellen irányult „Németországban” „Franciaországban” (a katharok ellen), Szicíliában, a Balkánon és a Bizánci Birodalomban.
Róma hadvezér-hűbérurai pénzhez juttatásának megszervezése a megvívandó háborúk érdekében ez volt az ami elindította a Nyugat finanszírozását. Ehhez a kölcsönöket kamatra adták, és ez létrehozta a nemzetközi kereskedő-bankár osztályt - valamint megszüntette a keresztény ellenállást az uzsorával/kamattal szemben.
Az 1095-ös keresztes hadjáratok kezdetétől a XVI. századig a Római Egyház volt az egypólusú Nyugat-Európa szervező ereje. A pápák a világi királyokat vazallusaikként kezelték, és meg akarták szerezni az irányítást a kereszténység négy másik patriarchátusa Konstantinápoly, Antiochia, Alexandria és Jeruzsálem felett, melyeket együttesen keleti ortodox egyházként ismerünk.
Az I. évezred fordulón Konstantinápoly volt messze a legerősebb hatalom, az Új Róma, és császára volt az "igazi" római császár. A régi Róma és pápasága csupán a korai kereszténység csökevényes maradványának tűnt, mely a X. századra oly mélyre süllyedt, hogy még a katolikus történészek is pornokráciaként - a szajhák uralmaként - emlegetik a pápaságot, mely a vezető tuskulumi családok irányítása alatt állt (Róma külvárosi dombjain), akik helyi személyes tulajdonukként kezelték Rómát, különösebb vallási dimenzió nélkül.
Vatikáni lépcső
E hanyatlás reformmozgalomba torkollott, melyet főként a németek indítottak, és hamarosan birodalmi tervvé terebélyesedett, ám nemcsak a pápaság keresztényesítésére irányult, de az egész kereszténység feletti ellenőrzés megszerzésére egy nagy egypólusú átalakulás részeként. Ez az 1054-es Nagy Egyházszakadással indult, amely elválasztotta egymástól a római kereszténységet és a keleti ortodox egyházat. Az 1075-ös Pápai Diktátumok részletesen kifejtették e hatalomátvételi taktikát.
A probléma a birodalmi tervvel az volt, hogy miként lehetséges ezt az eredendően ellenséges hatalmat hadsereg és zsoldosok felbérlésére szánt pénz nélkül megszerezni. Az egyházi birtokok Európa-szerte nagyobbak voltak, mint a királyi birtokok, de ezek bevételeikkel egyetemben helyi ellenőrzés alatt álltak támogatandó a jótékonysági és egyéb szociális tevékenységeket. Róma az általa kiválasztott királyok kinevezési és szentté avatási hatalmával rendelkezett, ugyanakkor kiátkozta azokat, akik Róma katonai és pénzügyi támogatásának igényével szembe mertek szállni.
A XI. században a normann zsoldosok és fosztogatók „Franciaországon” keresztül dél felé, Itáliába vonultak. 1061-ben II. Miklós pápa beszervezte Robert Guiscard hadvezért, akivel megegyeztek, király lesz, ha Dél-Itáliával együtt meghódítja Szicíliát és azt a pápaság hűbérbirtokává teszi. Hasonló alkut kötöttek Hódító Vilmossal 1066-ban, hogy az Normandiából sereget vezessen Angliába, és hűséget fogadjon Rómának. A pápák e két hűbérese beleegyezett, hogy adót fizet, és hagyja, hogy Róma nevezze ki a püspököket királyságaikban, ezzel azonban Róma ellenőrzést gyakorolhatott a bevételeik felett.
„Németország” uralkodói nem Róma által beiktatott hadurakból kerültek trónra. A német fejedelmek maguk közül választottak és viselték a Szent Római Császár és Itália Királya címet. Miután a X. század végén és a XI. század elején megpróbálták megreformálni a pápaságot, ellenálltak püspökségeik és pénzügyeik pápai ellenőrzésének. Saját püspököket neveztek ki, és megpróbálták a német egyházat beolvasztani a polgári közigazgatásba, a teokratikus függetlenség biztosítása helyett.
A helyi egyházi jövedelmekért felelős püspökök kinevezése feletti pápai ellenőrzés kérdése Róma és a külföldi királyok között invesztitúra harchoz vezetett, belföldön pedig a királyok és nemességük között alakult ki harc, mindez reakcióként Róma azon követelésére, hogy a királyi adókból finanszírozzák a császári pápaságot. Amikor Anglia bárói 1215-ben megszövegezték a Magna Chartát, hogy joguk legyen megakadályozni János királyt, hogy beleegyezésük nélkül adókat vessen ki, a király megkérte III. Innocentus pápát, hogy átkozza ki e bárókat, mert ellenzik isteni uralmát. Innocentus így is tett. Bullát bocsátott ki, megsemmisítve a Magna Chartát, és támogatta a királyok isteni jogát, hogy ne engedjék, hogy a nemességük korlátozza őket, hogy adókat vessenek ki Róma más keresztény országok elleni háborúik finanszírozására. Ez azonban kevés hatással volt a királyi adóztatással szembeni hazai ellenállás megállítására.
A háborúskodáshoz külföldi finanszírozásra volt szükség, mert a királyok adóztatási képességét valóban korlátozta a hazai ellenállás. A korabeli krónikások leírták, a pápai követek hogyan mutatták be János fiának, III. Henriknek az aláírt üres váltóként szolgáló pápai bullákat, amelyek arra kötelezték, hogy kölcsönt vegyen fel olasz bankároktól, akiket Róma szponzorált, hogy pénzt biztosítsanak a németek elleni támadásokhoz és más keresztények elleni harcokhoz szükséges csapatok fizetéséhez, különösen a keleti ortodox kereszténységhez ragaszkodó országok ellen.
Konkrétabban, 1227-ben IV. Innocentus kiátkozta a németországi II. Frigyest, 1245-ben pedig utasította III. Henriket, hogy vegyen fel kölcsönt firenzei kereskedő bankároktól, és országa megadóztatásával fizesse ki a Dél-Itália német uralma elleni háborút. Ezzel vette kezdetét az olasz bankszektor pápai támogatása, és ez vezetett Angliában polgárháborúhoz, miután a parlament az Oxfordi Rendelkezések kidolgozásával igyekezett megerősíteni a Magna Chartát.
„IV. Sándor pápa érvénytelenítette ezeket a rendelkezéseket, és bullát bocsátott ki, amelyben kiátkozta támogatóit. Róma megnyerte a polgárháborút, és elérte, hogy a Parlament ne tehessen olyan hatalomra szert, amellyel megakadályozhatja a háborús adósságokat, amelyeket a világi királyoknak kellett vállalniuk.”
Mint már említettük, a kereszténységnek öt patriarchátusa volt, ezek közül a XI. század előestéjén Róma számított a legjelentéktelenebbnek! A központ Konstantinápoly volt. Róma többször kiátkozta a pátriárkákat, azzal a törekvéssel, hogy átvegye felettük a hatalmat, a pénzügyeikkel együtt. A keresztes hadjáratokat elsősorban a keresztények többsége ellen vívták, azzal a céllal, hogy a teljes kereszténység fölé római ellenőrzést erőltessenek.
A pápák felismerték, ha háborúzni akarnak, ahhoz meg kell szervezniük a háború finanszírozását (amint azt fentebb kifejtettük), és ez Jézus és korai keresztény követői legalapvetőbb tanításának megfordítását követelte meg. Rómának meg kellett változtatnia az uzsora keresztény ellenzését, mert a kereskedőcsaládok - a pápaság háborúit finanszírozó bankárok -, ragaszkodtak az uzsora felszámításához. A skolasztikus teológusok különbséget tettek kamat és uzsora között. Az uzsorát "kamatnak" nevezték át, amikor keresztények számították fel, legalábbis a Róma által megáldott célokra, a háborús kölcsönökkel az élen. Ugyanebben a szellemben mondta Nixon elnök, hogy "ha az elnök teszi, az nem bűncselekmény".
Ennek hatására a nagy bankárcsaládok növekedése legitimálódott, így ezek, a királyoknak a háborúk megvívásához nyújtott hitelek révén folyamatosan gazdagodtak. A keresztes hadjáratok 1291-es befejezése után a pápaság hatalma hosszú hanyatlásnak indult. De létrehozta a pénzügyi társadalmi osztályt, melynek növekedése idővel beárnyékolta Róma növekedését. A pápai reformmozgalom és a keresztes hadjáratok legfőbb és hosszú távú hatása tehát az volt, hogy a kereszténység alapvető erkölcsi tanítását, amely ellenezte az uzsorakamatot, megfordította, miközben egy új birodalmi és intoleráns kereszténységet hozott létre.
A háborús adósságok kifizetésére kötelezett parlamentáris költségvetési államok létrehozása
A XIV. század elejétől kezdve IV. Fülöp francia király szakított az egyházzal, és az avignoni pápák sorát támogatva elkobozta az egyházi Templomos Lovagok bankrendjének vagyonát (valamint a franciaországi zsidók és longobárdok vagyonát). Az ezt követő két évszázad során a világi királyok a bankárok még nagyobb ügyfeleivé váltak, kölcsönöket vettek fel saját világi háborúik megvívásához.
A XVI. század végén és a XVII. század elején a bankárok, az európai királyok ugyanazzal a problémával küzdöttek, mint Latin-Amerika az 1980-as években és ma is: Nem tudták kifizetni a kamatos kamattal növekvő adósságaikat, így az esedékessé váló adósságaikat egyszerűen továbbgörgették, a kamatokat hozzáadva a tőkéhez. A bankárok pedig csak úgy tudták a felszínen tartani őket, ha folyamatosan kölcsönadtak nekik, hogy legalább a felhalmozódó kamatokat képesek legyenek kifizetni.
A bankárok számára az jelentette a problémát, ha nem adtak volna kölcsön a királyoknak elegendő pénzt, hogy tudjanak fizetni, a királyok kénytelenek lettek volna nem fizetni. Ez megakadályozta volna a Fuggereket és más bankárokat, hogy kifizessék saját betéteseiket. Így aztán a spanyol és francia királyoknak újabb hadikölcsönöket adtak, a csodában reménykedve.
Ezt hívják „bizalomtündérnek” ( a modern közgazdaságtanban).
Az egyetlen vagyon, amelyet a királyok adósságaik kifizetésére igénybe vehettek, a királyi birtok volt, a király saját magánbirtoka. Birodalmuk egyéb jövedelmeit és vagyonát azonban a királyok nem zálogosíthatták el egyoldalúan. A királyi adósságok nem voltak igazán „közösségi” jellegűek; ezek csak a palotaszektor adósságai voltak. Modern fogalmaink szerint nem tekinthető ez "kormányzati" vagy "államadósságnak". A királyoknak csak akkor volt joguk adóztatni, ha a nemesség belement, bár a külkereskedelemre jövedéki adót vethettek ki. Hitelezőik ezért aztán igyekeztek számukra kereskedelmi monopóliumokat szervezni, hogy képesek legyenek a királyi adósságokat fizetni, de ez még mindig nem jelentett elég pénzt ahhoz, hogy fizetőképesek maradjanak.
A nagy bankházak belátták, elvesztik a pénzt, ha olyan királyoknak kölcsönöznek, akik nem rendelkeztek a visszafizetéshez szükséges forrásokkal. Körülnézve Európában, észrevették, hogy a kis olasz önkormányzó városokban működik egy másik modell az adósok számára. Ilyen közösség volt Firenze és Genova, valamint a holland városok. Ezeket a közösségeket választott vezetés irányította kollektívan. Felhatalmazták e vezetőket, hogy a közösség tagjainak vagyonát kollektíven zálogba adják biztosítékként, hogy kifizethessék a háborús adósságokat, amelyeket fel kellett vállalniuk, hogy megvédjék magukat a franciák és más katolikus királyok ellen, akik megpróbálták meghódítani őket.
Ezt az újfajta berendezkedést látva a bankárok belátták, hitelezési kockázatuk minimalizálásához olyan államra van szükségük, amely nemzeti szinten is képes azt tenni, amit az olasz és holland önkormányzati közösségek tettek. Hollandia megfelelően reagált, és ilyen közösségek szövetségévé vált, a hollandokat pedig meghívták Angliába, hogy hozzák létre azt a fajta parlamentáris költségvetési (fiskális) államot, amely képes volt megtenni azt, amit a királyok nem tudtak: nevezetesen, hogy a teljes nemzeti költségvetésben rejlő erőt zálogba adják az általuk felvett adósságok kifizetésére.
A londoni Parlament
Ez volt a modern költségvetési állam eredete. Ez megfelelt a nemzetközi bankárosztály által követelt feltételeknek. A feudalizmus királyi tartományai nem valódi államok, hanem királyi hűbérbirtokok voltak. A modern költségvetési államok nemzeti adókat vethetnek ki, ami messze túlmutat a királyok saját vagyonuk elzálogosítására vonatkozó költségvetési (fiskális) hatalmán. A modern államot mindenekelőtt olyan költségvetési szervezetként hozták létre, amelynek a hitelezők hajlandóak lennének pénzt kölcsönadni a saját védelmére. Európa északi protestáns államai így szerezték meg a pénzt ahhoz, hogy kiharcolják függetlenségüket Európa katolikus monarchiáitól.
Az adósságokért való kollektív felelősségvállalás elérését szolgáló politikai struktúráik demokráciákká fejlődtek. Az eredmény több volt, mint egy újfajta állam; kialakult egy nemzetek felett álló pénzügyi rendszer, és így a nemzetállamok kénytelenek voltak hitelezőbarát adó- és jogrendszereket bevezetni annak érdekében, hogy megkapják a túléléshez vagy a hódító háborúk megvívásához szükséges kölcsönöket.
„Anglia élen járt a bankrendszer nemzeti szintű fejlesztésében, azzal a nagy monetáris innovációval, hogy az államadósságot a bankok eszközeként használta a kereskedelmi hitelezés fedezetéül a gazdaság bővítése érdekében.”
Mindez azt jelenti, hogy valójában a pénzügyi szektor volt az, amely a gazdasági hatalmát politikaivá tette azzal, hogy hitelezőbarát szabályokkal olyan államot hozott létre, amiben ma élünk. A bronzkori Közel-Keleten volt olyan királyi hatalom, amely képes volt adósságokat elengedni, háborúzni és megakadályozni egy oligarchia kialakulását. Hollandia, Anglia, Észak-Európa és az összes mai nyugati állam rendelkezik költségvetési hatalommal, de nem rendelkeznek azzal a politikai képességgel, hogy megakadályozzák az oligarchiák kialakulását. Egy kozmopolita pénzügyi oligarchiát támogatnak, amelynek hitelezői követelései és ideológiája korlátozza a modern államok hatalmát. Ezek az új államok erősek. Amikor a Ronald Reaganhez hasonló libertáriusok azt mondják, az állam ellen vannak, akkor egy olyan államot akarnak, amely elég erős ahhoz, hogy eltiporja az adósokat, de annyira nem erős, hogy megvédje a közjót a hitelezői követelésektől.
A hitelezők csupán azt akarják, hogy az államok annyira legyenek erősek, hogy kikényszerítsék a számukra történő fizetést; és elég erősek legyenek, hogy a hazai és külföldi hitelezői szövetségek érdekeit a hazai gazdaság növekedése fölé helyezzék. Tehát örökké ugyanaz a harc folyik, hogy mi élvezzen prioritást: A gazdaság növekedése és szabadsága, vagy pedig az, hogy a hitelezőknek van "joguk", hatalmuk az adósságfüggőség fenntartására?
A földbirtoklásról, a pénzről, a vállalkozás eredetéről és a kamat felszámításáról írt tudományos cikkeim ezt a közös nevezőt követik nyomon, hogy a civilizáció hogyan kezelte a hitelt és az adósságot. Ha a civilizációt a hitel, az adósság vagy a kapcsolatok politikai kifejeződéseként tekintjük, akkor felismerjük, hogy ez a civilizáció története szempontjából ugyanolyan fontos, mint Freud számára a szex.
NEGYEDIK RÉSZ
Pénz és kamat mint bronzkori innováció és a korabeli gazdasági rend rugalmassága
Robinson Erhardt: Mindenféle kérdés merült fel bennem. Mert rengeteg dolog került elénk, ami nem kapcsolódik a beszélgetésünk céljához, de mégis beugrott. Korábban azt mondta, hogy a mezopotámiai szövegek korai fordításai meglehetősen eltérőek. Nemrég beszéltem Joyce Carol Oates-szel, a princetoni költő-regényíróval, és megjegyeztem neki, hogy néhány kedvenc versem és költőm nem angolul ír. Tehát elolvashatom egy szerző versét egy fordításban, de az teljesen mássá válik. Az egyik változatban utálom, a másikban viszont a kedvencem.
A fordítás művészet, és mint ilyen nagyon fontos a munkád szempontjából. Ez visszavezet minket ezekhez az ősi szövegekhez, mert azt hiszem, amiről most beszélünk annak az egyik érdekes tanulsága, az lehet, hogy mit tanulhatunk ezeknek a bronzkori civilizációknak és más civilizációknak az összeomlásából az ókortól napjainkig bezárólag. Beszélgetésünk elején említetted Hammurapit Babilóniában és a bibliai Jubileumi Évet. Azok számára, akik nem tudják, ki volt Hammurapi, vagy mi a Jubileumi Év – kifejtenéd, hogy mik ezek, és hogyan járultak hozzá ezeknek az ősi civilizációknak a virágzásához a bukásuk előtt?
Michael Hudson: Kerülő úton válaszolnék. Történetesen, ahogy ma már említettem foglalkoznom kellett néhány fordítási problémával. Az egyik legfontosabb könyvet a pénz eredetéről és társadalmi hatásairól egy német antropológus, Heinrich Schurtz írta 1898-ban. A pénz eredete című művéről van szó, ebben a dél-csendes-óceáni és afrikai német birtokokon élő őslakos közösségeket vizsgálta.
Leírta, hogy ami ott kialakult, az nem az általunk ismert pénz volt. Ez egyfajta tulajdon volt, inkább egy tulajdoneszköz, mint csereeszköz, bár természetesen volt értéke, méghozzá magas. Schurtz megállapította, hogy az, amit "primitív pénznek" neveztek, nem volt ugyanaz, mint Mezopotámia pénze. Valamiféle státuszt hordozó, értékes tárgyak formájában jelent meg, amelyeket többnyire inkább importáltak, mintsem otthon gyártottak. Tehát az általa vizsgált közösségekben, ezeket a kiválósági státusszal bíró tárgyakat külkereskedelem útján lehetett beszerezni - főként egzotikus anyagokból készültek, nem pedig ezüstből vagy aranyból.
Ezek lehetnek ékszerek, kagylók vagy bármilyen egzotikus trófea. Vagy presztízstárgyak, ruhadarabok , bútorok, melyek egy törzsfőnök családjának tulajdonához tartoztak. De nem rendelkeztek olyan szabványosított értékkel, mint a "valódi" pénz, és a lakosság egésze nem használta őket a csere során netán adósságok kifizetésére.
Mezopotámia a gabona mellett importált ezüstöt is, amely az agrárnépesség számára a pénzfizetés - és az adósságok megnevezésének - fő formája volt.
Az arany nem játszott nagy szerepet, elsősorban presztízsértéke volt, különösen a később a régiót meghódító újgazdag kívülállók révén. Az ezüstöt a Hold jeleként értékelték, az arany pedig a Naphoz társult, és mindkettőt a templomok presztízsadományaként értékelték. Mezopotámiának kereskednie kellett az ezüsttel, hogy nyersanyagokat tudjon vásárolni, például a rezet és az ónt, amelyekből a bronz készült, és egyben a Bronzkor névadói. A követ, a keményfát és a drágaköveket mind importálni kellett, és ezüstben fejezték ki az értéküket.
Az ezüst és az arany külföldi kitermelésű volt, nemcsak Babilónia, de a legtöbb ország számára egészen korunkig. Indiát az ókortól kezdve egészen a modern időkig sokáig úgy emlegették, mint az Arany Medencéjét. Kína és Japán ezüstöt akart. Schurtz leírta e kereslet eredetét az általa vizsgált őslakos közösségekben.
Az angol fordítás szerkesztői felkértek, hogy írjam meg a bevezetőt a fordításukhoz, amely épp most kerül nyomdába. Fél évvel ezelőtt kaptam meg a fordításukat. De tegnap átküldték a kiadói korrektúrákat. Az általam írt bevezetőben idéztem Schurtz könyvéből, de most azt találtam, hogy az eredeti fordítás szinte minden bekezdésében megváltoztatták az idézeteimet.
Az egyik szó, amit megváltoztattak, a "kormány" volt. Elmagyarázták nekem, hogy nem használhatják ezt a szót, mert az őslakos közösségekben nem igazán volt kormány abban az értelemben, ahogyan ma használjuk ezt a kifejezést. Azt akarták, hogy az antropológiai fordítás helyes legyen. Az volt a céljuk, hogy elkerüljék az anakronizmust. Négy órába telt, amíg az új fordításokat beírtam a bevezetés új változatába, hogy aztán mehessen gépelésre.
Schurtz rájött, hogy a primitív pénz - a státusz hordozó, a nagyra becsült és presztízst jelentő tárgyak - beáramlása az őslakos közösségekbe a polarizáció forrásává vált. A törzsfők szerepe azonban valami olyasmi volt, mint a mezopotámiai uralkodóké. Sőt, szinte univerzálisnak mondható. A törzsfő feladata volt megakadályozni a gazdaság polarizálódását. Ha ezt hagyták volna megtörténni, a közösségeik úgy végezték volna, mint a késői Róma, ahol a lakosság egy kicsiny része tartotta volna a vagyon javát a saját kezében.
Babilónia és más bronzkori közösségek a világ minden táján szintén ennek elkerülésére törekedtek. A fordítók azonban azt tapasztalták, hogy a Schurtz által vizsgált őslakos közösségekhez hasonlóan náluk sem voltak megfelelő modern szavak arra, hogy leírják, milyen társadalmuk volt. Sok évtizeden át az "állam" szót használták e birodalmak leírására. De ezek valójában nem voltak államok a szó modern értelmében. A palota- és templomi szektorok elkülönültek a gazdaság egészétől. Ma már "nagy intézményeknek" nevezik őket, nem pedig államnak.
Hammurabi törvényei főként a palotai szektort érintő ügyletekre vonatkoztak, beleértve a templomokat is. A földön élő családi alapú közösségeket továbbra is főként a hagyományos szokásjog szabályozta. A személyi sérüléseket például kártérítésként wergild (vérdíj) típusú adóssággal rendezték. De egyeseknek, például az özvegyeknek, árváknak és gyengéknek (akik jóléte a palotától függött, nem pedig a földön élő közösségtől) nem volt családjuk, amely ilyen kártérítést fizethetett volna. Ezért Hammurabi úgy rendelkezett, hogy ilyen esetekben, mint a sérülés, a természetbeni megtorlás volt megfelelő: szó szerint "fogat fogért".
Az assziriológusok számos személyi sérelemmel kapcsolatos jogi esetet fordítottak le, és egyetlen esetben sem találtak megtorlást. Helyette pénzbírságot fizettek, ahogy az a "primitív" Európában jellemző volt. Mi volt tehát a "kormány"? A gazdaság egymástól megkülönböztetett ágazatokra volt felosztva, nem egyetlen egységes szektor volt.
De az assziriológusok nem nevezik ezeket „állami”-nak és „magán”-nak - mert ezek modernista kifejezések a nagy intézményekre és a családi alapú nagyközösségre -, az előbbi nagyrészt a külkereskedelemre épül, és exportkézműves termékeket állít elő főként ezüstpénzért, a földből élő agrárszektor pedig alapvetően belföldi, melynek tranzakcióit gabonaegységekben fejezik ki.
A pénz és a kamat eredete a sumér nagy intézmények számára és az azokon belüli fizetésre
A bronzkori Közel-Kelet palotaszektorának nem állt érdekében, hogy az egész gazdaságot rabságba vigye. Éppen ellenkezőleg: Az őslakos közösségekhez hasonlóan az egyenlőtlenséget a rend felborulása jelének tekintették. A gazdagok azonban az adósok kizsákmányolásával és a földek feletti ellenőrzés megszerzésével igyekeztek státuszt szerezni. A klasszikus oligarchák is erre törekedtek, és ez vált a későbbi nyugati államok - mondhatnánk nyugati civilizáció - jellegzetességévé. Hasonló dinamika játszódott le a XIX. században a Nyugattal kapcsolatba került őslakos közösségekben, ahogyan ez a klasszikus ókorban is történt és történik ma is.
A XVIII. század előtt főként a külföldi adósság szegényítette el az európai gazdaságokat, mivel az adósság megfizetéséhez szükséges pénzt nem a hazai kormányok, hanem a nemzetközi bankárok ellenőrizték. A nem az adósok által előállított pénznemben fennálló adósság a civilizáció állandó elemévé vált. A mezopotámiai uralkodók úgy oldották meg ezt a problémát, hogy az ezüst adósságokat gabonában fizették ki, rögzített és stabil árfolyamon. Az oligarcháknak járó római adósságok azonban kemény pénzben álltak fenn, amelyet a legtöbb adós nem volt képes saját maga előállítani. A külföldi hitelektől való függés egyre inkább polarizálódáshoz vezetett a gazdaságokban, ugyanis a hitelezők kifizetésének kötelezettségét a saját hazai növekedési igényük fölé helyezték.
Mára ez „a külföld-függés” teszi a leghatalmasabb irányító erővé a kozmopolita uralkodó osztályt, mely államok feletti és azokon uralkodik. Valójában a modern „államokat” a XVII. és XVIII. században hozták létre, a lakosság megadóztatásának céljával, hogy az államok feletti hitelezők felé vállalt adósságot megfizessék, ezek az államok feletti hitelezők a Nyugat gazdasági többletének egyre nagyobb részét szívták el, különösen a második világháború óta és ez vezetett az USA dolláralapú pénzügyi-kapitalista gazdasághoz.
A perzsa birodalom meghódította a babilóniai birodalmat, de a legtöbb birodalom az ókortól a keresztes háborúk során létrehozottakon át a császári pápaságig hajlandó volt meghagyni a meghódított országok lakóinak a vallásukat, ugyanígy meghagyták, hogy saját szokásuk és gyakorlatuk szerint éljenek, amíg megfizették a sarcot és az adót. Még a mongol és az oszmán birodalom is toleráns volt. Ami őket érdekelte, az a sarc volt. Így amikor a perzsák meghódították Babilóniát, majd Izraelt, a leggazdagabb családokat túszként magukkal vitték Babilonba, a nép többi részét azonban Júdea földjén hagyták, helybeli vezetőik igazgatása alatt.
A babiloni zsidók asszimilálódtak. Megvannak a babiloni írástudók által lejegyzett leveleik, végrendeleteik és házassági szerződéseik, általuk sok olyan gyakorlat maradt fenn, amelyek a közel-keleti fellendülés motorját adták, ahol a vállalkozás és a közigazgatás minden eleme kialakult.
Mezopotámia és Egyiptom gazdag mezőgazdasági földekkel rendelkezett az Eufrátesz és a Nílus mentén, a folyók sok évezred alatt ezeket gazdag iszappal termékenyítették meg csodálatos talajt eredményezve. De ez a talaj nem tartalmazott fémet, mert végestelen-végig föld volt. Nem voltak benne falak építésére alkalmas sziklák, kövek. Az építkezések többségéhez vályogtéglát használtak, ebből húzták fel templomaikhoz és otthonaikhoz a falakat.
A túlélés érdekében Mezopotámiának be kellett szereznie - a kor nevét adó - a bronz ötvözet alkotó elemeit, mint már említettem. Ki kellett alakítaniuk a külkereskedelmet, ami megkövetelte a vállalkozásszervezést, ezt a palotaszektorban tüsténkedő kereskedőkre bízták. Kialakították a vállalkozás valamennyi alapvető gyakorlati módszerét - a könyvelést, a pénzt, a súlyokat és mértékeket (nem létezhet csere szabványosított súlyok és mértékek nélkül), valamint a kamatlábakat és a nyereség-megosztási megállapodásokat.
Minden termelést és kereskedelmet hitelben szerveztek. Egy sumér vagy babilóniai palota, esetleg a hozzájuk kapcsolódó gazdag családok textíliákat, például ruhákat, szőnyegeket vagy más szőtteseket „adhattak fel” vállalkozó szellemű kereskedőknek, akik északra vagy akár nyugat Afganisztánig, Pakisztánig is eljutottak, hogy ezüstért és más nyersanyagokért cseréljék el a textíliákat. Öt év múlva az eredeti előleg kétszeresét kellett visszafizetniük a megbízóiknak. Ez az ötéves megduplázódási idő évi húsz százalékos, tizedelt éves kamatot jelent, egyötöd per év.
Bármilyen kamatláb megduplázódási időt feltételez. Fellelhetőek a tankönyvi feladataik, amelyekkel a babiloniak az írástudóikat tanították. Így hangzott egy kérdés: mennyi időbe telik, amíg egy bizonyos adósság havi egy sékel kamatláb mellett megduplázódik. (60 sékel egy mina-súlyt tett ki.) A válasz öt év volt. Mennyi idő alatt négyszereződik meg? (Tíz év.) Mennyi idő alatt nő 64-szeresére? (30 év.) Bárcsak az amerikai egyetemeken, ahol közgazdaságtant tanítanak, feltennék ezt a kérdést. A mai kamatlábak sokkal alacsonyabbak (kivéve a személyi hitelkártyákat), de az exponenciális növekedés elve ugyanaz. Ha 30 éves jelzáloghitelt veszel fel egy lakás megvásárlására, és 7 százalékos éves kamatot fizetsz, akkor a bank végül mennyit kap? Mindössze tíz év alatt 7 százalékos kamat mellett a hitelező annyit kap, amennyit a lakás eladója kapott.
A banknak mindössze annyi volt a dolga, hogy létrehozta a hitelt az ingatlan-átruházás finanszírozásához. A bank kamathozama húsz év alatt megduplázódott, harminc év alatt pedig megnégyszereződött.
Láthatjuk tehát, milyen gyorsan halmozódik az adósságszolgálat növekedése. De a gazdaságok nem nőnek ilyen gyorsan. A babiloniak felismerték ezt az egyetemes tényt! Amellett, hogy megtanították az írástudóiknak kiszámítani, hogy milyen gyorsan nő egy bizonyos adósság havi egy sékel ütemben, olyan feladatokat is végeztek, hogy ki tudják számítani, milyen gyorsan gyarapszik egy marhacsorda.
Szürkemarha csorda a magyar Alföldön
Egy szarvasmarha-csorda növekedése nagyon hasonló a modern gazdaságok növekedéséhez, egy elvékonyodó S-görbét formáz. Amikor az első assziriológusok elkezdték lefordítani ezeket a feladatokat, azt gondolták, hogy ez nem matematikai feladat. Ez egy írásos jelentés kell legyen adott marhacsorda növekedéséről. De már a suméroknak is voltak másodfokú egyenleteik, és az írástudóiknak több matematikát kellett tanulniuk, mint amennyit egy átlagos középiskolás tanul ma Amerikában. Csillagászati összefüggéseket jeleztek előre, és sokféle számítást végeztek. Tudták, hogy megvan a csordák növekedésének S-görbéje, és ismerték az adósság exponenciális növekedését. A szembetűnő különbség az volt, hogy mennyivel gyorsabban nőttek az adósságok, mint az eladósodott vidéki gazdaság.
Már ebből is nyilvánvalóvá vált számukra, hogy az adósságok kifizethetetlenek. Ha nem törlik el őket, akkor megindul a hazai oligarchia térnyerése. Nos, ezt a modellt minden bevezető közgazdasági alapoktatásnak tartalmaznia kellene! A sumérok matematikai modelljei messze felülmúlták a mai National Bureau of Economic Research bármely gazdasági modelljét, vagy bármelyik gazdaság központi bankjáét, ezek ma ugyanis nem akarják elismerni és tudomásul venni a kamatos kamat egyszerű matematikai valóságát.
A hitelezők örök háborúja az adósokkal
Úgy tartják, hogy az ördög nagy győzelme abban rejlik, hogy meggyőzi a világot arról, hogy ő nem létezik. A banki és hitelezői társadalmi osztály ideológiai lobbistái megpróbálják meggyőzni a világot arról, hogy az adósság nem számít, mert „magunknak tartozunk vele”. De kik azok a „mi”, és kik azok a „magunk”? A „mi” az eladósodott és adófizető kilencvenkilenc százalék. Az adósságot valójában nem magunknak köszönhetjük, hanem az Egy Százaléknak, a pénzügyi szektornak és a vele szövetséges - ingatlanból, biztosításból és egyéb monopóliumokból – hasznot húzóknak. A gazdasági modellek azonban jellemzően figyelmen kívül hagyják az adósságot, mivel a vagyoneszközök azonosak a kötelezettségekkel. (De kinek a kötelezettségei, és kinek az eszközei?)
Ha megnézzük a vagyon eloszlását, és látjuk a polarizációját – ki, mivel és kinek tartozik - és amint nyomon követjük az adósság növekedést a lassabb gazdasági bővüléshez viszonyítva, a bevétel és tényleges termék növekedés alapján - akkor láthatjuk, hogy az adósság növekedés egy fenntarthatatlan piramis játék. Mégsem ezt tanítják a mai gazdasági tananyag központi elemeként.
kamatos kamat
Hogyan lehet fenntartani egy piramis játékot? Nos, ha a bankok egyre több hitelt nyújtanak ingatlanvásárlásra, akkor a kölcsönfelvevők a pénzt arra használják, hogy rivális kölcsönfelvevőkkel szemben licitáljanak olyan lakások vagy kereskedelmi irodaházak megvásárlására, amelyek ára a bővülő hitelre, azaz az adósságra épül. Ezeket a drágább, eladósodott otthonokat és irodaházakat aztán elzálogosítják a bankoknak, hogy az új vevők még több adósságot vegyenek fel. Ez felhajtja az ingatlanárakat, a vevők új generációi pedig egyre jobban eladósodnak, de egyre kevesebb saját tőkével rendelkeznek ingatlanjukban.
Ha egy gazdaság pályáját vizsgáljuk, a legfontosabb árak nem a fogyasztói árak, amelyeket a hivatalos fogyasztói árindex követ, hanem az adósságfinanszírozott ingatlanok, részvények és kötvények eszközárai. Ezek azok, amik ellenében a bankok hitelt adnak. A banki hitelek csak kis része szolgál áruk és szolgáltatások vásárlására a hitelkártya-adósságon, autóhiteleken és egyéb fogyasztói adósságon keresztül. A bankok által létrehozott hitelek túlnyomó többségét nem a fogyasztói árak, hanem az eszközárak - az ingatlanárak, valamint a részvény- és kötvényárak - felhajtására használják.
Obama 2009-es banki mentőcsomagja és a mennyiségi lazítás (QE), amely a kamatlábak csökkentése érdekében hitelekkel árasztotta el a piacokat, a történelem legnagyobb kötvénypiaci emelkedését hozta létre, gazdagítva és megerősítve a legtöbb kötvényt, részvényt és ingatlant birtokló pénzügyi osztályt. A lakosság felső tíz százaléka, és különösen az Egy Százalék, a banki finanszírozású, adósság-tőkeáttételes eszközárakkal maguknak teremtettek „vagyont” a gazdasági piramis csúcsán, az alsó ötven százalék vagyona alig változott, míg az alsó húsz százalékot - csak a megélhetésük fenntartásáért - egyre mélyebben adósították el.
A lakosság eladósodott többsége és a hitelezői kisebbség közötti egyre növekvő polarizáció az, amiről a közgazdaságtannak szólnia kellene. David Ricardo erre figyelmeztetett az érték- és bérleti díj elméletével, rámutatva, hogy a növekvő bérbeadói jövedelmek elnyelik a teljes gazdasági többletet, nem hagyván helyet az ipari profit számára. Ő a földbérletről írt, amely kiszorít minden más jövedelmet, de figyelmeztetései a gazdasági járadék minden formájára vonatkoznak, mindenekelőtt a pénzügyi járadékra.
Kétféle árpályával van dolgunk: a fogyasztói árakkal, amelyeket a bérből élők fizetnek, akik egyre keményebben kénytelenek dolgozni, hogy megéljenek, és az eszközárakkal, amelyek még a járadékból élő gazdagok „álmában” is növelik azok vagyonát. A gazdag elit örökíti a vagyonát. Nem érdekli őket, hogy mennyit fizetnek a zöldségesnél. Az érdekli őket, hogy részvény- és kötvényárak miként mozognak, valamint az ingatlanjaik piaci ára. Számukra minden a vagyonról szól.
ÖTÖDIK RÉSZ
Vajon az ókori gazdaságtörténet modellt szolgáltat az eladósítás-zsarnokság elkerülésre?
Robinson Erhardt: A tanulság levonása felé haladván, amelyre lassan szeretnék rátérni… Mennyire lehet hasznát venni korunkban a Jubileumi Évek és az adósság elengedés politikájának, amelyről azt állítja, hogy útmutatóként szolgálhat? Úgy gondolom, hogy szembe kellene állítanunk a bronzkori tapasztalatokat és a Jubileumi Évekbeli megvalósítást azzal, ami a görögöknél és Rómában történt.
Michael Hudson: A nyugati civilizáció kezdetben abban különbözött, hogy a mediterrán országokban nem voltak királyok. Korábban említetted, hogy a mükénéiek összeomlottak. Ez nem volt igazi összeomlás. Kr.e. 1200 körül nagyon rossz időjárás volt. Egy aszály egész népeket hozott mozgásba. Nem tudtak túlélni az eredeti lakhelyükön. Ugyanez történt Indiában is, körülbelül hatszáz évvel korábban. A legnagyobb bronzkori civilizációnak, az Indus civilizációnak a szárazság vetett véget. Ekkor érkeztek az indoeurópai szónokok, Perzsián keresztül. A régészek leírása szerint átvették a helyi indusi gyakorlatokat, beleértve a jógát és a kasztrendszert.
Az összeomlás előfeltétele, hogy a társadalom felépítésében valami félresiklik, ami végül a társadalom összeomlásába torkollik. Az összeomlásról alkotott nézeteket gyakran úgy alakítják ki, hogy tanulsággal szolgáljanak a mának, hogy figyelmeztessenek mit teszünk rosszul vagy önpusztító módon. Az éghajlatváltozás és az aszály azonban külsődleges dolog.
A Kr. e. XIII. század virágzó kozmopolita időszak volt, aktív kereskedelemmel és növekedéssel. A mükénéiek és a bronzkori közel-keletiek nem rendelkeztek önpusztító társadalmi szervezetekkel, hanem fenntartották ellenálló képességüket. A görög nyelvű mükénéi társadalom azonban véget ért. A népesség erősen fogyatkozott, amikor nem volt elegendő termés, a palotauralom megszűnt, és a helyi vezetői a saját nevükben tartották meg a földek feletti ellenőrzést – ezt úgy kell elképzelni, mint a Borisz Jelcin vezette Oroszországot a szovjet összeomlás utáni privatizációk idején.
A régészek Sötét Korszaknak nevezik ezt az Kr. e. 1200-t követő időszakot a görögöknél és a Közel-Keleten, amikor a népek mozgásban voltak, és a túlélés volt a cél. A következő néhány évszázad abban az értelemben volt sötét, hogy eltűnt az írás. A mükénéi görög szótagoló lineáris B írás kikerült a használatból, mivel elsősorban azt a már nem létező palotaigazgatásban használták.
A Kr. e. VIII. század körül alakult ki az alfabetikus írás, amelyet a központosított palotaigazgatásnál már sokkal szélesebb körben használtak. A föníciaiak és a szíriai kereskedők kezdték újraéleszteni a kereskedelmet és a kapcsolatokat nyugati irányban, a görögök felé és Itáliába, ahol a népesség ismét növekedésnek indult. És ahogyan a mezopotámiai kereskedők tették, ezek a főníciai és szír kereskedők templomokat alapítottak azokon a vidékeken, ahol kereskedtek, egyfajta helyi kereskedelmi kamarát létrehozva, mint nyilvános egyesületet a kereskedelmük megszervezésére és a viták rendezésére.
A kereskedelmet gyakran a szárazföld partjaitól távolra (offshore) vitték, ahol független maradhatott a helyi közösségek szabályaitól. A mezopotámiai hagyomány szerint a kereskedelem nagy része a városfalakon kívüli, folyó menti rakpartokon folyt. A városokban a helyi törvények szabályai érvényesültek, a falakon kívül viszont a helyi szabályok hatókörén kívül, kölcsönös megegyezéssel létrejövő „szabad” vállalkozás bonyolódott. Az Indus civilizációval Bahrein szigetén keresztül folytatott kereskedelem (amelyet Kr. e. 2500 és 300 között Dilmunnak hívtak) ennek az elképzelésnek a kiterjesztése volt. Itália legjelentősebb kereskedelmi - a szárazföld partjaitól távoli - offshore szigete Ischia-n volt.
A görög kereskedelem számára szigeti kereskedelmi központokat létesítettek.
A közel-keleti kereskedők vezették be a kamat felszámításának gyakorlatát Nyugaton. A helyi görög és itáliai vezérek pedig átvették a társadalom többi részével folytatott ügyleteikben. A Nyugatnak azonban nem voltak palotauralkodói, akik eltörölték volna az adósságokat, így a kamatos adósság dinamikája végül a lakosságot adósságban tartó földbirtokos arisztokráciához futott be. Ezt a problémát csak a korábban már említett „zsarnokok” oldották meg, akik megdöntötték a ragadozó arisztokrata családokat, törölték az adósságokat és újraosztották a monopolizált földeket.
A szíriai és föníciai kereskedők a kamatok felszámolásához szükséges elemként a közel-keleti súlyokat és mértékegységeket is bevezették. A számtani törtek és a címletezés azonban nyugaton más volt, és nagyon eltérő. A mezopotámiai mértékegységek (a minák a súlyt, a gur-bushelek pedig a térfogatot jelölik) a hatvanadokon alapultak, e rendszert még a templomokban dolgozták ki, hogy havi rendszerességgel osszák ki az élelmet a háborús özvegyekből és árvákból álló, függő munkaerő-állományuknak. A közigazgatási évet harminc napos hónapokra osztották, így minden nap a havi fejadag két hatvanad részét (egy „bushel”) lehetett elfogyasztani - napi két csészényit. A következő hónapban újabb bushel járt.
A kamatfelszámítások kezdetben az egyszerű számításon alapultak: egy sékel minánként havonta Mezopotámia hatszázalékos töredékes rendszerében. A görögöknél más volt a rendszer, Kréta és Egyiptom működési módja szerint jártak el, amelyek a 10-es alapú tizedes rendszert használták. Így az ő mértékük havonta 1 százalék (12 százalék egy évre), vagy néha 10 százalék volt. Róma tört mértékrendszert használt, amely az év szokásos 12 hónapos felosztásán alapult. Így a római súlyok egy fontban 12 unciát mértek. A kamatlábát évi 1/12-ben (8 1/3 százalék) állapították meg. Ez az összehasonlítás azt mutatja, hogy a kamatlábakat nem a profit vagy a termelékenység mértéke alapján állapították meg, ahogyan azt a modern elmélet feltételezi, hanem egyszerűen azért, hogy könnyebb legyen számolni a helyi törtrészes számítási rendszerben.
A szabad vállalkozás eredetének mítosza, miszerint a kamatlábakat a profit, a fizikai termelékenység vagy a fogyasztói igények „piaci erői” határozzák meg, nem engedi, hogy az állam által szervezett súlyok és mértékek gondolata megjelenjen. A kamatlábak „profitalapú” magyarázata azt feltételezte, hogy Mezopotámia magas kamatlába, a tizedelt évi 20 százalék azt tükrözte, hogy a bronzkorban milyen kockázatos lehetett a kereskedelem.
A görögöknél ez kockázat kisebb volt, ezért alacsonyabb, 10 -12 százalékos kamatlábat kapott. Aztán Rómának, az ördögi oligarchia ellenére (amit az oligarchabarát közgazdászok stabilitásnak neveznek) viszonylag alacsony, 8,33 százalékos kamatlába volt. Ebben a „piaci alapú” nézetben nincs nyoma annak, hogy a kamatlábnak köze lenne a kockázathoz vagy az adós fizetési képességéhez, hanem egyszerűen a matematikai számítás egyszerűségét tükrözte.
Amikor először nyújtottam be magyarázatomat a Journal of Economic and Social History of the Orient című folyóirathoz, a szerkesztők megkérdőjelezték, hogy ez valóban ilyen egyszerű lehet-e. Hat évbe telt, mire 2000-ben beleegyeztek a cikkem közzétételébe. Kívülállóként tett felfedezéseimet mostanra az assziriológusok is elfogadták. De ezen a területen túl figyelmen kívül hagyják őket.
Ez a tapasztalat megmagyarázza, miért tudtam hozzájárulást szerezni azoktól az assziriológusoktól és más őstörténészektől, akik a húsz éve tartó harvardi kollokviumaimon részt vettek. Az assziriológusok az 1920-as évek óta nem voltak hajlandók közgazdászokkal vagy nem-assziriológusokkal foglalkozni, mert annyi ideológiai előítélet élt bennük a civilizáció kezdetével kapcsolatban. Mindenki a saját ideológiáját akarta kivetíteni a múltra. A sumér dokumentumokat fordító vatikáni írók templomállamnak nevezték. Az osztrákok teljesen figyelmen kívül hagyták a paloták és templomok szervezeti szerepét. A szocialisták az „isteni királyság” fogalmaiban gondolkodtak. A gazdasági és politikai spektrumban mindenkinek megvolt a saját, akadémikusan szektás elképzelése arról, hogyan fejlődött az ókori Közel-Kelet.
Néhány őrült közgazdász még azt is állítja, hogy voltak bronzkori keynesiánusok, akik azért építették az egyiptomi piramisokat, hogy pénzt pumpáljanak a gazdaságba és fogyasztói igényt teremtsenek. Az általános mentalitás az, hogy arra gondolunk, mit tenne, vagy mit tanácsolna a modern író, ha beülhetne egy időgépbe, és visszautazhatna körülbelül ötezer évet a múltba, és megmondhatná a sumér és babilóniai uralkodóknak, mi lenne a legjobb módja a gazdaságuk működtetésének.
Prof. Michael Hudson közgazdász
Jómagam kívülálló voltam az assziriológiában, de a fősodratú közgazdaságtanban is. Tudtam, hogy nincs képem az archaikus társadalmak szerveződési módjáról. Számomra az volt a fontos, hogy kikutassam, hogyan kezelték a különböző társadalmak a pénzt és az adósságviszonyokat. A pénzügyi mozgás törvényeit kerestem, azt a dinamikát, amiről most mi ketten beszélgetünk.
Az assziriológusok hajlandóak voltak együttműködni velem és részesei lenni a kutatásomnak, mert egyszerűen megkérdeztem őket, mit tudnak mondani az adósságról, a földbirtoklásról, a számvitelről és annak súlyairól és mértékéről, valamint a pénzről, beleértve a szerződésekben és a királyi feliratokban szereplő kamatlábakat a korszakuk dokumentációi alapján? Vagy, hogy szervezték meg a legkorábban dokumentált társadalmak a piramisaik, palotáik és városfalaik építését?
Sikerült forrást szereznem, hogy fedezni tudjam a New Yorkból Szentpétervárra, Oroszországba, Londonba és Németországba szervezett találkozóink költségeit. Kiderült, hogy az ékíráskutatás 1920-as évekbeli robbanása, sőt az azt megelőző nemzedék óta óriási fejlődés történt. De a pénzügyi témákra kevés figyelmet fordítottak. Ezek nem szerepeltek a könyvek tárgymutatóiban, csak elszórtan említették őket. A fő problémát az jelentette, hogy az ókori Közel-Kelet adósságkezelésének és általános gazdaság irányításának módja erősen eltért a modern előfeltevésektől, amelyek az individualista szabad vállalkozástól és a piacoktól az erős központosított kormányzatig terjedtek.
A legnagyobb ellenállást a kutatásomból származó felfedezésekkel szemben az az ideológiai előítélet váltotta ki, hogy a bronzkori uralkodóknak meg kellett akadályozniuk a pénzügyi oligarchiák kialakulását. Az egész történelem az ókori Közel-Kelettől indulva a klasszikus görögökön és Rómán át sértő a modern gazdasági és politikai ideológiára nézve, amelyet a diákoknak tanítanak, és amelyet Hollywood a filmjeiben romantikussá tesz. Az egyetemi tanterv kerüli, hogy a civilizáció gazdasági gyakorlatának tényleges fejlődésével foglalkozzon körülbelül Kr. u. XVII. sz-ig. Marad a karosszékben való fantáziálás. Az antropológia tudományága, amelyre ennek az elméletalkotásnak a nagy része épül, főként a modern túlélő őslakos csoportokkal foglalkozik, de nem ezek hozták létre a modern civilizációt és annak hitelezőpárti, piacorientált értékrendjét.
Mindenesetre nincs elég tudós ahhoz, hogy ezt a nem modern történelmet tanítsák. Egy ilyen tanterv elkészítése óriási leterhelést jelentene. Mint mondtam, 1984-ben kezdtem el a harvardi csoport megalakítását, de tíz évbe telt, egészen 1994-ig tartott, amíg a vonatkozó szakirodalom elolvasásával kellőképpen megismerkedtem, hogy az assziriológusokkal úgy tudjak szóba állni, hogy ne tűnjek tök hülyének. Mintha elölről kellett volna kezdenem mindent, és új PhD-t szereznem az ókori közel-keleti történelemből. De a történészeknek nincs sok mondanivalója a gazdasági dinamikáról, a közgazdászoknak pedig szinte semmi releváns mondanivalójuk a történelemről.
Prof. Michael Hudson
„Most már látom, hogy a mai polarizálódó világgazdaság pénzügyi dinamikája az archaikus időkre nyúlik vissza. Amit a bronzkori uralkodók felismertek, azt a modern társadalom nem ismeri fel, hogy ha nem törlik el az adósságokat, a lakosság nagy része adósrabszolgaságba kerül - a hitelező oligarchia rabszolgájává válik, és végül a föld és pénz egyaránt náluk köt ki. A munkaerő feletti ellenőrzést már nem a klasszikus ókori adós-rabszolgává tétellel, vagy röghöz kötéssel érik el, ahogyan az a római földbirtoklás jobbágysággá összeomlásakor történt.”
Ott élhetsz, ahol akarsz, és a jobbágysággal ellentétben általában ott dolgozhatsz, ahol akarsz. De bárhol is élsz, és bárkinek is dolgozol, kénytelen leszel eladósodni. Minden nemzedék kénytelen lesz az alapvető létfenntartáson felüli jövedelméből többet fordítani a hitelezők és az általuk finanszírozott és védett távollévő földbérlők és monopóliumok kifizetésére, hogy a földbérleti és monopolbérleteket kamatfizetéssé alakítsák. Lényegében ez a rabszolgaság. Ez jelenti az adós-rabszolgaságot.
A pénzügyi dinamika és a szabadság szembenállása a közös nevező, ami az elmúlt ötezer évben állandó volt. Ha a civilizáció történetét e közös nevező szempontjából tekintjük át, akkor láthatjuk, hogy a társadalom hogyan oldotta meg azt az alapvető kérdést, hogy mi legyen a legfőbb gondja: Szentesíti-e a hitelezői követelések kifizetését az adósokkal szemben, még akkor is, ha ez polarizálja és elszegényíti a gazdaságot, vagy pedig leírja a hitelezői követeléseket, hogy lehetővé tegye a gazdaság növekedését, és elkerülje a polarizációt és az életminőség korrózióját? Ez a választás határozza meg a civilizáció dinamikáját.
Ez a dinamika hajtja a mai globális többséget és a BRICS-országokat, hogy eltávolodjanak a nyugat „kertjétől”, ahogyan Josep Borrell uniós vezető nevezte. Számára és a Nyugat nagy része szerinti „dzsungel” a neoliberalizmustól való függetlenségre és a multipolaritásra törekszik, valamint a globális dél adósság- és kereskedelmi függőségétől való eltávolodásra, ezek a tényezők akadályozzák őket ugyanis abban, hogy saját népük számára jólétet teremtsenek. Netanjahu izraeli miniszterelnök tegnap - 2024. július 25-én - beszédet mondott az amerikai Kongresszusban, és egy mondatban megfogalmazta a kérdést: „Ez nem a civilizációk összecsapása. Ez a barbárság és a civilizáció összecsapása”.
Ez meglepően hasonlóan hangzik ahhoz, amit Rosa Luxemburg mondott egy évszázaddal ezelőtt, csakhogy ő a barbarizmust állította szembe a szocializmussal. A kérdés az, hogy a mai globális törésvonal melyik oldala képviseli a barbárokat, és melyik a civilizáció jövőbeli irányát?
Figyelemre méltó, hogy mindkét oldalnak erős szószólói és érdekcsoportjai vannak. Még a barbárok is azt állítják, hogy ők a jövő civilizációja, és hajlandóak az életük árán is harcolni ügyük és érdekeik védelmében.
Az adósság és a civilizáció végzete
Robinson Erhardt: Ez lenyűgöző! Azt hiszem, ma mindenki úgy gondolja, hogy a civilizáció feltartóztathatatlanul halad előre, csak mert látjuk a fizika, a matematika, a technológia és az orvostudomány fejlődését. Él bennünk az illúzió, hogy minden területen haladunk előre. De azt állítod, hogy úgy tűnik, léteznek speciális érdekcsoportok, amelyek érdeke azt kívánja, hogy ne legyünk képesek kritikusan szemlélni a múltat. Pedig a közgazdaságtan esetében több ezer évvel ezelőtt már voltak olyan döntő fontosságú felismerések, amelyeket ha ma az emberek figyelmen kívül hagynak, az gátolja a haladást.
Michael Hudson: A probléma a következő. Nem egyszerűen a haladásról van szó, hanem civilizációs átalakulásról valami mássá, egy metamorfózison át. Az 1970-es években futuristaként szereztem hírnevet, négy évig dolgoztam Herman Kahn-nal a Hudson Intézetben, majd Alvin Toffler-rel, a Futurista Intézettel és másokkal.
Már nem voltam hajlandó magam közgazdásznak nevezni, mert egy közgazdász azt tanácsolná az országoknak, hogy ha gazdagabbak akarnak lenni, akkor csökkenteniük kell a béreket és az életszínvonalat, hogy versenyképesebbé váljanak. Ez azt jelenti, hogy szegénység vár rájuk. Viszont én nagyon nem ezt a jövőt akartam látni.
Persze a kamatlábak és devizaárfolyamok előrejelzése nem okozott számomra gondot. A világot keresztül kasul bejárva, ezzel foglalkoztam. Aztán kiderült, sokkal nehezebb megérteni, hogy az ókor és a nyugati civilizáció miért követte azt az irányt, amit követett. Ez jóval nehezebbnek bizonyult, mint futuristának lenni, mert az archaikus társadalmak és az ókor annyira különbözött a maitól, az eltérő társadalmi értékeivel.
A Nyugat hitelező oligarchiákra való polarizálódását nehéz volt megértenem, mert nem tudtam elképzelni, mennyiben volt más a késő kőkorszak, a bronzkor és még a klasszikus ókor is. Társadalmi és politikai rendszereik alapvetően különböztek, nem csak előrehaladtak, de átalakultak, nagyrészt a növekvő pénzügyi feszültségek eredményeként, ami a társadalom adminisztratív, hagyományos kormányzati értékei és tekintélye és a magánvagyon közt jött létre.
És mégis, az átalakulás ellenére létezett egy közös nevező. Lehetett választani aközött, hogy hagyják-e egy pénzügyi oligarchia kialakulását, vagy van olyan erős a kormányzó hatalom, amely ezt képes megakadályozni, mint például a közel-keleti „isten-királyság” vagy az úgynevezett görög zsarnokok, akik eltörölték a személyes adósságokat és újraosztották a földet, megalapozva ezzel a görög felemelkedést, vagy a modern szocialista kormányok. Mintha ez az átalakulás egy gazdasági rendszer egyik fajából vagy nemzetségéből fejlődött volna át egy másikba.
Gladiátor c. film végkifejlet
A főáramú nyugati szemlélet a múltat a mai világhoz hasonlónak gondolja, a görögök és Róma örököseiként ábrázolva minket. Ha valóban ez marad a mi genetikus politikai és társadalmi örökségünk, akkor a Nyugat ugyanazt a dinamikát fogja megtartani, ami végül Róma hanyatlásához és bukásához vezetett. Az történt, hogy a görögök és Róma - vagyis a nyugati civilizáció - a közel-keleti pénzügyi újításokat kontextusukból kiragadva vették át, anélkül, hogy az uralkodóknak lett volna felhatalmazásuk a személyes adósságok eltörlésére, és megakadályozták volna, hogy az oligarchák átvegyék és monopolizálják az földet, ezzel elhozva a sötét korszakot.
A legtöbb ember azt hiszi, hogy a görögök és a rómaiak demokráciák voltak. Pedig csak kis lépéseket tettek bizonyos átmeneti demokratikus választási formák felé. Arisztotelész tanulmányt vezetett a különböző görög alkotmányokról, és elmondja ebben, hogy mindegyik demokráciának nevezte magát, de valójában oligarchiák voltak. Az általuk használt retorika és eufemisztikus szókincs alapvetően megváltozott. Meg kell nézni ezt az átalakulási folyamatot.
A mai kihívás nem egyszerűen az, hogy a megkezdett úton haladjunk előre, hanem felismerni a személyes átalakulás szükségességét, hogy egy új társadalmi és gazdasági fejlődési pályára lehessen átállni.
A másik irány az önpusztítás. Milyen világot fogunk teremteni? Ez nem egy biztosan megjósolható jövő. Vajon a Nyugat hagyja magát polarizálni, és végül úgy jár majd, mint a Római Birodalom? Vagy Európa rájön, hogy hibát követett el, és újra csatlakozik Eurázsia többi részéhez? És Ázsia valóban megszabadul a Nyugat által kikényszerített neoliberalizmustól, amely dezindusztrializálta a NATO világát? A BRICS-országok és a globális többség a szocializmussal fog fejlődni, vagy a Nyugat libertárius szabadpiaci jellemzőihez hátrál vissza?
Robinson Erhardt: A beszélgetés korábbi részében említettél néhány országot. Azt mondtad, hogy nem csupán állampolgáraik életszínvonalának emelése a feladatuk, hanem, hogy csökkentsék vagy megszüntessék a megélhetés külső költségeit, például az oktatásét. És mivel a diákhitel adósság manapság erős napirend - bár szerintem egy-két évvel ezelőtt ez még inkább az volt -, de szerinted ez is olyasmi, amit meg kellene szüntetni? Látod az ösvényt, hogy ez miként válhat valósággá?
Michael Hudson: Pontosan rámutattál a problémára. Ha egyszer privatizáljuk a közszférában az infrastruktúrát vagy az alapvető szükségletek kielégítését, akkor a megélhetési költségek jelentősen megemelkednek. A XIX. században Benjamin Disraeli, Nagy-Britannia konzervatív miniszterelnöke azt hirdette, hogy az egészségügy, a közegészségügy áll pártja reformjainak fókuszában.
A konzervatívok akarták ezt a politikát. Az Egyesült Államokban pedig Simon Patten, az első üzleti iskola, a Wharton School első közgazdászprofesszora volt az, aki a közszféra infrastruktúráját külön termelési tényezőként határozta meg. A haszonszedő bérleti díjra vonatkozó tulajdonosi igénye nem termelési tényező, hanem bérleti díjra vonatkozó igény. És a munkabérekkel vagy az ipari tőkével ellentétben a közinfrastruktúra-beruházásnak és az alapvető szociális szolgáltatásoknak nem a profitszerzés a célja. Az állami infrastruktúra és a szociális jólét szerepe hasonlatos az Erie-csatornához és más amerikai infrastruktúrákéihoz. A cél a megélhetési és üzleti élet költségeinek csökkentése.
Tehát ha az alapvető szükségleteinket - az egészségügyet, az oktatást, a hírközlési és közlekedési szolgáltatásokat - biztosító állami infrastruktúra, ha a posta, a víz- és csatornarendszerek ingyenesen vagy támogatott áron biztosított közfunkciók, akkor a gazdaság sokkal alacsonyabb költséggel képes működni, mintha ezeket a szolgáltatásokat privatizálnák, monopolizálnák, mint bérleti díj szerzési lehetőségeket a megfelelő pénzügyi szabályozással.
A kormánynak nem az a dolga, hogy profitot termeljen. Az a feladata, hogy biztosítsa az alapvető szükségleteket gazdasági jog formájában.
Patten a közinfrastruktúra célját úgy írta le, hogy a gazdaság általános megélhetési és üzleti költségeinek csökkentése legyen a cél, hogy az iparosoknak ne kelljen annyira magas béreket fizetniük alkalmazottaiknak, hogy azok például megengedhessék maguknak az oktatást – ami ma ötvenezer dollár évente - vagy az egészségügyi ellátásukat maguk fizessék, ami a GDP 18 százalékát teszi ki. Támogatták volna a közlekedést, ahelyett, hogy hagyták monopolizálni és pénzügyiesíteni, ahogy Nagy-Britanniában Margaret Thatcher és a Munkáspárti Tony Blair és Gordon Brown alatt történt.
E közszolgáltatások privatizációja azt eredményezte, hogy ezeket a szolgáltatásokat nyereségvágyból (nagyrészt monopolbérletekből), és még inkább a részvényekből származó tőkenyereségért és a menedzsment díjakért működtetik. Mindez megnöveli a megélhetési és üzleti költségeket. Ennek a sorsnak az elkerülése volt a szocialista gazdaságok nagy előnye. A XIX. században mindenki szocializmusnak nevezte ezt a közszféra infrastruktúrát, nem csak a marxisták. Voltak keresztény szocialisták, voltak Henry George liberális szocialistái, voltak mindenféle szocialisták. Közös volt bennük, hogy az ipari kapitalizmus jövőjét egyre inkább az olyan állami gazdaságban látták, amely aktív állami beruházásokkal támogatja a nemzet iparosainak és munkásainak képességét, hogy a rezsiköltségek fejenkénti csökkentése révén versenyképességre tegyenek szert más országokkal szemben.
A privatizáció és a finánctőke célja, hogy a gazdasági bérleti díj kivonásával a megélhetési költségek emelésével pénzt keressen. Ez megemeli az üzleti tevékenység költségeit, a gazdasági bérleti díj kivonásával. Ha tehát a gazdaságban privatizált az egészségügy, az oktatás, a vízellátás és más alapvető szükségletek, ahol a szolgáltatók annyit kérnek el, amennyit a szabályozatlan piac elbír (eufemizálva ezt „a piac varázslataként”), hogyan várhatják el a neoliberálissá vált amerikaiak vagy nyugat-európaiak, hogy versenyre keljenek a magukat szocialistának nevező országokkal, amelyek újra feltalálják a politikai gyakorlatot azzal, hogy pragmatikus alapokon újra felfedezik pontosan azt, amit az amerikai és német ipari kapitalisták tettek a XIX. században.
Robinson Erhardt: Michael, azt hiszem, a beszélgetésünk elején említettem, hogy ez a harmadik közös műsorunk. Öröm volt részemről, és remélem, hogy valamikor lesz egy negyedik is a sorban. Még egyszer köszönöm! Nagyszerű volt.
Michael Hudson: Nagyon jó volt. Azt hittem háromszor ilyen hosszúra nyúlunk. Láthatod, alig a harmadát ittam meg a Margaritámnak.
