Lassan öt éve, hogy a világtörténelem legnagyobb hisztériája uralkodott el a Föld bolygó lakosságán, amit a fősodratú média dandárjai aljas módon tovább gerjesztettek. A történések valódi okáról kizárólag a nemzetközi második nyilvánosság rejtett csatornáiból szerezhetett tudomást, aki akart. FABIO VIGHI volt az egyike a keveseknek, aki a kreált válság mélyén a valós okot kutatta és a gondolkodni hajlandó közönség elé tárta. Örömteli, hogy az olasz szerző Önbeteljesítő prófécia: A rendszerszintű összeomlás és a pandémiaszimuláció című magyarra is átültetett írását közel negyedmillióan olvasták Magyarországon. Minden bizonnyal ez az átütő erejű írás is hozzájárult az ébredéshez és az egyre másra kibontakozó civil összefogási kezdeményezések létrejöttéhez, melyek fő célja a hatalmasok terveivel szembeni ellenállás és új típusú emberi közösségek megteremtése. Mindeközben meg kell állapítsuk, a kreált válságok kora, mely a régi rendszer tarthatatlanságát hivatott elfedni még nem ért véget. A körülöttünk zajló mindent magával rántó brutális agóniára, de a megmenekülés módjára is felhívja a figyelmet Fabio Vighi a The Philosophical Salon oldalon „Ki győz?” címmel, október 21-én megjelent új írásában. Ezt olvashatják az alábbiakban:
Tallián Hedvig
„A Nyugat totalitárius térré vált - egy önvédelmi hegemónia terévé, amely saját gyengesége ellen védekezik.”
(Jean Baudrillard)
Arthur Penn, A döntés éjszakája (Night Moves 1973) című filmjének leggyakrabban idézett jelenetében egy kis fekete-fehér televízió előtt ücsörögve a csüggedt Gene Hackman félszívvel bámulja az amerikai futballt. Egyszercsak besétál a felesége, és megkérdi: „Ki győz?” Mire a férfi ezt mormogja: „Senki. Csak lassabban veszít az egyik, mint a másik.” A tudatosan nyomasztó hollywoodi filmek, mint A döntés éjszakája már előrevetítették a kapitalista szocializáció végét a hetvenes évek válságán keresztül: egy strukturálissá és hamarosan globális társadalmi-gazdaságivá, valamint kulturális és pszichológiaivá váló katasztrófáét, mely épp most vált át a gyors eszkaláció szakaszába - jelenleg azonban Hollywood teljes tagadásban van.
Napról napra válik teljesen nyilánvalóvá, hogy a fennálló rendszer csak a vészhelyzetek sikeres marketingje révén marad fenn: világjárványok, katonai konfliktusok, kereskedelmi háborúk és egyéb katasztrófák várják ki türelemmel a sorukat. A káoszt és destabilizációt szándékos fegyverként használják, hogy pavlovi láncreakciók sorozatát indítsák el, melyek tényleges létjogosultsága kifejezetten pénzügyi. Más szóval, a „globális aggodalomra okot adó” nehézségek jelentik az egyetlen erőforrást, amely egy robbanóban lévő civilizáció számára maradt, ahol a lakosság - komor végzete felé lépésben menetelő zombitömegre hasonlít, mely - eközben ennek minden másodpercét instagramon „örökíti meg”.
Tisztán rendszerszinten nézve a logika egyszerű: a mai szabadpiaci kapitalizmus a geopolitikai sokkok töretlen sorozatának függvénye, melyek alibiként működnek, hogy a gazdasági semmiből „alapokat” lehessen létrehozni, majd ezeket ügyesen „irányítsák át” a részvénypiacokra. A származtatott termékek és a rakéták ugyanannak a kapitalista éremnek a két oldala, és a származtatott termékek felett ellenőrzést gyakorolók döntik el, ki lő először. Az adósságvezérelt spekulációk sorozata nem más, mint egy végtelenszer újra elzálogosított, fiktív értékű, de meg nem valósuló aggregátumban kulminálódó szimulációs játék, melynek fenntartása állandó traumákat igényel. A tőke épp erőszakosan kannibalizálja saját jövőjét. Kétségbeesetten próbálja elrejteni fizetésképtelenségét – de fondorlata csak addig működik, amíg a „tartozom neked” - I owe you – IOU-t - jelképező fiatpénzt nem követelik vissza értékőrzőként.
Önbeteljesítő prófécia: A rendszerszintű összeomlás és a pandémiaszimuláció
De, hozzá kell tenni, hogy még ez a kriminális Truman Show is közel jár ahhoz a ponthoz, amikor a vitorlás hajó nekimegy a hamis kartonpapír égboltnak. Az alapvető problémának mostanra már nyilvánvalónak kellene lennie: a világ legerősebb nemzete - a globalizáció mesterei - belefullad az adósságba és a nem produktív fogyasztásba (és ez nem nélkülözi az iróniát, hiszen a globális tartalékvaluta kibocsátója éppen abban a betegségben haldoklik, amelyet évtizedeken keresztül más országoknak okozott, kiszipolyozásukkal). Más szóval, az USA értelmetlen és katasztrofális küzdelmet folytat azért, hogy megakadályozza globális hegemóniájának összeomlását úgy, hogy megpróbálja kilátástalan adósságterhét átütemezni, amely a Reagan-féle 1981-es 900 milliárd dollárról mára 35+ billió dollárra nőtt (miközben az adósság GDP-hez viszonyított aránya 30%-ról 122%-ra emelkedett).
Ha az adósságkérdés, az emberi lét tágabb összefüggésében vizsgálva, önmagában nem lenne elég ostobaság, a történet legképtelenebb része az, hogy a szuper-eladósodott és szuper-termelésképtelen szuper-hatalomnak most az infláció segítségére van szüksége, hogy fedezze a retkes alfelét. Más szóval, az USA-nak negatív reálkamatlábakra van szüksége: az inflációnak magasabbnak kell lennie, mint az adóssághozamnak, ha az egyre elutasítottabb, azaz nem kelendő kincstárjegyeket - különösen a T-jegyeket és a T-bills-t, azaz a rövid és középtávú adósságpapírokat - monetizálni és refinanszírozni akarják. Bármennyire is unalmasnak tűnik legtöbbünk számára az adósságmatematika, de ez önmagában is megerősíti, a mai rendszer csődben van - ezt a helyzetet jelentősen súlyosbítja az „összeomlás tagadásának” mindenütt észlelhetősége, amely egyre közelebb viszi a rendszert a termonukleáris „megoldáshoz”.
„A SZAR ELÉRTE A GLOBÁLIS VENTILÁTORT”
Fel kell ismernünk, a globalizált kapitalizmus fő célja már nem pusztán a profit, ami az emberi és természeti élet rovására mindent felemészt; ennél sokkal perverzebb, ugyanis e cél elérése érdekében először meg kell akadályoznia, hogy az adósságlevelek egyre növekvő tömege lelepleződjön ócskavas státuszában. Így aztán ez az egzisztenciális küzdelem, egyre manipulatívabb, irracionálisabb és pusztítóbb intézkedéseket követel. És mivel a kapitalista világ nagy része olyan amerikai kincstárjegyekben fekszik biztosítékul, amelyek csak a jövőbe nyúlva maradhatnak fenn, jogosnak tűnik a következtetés „a szar elérte a globális ventilátort”. Ezzel párhuzamosan azonban a Nyugat hanyatlása mostanra számos geopolitikai szereplőt meggyőzött arról, hogy a józan észt követve szálljon ki a fizetésképtelen mester által diktált halálfutamból. A folyamatban lévő - a dollár dominanciájának végét hirdető - dollármentesítés csak kapitalista szempontból tűnhet logikusnak, mégis máris olyan belső, a rendszeren belüli vérengzéseket váltott ki (Ukrajna, Közel-Kelet), amelyek könnyen a földi élet nagy részének megsemmisüléséhez vezethetnek.
Ki győz? - teszi fel a kérdést írása címében Fabio Vighi
A gazdasági tagadás különféle mérőszámokon át fejeződik ki, de ezek teljesen félrevezetőek – úgy mint a GDP. Ma egy ország GDP-je - abban a néhány esetben, ahol állítólag még mindig valamiféle „növekedést” regisztrál - csupán az adott gazdaságban felhasznált hitel mennyiségét tükrözi. A központi bankok által szégyentelenül a létezésbe varázsolt hiteltengerekből származó termelékenységnövekedés megtervezése olyan gyerekes stratégia, ami csupán összefoglalja civilizációnk és elkorcsosult vezetőinek szellemi végelgyengülését. Kizárólagos cél az adósság tovább görgetése, de ehhez még több gyötrelmet kell elviselnünk, nem beszélve az árról, a feláldozható civilek ezreinek hidegvérű kiirtása. Bármilyen – jelentéktelen - „növekedést” is tudnak előidézni a növekvő hiányok hátán, biztosak lehetünk benne, az hamis növekedés, mivel azt csak mesterséges pénzteremtéssel lehet elérni. A már eleve kimerített hitelkeretek elnyújtása olyan cselekvési irány, amelynek halmozott hatása gazdasági értelemben a fiat valutáknak is nevezett adósságegységek fokozatos, de megállíthatatlan pusztulását hozza el. Az, ahogyan az olyan országok, mint az Egyesült Királyság vagy az Egyesült Államok azt a történetet adják el a nyilvánosságnak, hogy a költségvetési fekete lyukak ellenére a „stratégiai beruházások” révén újra beindítják a valódi növekedést, egyszerre kétségbeesett és abszurd. Ez egyenértékű azzal, mintha egy 4. stádiumú rákban szenvedő, kilencven éves emberen kozmetikai műtétet hajtanának végre. E nyilvánvaló hazugság egyetlen célja a mesterségesen felfújt tőzsdék támogatása.
A most szétesésnek indult dollárközpontú keretrendszer, az 1944 óta - Bretton Woods-i megállapodásként ismert - fennálló monetáris rendszer, melyben az amerikai dollár a globális tartalékvaluta, az amerikai kincstárjegyek pedig az elsődleges globális adósságpapírok. A XX. század második felében ez a monetáris rend átesett néhány kulcsfontosságú kiigazításon, amelyek végül az USA és a kelet-ázsiai országok, például Kína és Japán között a „hiányciklus” néven ismert folyamat kialakulásához vezettek.
Az 1970-es évek óta az USA
- drasztikusan dezindusztrializálta gazdaságát;
- nagy kereskedelmi hiányt kezdett el felhalmozni; és
- hagyta, hogy tőkéje az olcsó munkaerő hatalmas tartalékával rendelkező újonnan iparosodott országokba, például Kínába áramoljon. A termelés csendben átkerült a bolygó egyik pontjáról a másikra, követve a tőke természetes hajlamát, hogy a legkevésbé szabályozott munkaerőt használja ki.
Nixon elnök 1971-ben leválasztotta a dollárt az aranyról, közben feloldotta a kommunista Kínával szembeni huszonegy éves kereskedelmi embargót - 1980-ban új kétoldalú kereskedelmi megállapodás lépett életbe. Míg az 1970-es években a kereskedelem lassan haladt - Kína továbbra is inkább az eladás, mint a gyártás helyszíne maradt -, Mao Ce-tung 1976-ban meghalt és az új kínai vezető, Teng Hsziao-ping által 1978 decemberében bevezetett reformista politika elkezdte megfordítani a beruházások és a kereskedelem irányát. Más szóval, Teng megnyitotta Kína kapuit az amerikai tőkések előtt, különösen a különleges gazdasági övezetek létrehozásával (kezdetben Sencsenben, Zhuhaiban, Shantou-ban és Xiamenben), ahol a külföldi befektetők kihasználhatták a hatalmas és nagyrészt szabályozatlan munkaerő előnyeit. Azóta az amerikai központú multinacionális vállalatok - köztük a Nike, az Apple és a Walmart - elkezdték kiszervezni a termelést az időközben a transznacionális értékteremtés új központjává váló Kínába. Az eredmény közismert: Kína olcsó árut állít elő, amelyet az USA importál és fogyaszt a dolláralapú „pénzügyi-iparának” köszönhetően. Az USA ebből kifolyólag képes volt növelni adósságát és anélkül nagy kereskedelmi deficitet termelni, hogy fizetésképtelenné vált volna mindezt egy „ravasz” kompromisszumnak köszönhetően: gyártását Kínába helyezte át, miközben a Wall Street a dollár globális dominanciája „jóvoltából” felszívta a világ túltermelését. Mivel minden termelő országnak dollárra van szüksége ahhoz, hogy transznacionális kereskedelemben részt vegyen, nincs más választásuk, mint eladni árucikkeiket az amerikai (és a kollektív nyugati) piacokon, miközben többletüket dolláralapú részvényekbe és dolláralapú kötvényekbe (amerikai állampapírokba) fektetik.
GYILKOS KOMPROMISSZUM
Röviden, az USA kereskedelmi partnerei által elért nettó többlet jelentős része visszakerült az amerikai részvény- és adósságpiacokra. Az 1990-es években a külföldi tőke ilyen mértékű beáramlása kezdte táplálni az amerikai hadiipar hiányalapú fellendülését - amely az USA-t „globális rendőrré” tette -, és közben hatalmas pénzügyi- és ingatlanbuborékokat is fújt, amelyek viszont egy rettenetesen nagy fogyasztói fellendülést támogattak - az amerikai GDP 70%-a még mindig a fogyasztói kiadásokon alapul. Lényegében a kormányzati és a magánfogyasztás az USA-ban nagyrészt ugyanazon külföldi beszállítóktól való hitelfelvételre alapult, akikhez kiszervezte az USA az árutermelést. Kezdetben ez a dollár szívóerejére épülő mechanizmus viszonylag stabil kölcsönös függőséget hozott létre az amerikai nem-termelő fogyasztás és az ázsiai exportvezérelt termelés között - az amerikai hadsereg pedig a 9/11-et követő gyilkos háborúkkal, amelyek több millió ártatlan ember életét vették el, erősítette a dollárt. A 2008-as globális összeomlás óta azonban ez a törékeny és eredendően gyilkos kompromisszum gyorsan a fiktív monetáris expanzió globális örvényévé romlott, amely ma már pusztán a hagyományos gazdaságpolitika módszerével kezelhetetlen.
A fenti észrevételeknek önmagukban is meg kellene győzniük bennünket arról a tévhitről, hogy a nemzetgazdaságok önállóan koordinálják a kereskedelmet. Pedig a tőke transznacionális és személytelen mozgása határozza meg az egyes országok legtöbb döntését, beleértve a háborús eszkalációval kapcsolatos döntéseket is. A tőke - capital - csak napjainkban egyenértékű a nevével: egy névtelen, absztrakt, metafizikai és zsarnoki teljesség, amely szinte mindent felügyel, ami a Föld bolygón történik. A „globális kapitalista” erdő megkülönböztetése a „nemzetgazdasági” fától ezért elengedhetetlen, ha ki akarjuk bogozni a „szövevényes hálót, amelyet akkor szövünk, amikor először a megtévesztést gyakoroljuk” - ahogyan Sir Walter Scott fogalmazott 1808-ban. A jelenleg tapasztalható, geopolitikai rémálommá váló hitel- és pénzválság aligha tekinthető a reálkapitalista felhalmozás belső eróziója szükségszerű, romboló következményének. Ami a legtöbb kritikából - különösen a baloldali kritikákból - fájdalmasan hiányzik, az a lényegi és így alapvető rész: a kapitalista szocializáció összeomlásának középpontba állítása.
Az amerikai-kínai hiányciklus évtizedek óta romlik, elsősorban mert egyidejűleg a világ tartalékeszköze számára ez oly mértékű adósság teher, megkérdőjelezve a domináns ország fizetőképességét - ami viszont arra készteti az amerikai állampapírokba fektető külföldieket, hogy átgondolják befektetéseiket. Továbbá, miután az USA nemrégiben 300 milliárd dollárnyi nyugaton lévő orosz vagyoneszközt kobozott el, mindenki látja, hogy a dollár milyen mértékben vált fegyverré, és ezért rájön, hogy itt az ideje a B terv megfontolásának. Tekintettel nagyon ingatag monetáris fölényére, az Egyesült Államok eddig leginkább háborúk és egyéb globális vészhelyzetek szponzorálásával őrizte meg adóssága hitelességét (a kincstárjegyek esetleges nemteljesítésével szemben), azzal az alapvető céllal, hogy igazolja a további pénznyomtatást, miközben negatív reálkamatlábakra törekszik, azonközben a világot egy új, tokenizált digitális eszközökön alapuló monetáris infrastruktúra felé tereli, amelyet végül központilag fognak ellenőrizni. Ez még pragmatikus kapitalista szempontból sem „fenntartható” rendszer. Először is, egyetlen épeszű befektető sem akar veszíteni azzal, hogy olyan kötvényeket tart, amelyeket egy több mint 35 billió dollárral eladósodott ország kormánya inflál. Igen, kapitalista mércével mérve ez a rendszer egyszerűen - élőhalott.
NÉVMÁSOK A NUKLEÁRIS NIHILIZMUS ÁRNYÉKÁBAN
Mik a közeljövő kilátásai? A nyugati és a japán központi bankok jelenleg robotpilóta üzemmódban működnek, elkerülendő a tőzsde összeomlását. Különösen a Federal Reserve próbálja összetartani a törött vázát, legalábbis november 5-ig. A világ többi részén az országok kemény eszközöket aranyat, ezüstöt, olajat és ritkaföldfémeket halmoznak fel. Ha a részvénybuborék kipukkadna, Kína és más BRICS-országok legalább részben támasztékot kapnának. Mivel azonban a válság végső oka, hogy a megtermelt összérték - amiért a versengő résztvevők küzdenek - zsugorodik, az „okos” egyéni vagy nemzeti tőkések csak rövid ideig tudják a fejüket a víz fölött tartani, és senki sem menekülhet a társadalommal összefonódó sorsa elől. A valuta leértékelődés magába foglalja a végletekig kapitalizált társadalmak teljes újratermelését, mindez a hitelezés általános bővülése keretében bonyolódik (Kínában is). Ám, mivel a kapitalizmus már felemésztette saját jövőjét, a nukleáris nihilizmus erős jelölt, mint következő „legreálisabb” opció a felhozatalban. Végtére is, a háború eredendően inflációs természetű. Minél pusztítóbb egy háború, annál inkább igazolást nyújtana az USA és alárendelt – mazochista - EU-szövetségesei számára, hogy tőkekontrollt és az áruk -, szolgáltatások fejadagolásának rendszerét vezessék be egy olyan poszt-kovid környezetbe, ahol a lakosságot már alaposan megdolgozták a polgári engedelmességre.
"...egy atomrobbanás hangja sem rázza ki őket betanult belenyugvásukból"
Így aztán egyetlen erkölcsi kötelességünk maradt, és ez nem más, mint az új generációkat arra nevelni, hogy kritikusan gondolkodjanak a rendszer erőszakos összeomlasztásának valódi okairól. Úgy tűnik azonban, hogy a tőke már rég elébe ment minden ilyen lépésnek ugyanis valamennyi területet, így az oktatást is gyarmatosította. Az új generációkat a nárcisztikus tompaság és a büszke beletörődés „kultúrájára” nevelni kulcsfontosságú egy új totalitárius rendszer létrehozásához, ahol a szegénység, az erőszak és a manipuláció a norma. A közösségimédia konglomerátumok tökéletes példát kínálnak erre. A telefonos görgetés függőség önmagában is hipnotikus, függetlenül a képernyőn röviden megjelenő tartalomtól. Ha a szemet egyszer csapdába ejtette az ördögi szerkezetet, az elme azonnal érzéketlenné válik a komoly kritikai gondolkodás szükségességére. Így amíg mi tovább tápláljuk képernyőfüggőségünket, addig „odakint” bármi megtörténhet, beleértve a gyermekek testének demokratikus bombák általi szétzúzását, amelyeket etikus fegyver gyártók állítanak elő, és amelyeket a liberális kormányok engedélyeznek, „amelyeket bizalmunkkal tüntettünk ki”. A nagy kovid-kísérlet óta a globális falut egyre inkább olyan furcsa lények népesítik be, akiket arra programoztak, hogy inkább a névmásokról vitatkozzanak, mintsem hogy kritikusan foglalkozzanak a tőkének nevezett gyilkológép pusztító folyamataival. Az embereknek sürgősebben, mint valaha, kell megtalálniuk a módját, hogyan szabadítsák ki elméjüket és szokásaikat e kényszerprogramozásból, különben fennáll a veszélye, hogy egy atomrobbanás hangja sem rázza ki őket betanult belenyugvásukból.
FABIO VIGHI
Fordította: Tallián Hedvig