A covid fedőnevű, a pénzhatalom átmentését szolgáló manőver „jóvoltából” fedeztem fel, hogy a Bogári „NEM LÉTEZŐ” nem egyedüli gyerek, léteznek édestestvérei. De hogy született meg a „nem létező” fogalma? Egyáltalán kódolva van-e egy kisgyermek első éveibe későbbi sorsa, és mire elég az égető ifjúkori kíváncsiság? Sőt, miként lehet eligazodni már felnőve a bennünket körülvevő világban, ha a legalapvetőbb fogalmak sem tisztázottak és egyértelműek? Valaki irányítja a világot? Fel szabad-e egyáltalán ez utóbbi kérdést tenni? Mindezen bizonytalanságok közepette mihez viszonyítsa önmagát egy nemzet, a magyar? Lehet-e így önmagával - és egyes tagjainak külön-külön is önmagukkal - ön-reflexív viszonya

S még ha a „NEM LÉTEZŐNEK” bizonyítottan születtek édestestvérei MR. GLOBAL és KÖZPONTI TERVEZŐK néven, mert többen látják - a tömegek számára összeesküvés elméletként beállított, tiltott zónát, mindezek ellenére szembe lehet-e menni az uralkodó, mindent maga alá gyűrő, pusztító globális rendszerrel? S e gigantikus, az emberiséget felmorzsoló veszély közepette, van-e egyáltalán esély az egészséges helyi közösségek visszaépítésére? Különösen, ha Magyarországról van szó?!

S ha az eddigi néhány sorból nem derült volna ki, most bevallom: Bogaras vagyok. Monomániásan kávé mellett reggel, még a napján - kedden és pénteken - meg kell hallgatnom, néznem az Egy Bogár Naplóját. Tudom, hogy vannak, akik a nem-nemzeti oldalról is hallgatják, mert egyetértenek vele számos ponton. Tanár úr tényező. Hatalmas műveltsége és komplex gondolkodása kikerülhetetlen alakjává teszi jelenünknek. Olyasmiket mond ki, amit más nem, hogy nem mer, de nem is tud. Ragaszkodom Tanár úrhoz, de nem csak lenyűgöző tudásáért tisztelem, hanem mert azon kevesek közé tartozik, akit hallottam bocsánatot kérni. DR. BOGÁR LÁSZLÓ magyar közgazdász, egyetemi oktató, publicista, holisztikus gondolkodó és stratéga. A rendszerváltást követő két konzervatív kormány tagja államtitkári rangban. Elvitathatatlan szerepe van a magyar alternatív közgondolkodásban a pénzhatalom fogalmának és beágyazottságának megértetésében. A legbrutálisabb kommunista diktatúra idején született tabudöntő generáció tagja. Velük együtt Nemzeti Kincs.

Az előbbiekben vázolt gondolatcsokor egyéni sorsot, nemzetet és világfolyamatokat sűrűn átszövő szálai az alábbi beszélgetésben bomlanak ki. És, ha komolyan vesszük egymást egy egyszerű „Hogy vaggyal?” is messzire lehet jutni, Lélektől lélekig - Tóth Árpáddal szólva - és a kedves, magyarul olvasó ne higgye, hogy neki ehhez személy szerint semmi köze. Ezért aztán a legközhelyesebb, de legfontosabb kérdéssel kezdtem ezt a beszélgetést.

Fogadják szeretettel! Úgy készült.

Tallián Hedvig

Hogy vagy?

Köszönöm szépen, jól. Mi mást válaszolhatna az ember ilyen kedves bevezető után?! Nem tudok elvonatkoztatni ilyenkor attól – hisz ez annyira szép - hogy elkészült a nekrológom. Nem, mintha készülődnék a más világra, bár így a 75. évbe lépve egy magyar férfi esetében ez sem kizárt. Ráadásul, minden férfi hiú majom, és ha elhiszi, hogy tényleg ilyen, annak beláthatatlan következményei lehetnének. Ezért maradjunk inkább annál, hogy az életem és teljesítményei, melyeket itt voltál szíves felsorolni, nem tudtak nem megtörténni.

Egyre inkább úgy látom a saját és mások sorsán át, hogy a sorsenergiák meghatározó ereje sokkal nagyobb és mélyebb, mint ahogy azt a hétköznapok során gondoljuk. Nekem is kódolva volt sok minden a sorsomban.

Dr. Bogár László 

forrás: a Polgári Mulató oldala

Halványan emlékszem óvodás koromra, amikor már a harmadik napon jeleztem az óvó néninek, hogy ezt a mesét én másképp tudom. Elmesélhetem-e? Ebből az kerekedett ki, hogy többnyire én meséltem. Az óvó nénik pedig leültek és hallgatták a született mesemondó székely apai nagymamámtól hallott meséimet, aki ízes nyelven fejből adta elő azokat. Ez maradandó élmény. Nyilván késztetés is volt a sorsomban, és ajándékként mindent meg is kaptam, hogy mesélő lehessek. A mese, a történet valójában inkább csak átáramlik rajtam. (Közben mutatja a kezével, ahogy végigfut az áramlás a testén.) Megállítanak az emberek az utcán, és elárulják „Szívesen hallgatjuk a Tanár urat”. Mire a válaszom, hiszen ti beszéltek ki belőlem, én csak a magyar hangja vagyok Bogár Laci.

Életem egyik legkedvesebb szellemi élménye a svéd gyermekversek a 70-es évekből, a gyerekeim születése idejéből. Az unokáim érkezésekor 2000-es években is kiadták, a címe Ami a szívedet nyomja - ez egyszerre kedves, szép, kicsit szomorkás, elégikus. Lehet-e szebb ajándék ebben az eszelős káoszban kavargó világban, hogy de mesélj…?! És elmeséljük egymásnak, „ami a szívünket nyomja”.

Bogár László gyermekként,

a felvétel valamikor 1956-1960 közt készült

Függetlenül attól, hogy mindenféle komoly beosztásokban is dolgoztam, de igazából soha nem tettem más, mint próbáltam elmondani, ami a szívemet nyomja, és mindig őszinte kíváncsisággal hallgattam meg mindenki mást is arról, ami meg az ő szívét nyomja. Mindnyájan ajándékok lehetnénk egymás számára. Ám sokszor nem alaptalanul támad az az érzésünk, hogy inkább az ellenkezőjét éljük meg. Ez szívszorító. Mióta az eszemet tudom, óvodás korom óta, valami nagyon mélyről jövő, végtelen törekvés él bennem, hogy próbáljuk meghallgatni egymást. Ezáltal kicsit könnyebb lesz a szív.  A magyarban a könny, a megkönnyebbül, kisírva a bánatot egymásba fonódik.

S, hogy kicsit tágítsuk a kört -, a magyarság hatszáz éve folyamatosan sír, nagyjából a Hunyadiak óta, de legalább fél évezrede, mert olyan dolgok történnek meg vele, amit szinte nem is lehet elbeszélni. Az 1514-es Dózsa parasztháborútól 1714-ig, a Rákóczi szabadságharc végéig - majdnem pontosan kétszáz évig - állandó hadszíntér az ország fizikailag is, véres háborúk, polgárháborúk dúlják, és lelkileg is. Lelki, erkölcsi szellemi értelemben egyaránt. Nem mintha más nép nem szenvedett volna, de ilyen intenzíven a frontvonalon lenni, mint a magyarság…  Majd elszenvedi először Moháccsal, aztán történelmileg fizikálisan Trianonban a végleg szétverést. De lelki, erkölcsi, szellemi értelemben véve is szétverik az otthonát, a hazáját. A legszörnyűbb az egészben, hogy senki nem méltatja figyelemre. Nem arról van szó, hogy ne próbálnánk ezt feldolgozni. De ezután az iszonyatos 200 év után is, és ami azóta is történik, soha nem volt olyan helyzetben a magyarság, hogy szépen, szelíden elbeszélhette, elsírhatta volna azt, ami a szívét nyomja. Ennek vagyok szerény eszköze. Így értelmezem a szerepem a Teremtő kezében.

Térjünk vissza a sorshoz, a személyes indíttatáshoz. Valójában orvos akartál kezdetben lenni, aztán biológus, de a ’68 körüli változások elvittek a Közgazdaságtudományi Egyetemre. Ám, ami történt, az én értelmezésemben, az nem más mint, hogy a mesélésen keresztül a gyógyító szerepét vállaltad, és ezt a kis Lackó már akkor tudta.

Igen, pontosan ez történt. Tényleg orvos, gyógyító és tanító is szerettem volna lenni apró gyermekkorom óta - és az a vicc, hogy nem vicc! Öt és fél évesen éltem át 1956-ot és a véres, leírhatatlan szörnyűségre emlékszem. Egy kisgyerek nem a tudatával, hanem az érzéseivel, a szívével lát.

Mert szemtanúja voltál egy véres szituációnak. 

Igen. A dolog véres részébe nem érdemes belemenni, mert azzal csak sebeket szaggatunk fel. Arra azonban jó volt az élmény, hogy öt és fél éves gyerekként átérezzem, mindent meg kéne tenni, hogy ilyen szörnyűségek ne fordulhassanak elő, mert szörnyű volt az egészet átélni. Ugyanebből az időből egy másik erős élmény is ért. Miskolc Gellért-hegye az Avas.

A tetején egy Kós Károly tervezte gyönyörű erdélyi fatornyos kilátó állt, amit felgyújtottak. Ez a látvány ráég egy öt és fél éves gyereknek a retinájára a szó szoros értelmében, de a lelkébe is. Imádtam, azt a csodát. Kós Károly nem egyszerűen épít… Ép-ít! Éppé, egészségessé, lét-teljessé tesz. A magyar nyelv, hihetetlen dolgokra tanítana meg minket. Aki épít, az nem egyszerűen téglát, fát, meg maltert rak. Persze, az is fontos tudomány, hanem hihetetlen mélységű szellemi áramlás részeként ép-ít, vagyis éppé, egésszé, lét-teljessé tesz. Vagy igyekszik tenni.

A még ép kilátó az Avason,

melynek tervezője Kós Károly tisztelője és kortársa Szeghalmy Bálint volt.

Hozzájárul ehhez.

Igen. Hozzájárul ahhoz, hogy az emberi világ ilyen legyen, ilyen maradjon, ha már egyszer a szép kultúra mindezt létrehozta. Sokat játszottam a kilátó környezetében, jó volt egyszerűen csak nézni. Áradt belőle egy különös erő. A világ  legcsodálatosabb szellemi rétegeit az tárja fel, hogy Kós Károly nem egyszerűen csak épített valamit - ami egy kisgyerek számára is folyamatosan áramlott – hanem nyilván az volt a célja, hogy egy kisgyerek és mindenki más számára ugyanazt jelentse. Amiért az egész életművét ép-ít-ette.

Nem tisztázott, hogy miként gyulladt fel a körülbelül 25 méter magas kilátó, de irtózatos fáklyaként égett.  A forradalom leverése után novemberben lehetett, akkor már korán sötétedik és égő felkiáltó-jelként, iszonyatos tűzzel égett. Végül összeomlott szegény és a belsejében az átizzott vasbeton csigalépcső meredt csak az égnek. A retinámon és a lelkemben is ott maradt, ahogy izzik az éjszakában.

 A leégett avasi kilátó vasbeton csigalépcsője.

Kicsit szószátyár vagyok, nem kicsit nagyon. Elnézést! De ez olyan beszélgetés, ahol önző módon én is megkönnyebbülést élek át, ha elmesélhetem ezernyi kerülővel az életem olyan részleteit, melyekből kiderül, hogy mégiscsak az lettem, amire a Jóisten szánt. Gyógyító, tanító, ha kicsit nagyképűen akarok fogalmazni. Aztán a gimnázium negyedik osztályában 18 évesen nem volt merszem orvosnak menni semmiféleképpen, és úgy gondoltam, hogy afféle fékezett-habzású orvos, azaz inkább biokémikus leszek. Csakhogy ’68-ban több esemény is történt - májusban a Párizsban lejátszódó polgárháború, illetve augusztusban a Prágában zajló történések világhatalmi jelentőséggel - melyekre nem találtam bántó módon semmiféle magyarázatot a korabeli média tálalásában. Azért már majdnem 18 éves vagyok ekkor.

… és még pont nem kellett sorkatonaként bevonulnod Prágába.

Igen. Látod, ez egy érdekes mozzanat, mert ha néhány évvel idősebb vagyok, akkor bevonulok Csehszlovákiába, mert ugye a Varsói Szerződés egyesített hadereje bevonult helyreállítani a szocializmust. Rengeteg leágazása volna ennek a kérdéskörnek, de maradjunk annál, ami a sorsom szempontjából végül is meghatározónak bizonyult. Bosszantott - mert éreztem -, nem csak a hazai média hazudik. Amerikában a Kenti Egyetemen is belelőtt a rendőrség a tüntető diákokba és voltak halálos áldozatok, hisz a vietnámi háború is ekkor zajlott. Brutálisan kavarogtak ezek a megválaszolhatatlan világhatalmi kérdések és felbosszantott, hogy a nyugati narratívát is ugyanolyan hazugnak éreztem. Bár megmagyarázni nem tudtam.  A szocialista narratívát az ember letudta azzal, hogy olyan amilyen, de hogy a nyugati narratívák is tele voltak számomra gyanúsan hamis, sőt, hazug fordulatokkal! Bennem is lejátszódott egy hirtelen fordulat, hogy addig nem nyughatok, amíg ezt meg nem értem! Ezért olyan egyetemre kell menni, ami segít megérteni a történéseket. Jobb híján ez a Közgazdaságtudományi Egyetem lett. Ócska poén, ahogy fogalmazni szoktam, hogy a Tolbuhin körútról nyíló Dimitrov téri Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem. Ám, ez a poén már nem működik. Két évtizede még mind a három névről tudták az elsős hallgatóim - az elmúlt huszonkét évben alapvetően egyetemi oktatással foglalkozom -, hogy kik e személyek. Ma legfeljebb Marx ugrik be. Valami rémlik, de a másik kettő már egyáltalán nem. Annak ellenére, hogy Dimitrov, a bolgár kommunista ma is szerepel a történelemkönyvekben, mert Hitler hatalomra jutása után a Reichstag leégéséért a kommunistákat vádolták, és mivel a legmagasabb rangú Németországban elfogható kommunista ez a bizonyos Dimitrov volt, ezért perbe fogták, de felmentették. A hitleri berendezkedés ellenére mégis felmentették.  Kiengedték a Szovjetunióba, de ott már nem menekült, Sztálin kivégeztette. Számos olyan pontja van ennek a történetnek, amire ez a három név rávilágít. Azóta ugye a Tolbuhin körútból Vámház körút, a Dimitrov térből Fővám tér lett.

Loránt Károly fogalmazott úgy, hogy a Dimitrov téri fiúk. Vicces, hisz a Dimitrov tér és a Marxról elnevezett egyetem nevében teljesen szoci, de a legszélsőségesebb liberális erők otthona volt. Valójában már akkor is. Sokkoló élményt jelentett számomra is, hogy az akkor még persze nehezebben leírható, de gyanakvást keltő szélsőliberalizmus már akkor jelen volt az egyetemen. Ez viccesen hangozhat, mert a ’60-as évek végét írjuk. Érdemes azonban hozzátenni, hogy ’68-ban Magyarországon egy a térségben példátlan politikai változás ment végbe, úgy hívták Új Gazdasági Mechanizmus. Politikai jóváhagyását ’64-ben még Hruscsov engedélyezte Kádár számára, de ugyanezen évben röviddel ezután Hruscsov megbukott. Először ment végbe vértelen puccs a Szovjetunióban. Nem végezték ki, békésen hunyt el.  A helyére került rezsim pedig gyanakvással tekintett a kádári kísérletezgetésre. Ennek ellenére - ez sincs pontosan feltárva -, ’66-ban a legfelsőbb politikai fórumok Magyarországon meghozhatták azt a határozatot, melynek nyomán 1968. január 1-től ez az Új Gazdasági Mechanizmus elindulhatott. Ami egy olyan kísérlet lett volna, ami legalábbis részben és ellenőrzött módon visszaépíti a kapitalizmus bizonyos mechanizmusait a szocializmusba.

Ez a mai véleményem e kérdéskörről, mert akkor ebből semmit nem tudtam megragadni, viszont rettenetesen izgatott. Úgyhogy nem bántam meg, hogy a Közgazdaságtudományi Egyetemen kötöttem ki. A kérdések sokasodtak, a feszültség fokozódott, mint „a nemzetközi helyzet”, de megnyíltak azok a szellemi csatornák, melyeken keresztül legalább kísérletet tehettem arra, hogy mégiscsak próbáljam megérteni, mi zajlik. Akkor még csak a gyanú élt bennem, amit ma úgy fogalmazok meg, hogy a magát szocializmusnak nevező valami, az valójában csak a kapitalizmus egy sajátos formája volt. Egy politikai kapitalizmus. Ebben ugyanúgy magántulajdonban volt minden, csak ez kollektív magántulajdon volt. Ez látszólag önellentmondás. Mi az, hogy kollektív magántulajdon? De gondoljunk a részvénytársaságra. A részvénytársaság egy kollektívan gyakorolt magántulajdon, de kollektív magántulajdon. Ez egy politikai részvénytársaság volt, az ország javait…

Nem az államkapitalizmus szót szoktad használni?

Nincs igazán jó elnevezés erre, de a lényeg, hogy nemcsak alternatívája nem volt, nem lehetett annak a valaminek, amit kapitalizmusnak nevezünk, ami a nyugatias modernitás, hiszen maga a kapitalizmus kifejezés, mint fogalom csak a XIX. században alakult ki, de maga ez a társadalom- és gazdaságszerveződési mód legalább hatszáz éve létezik, kb az 1300-as évektől kezdve halmozódnak a gigantikus kereskedő tőkék. A leglátványosabban a Fugger családnál, majd a Medici-eknél, részben a mediterráneumban, részben pedig a Hanza-városoknál, tehát Németalföldön, Észak-, illetve Dél-Németországban. A Fugger birodalom születésének színtere Augsburgban volt, ami gyakorlatilag már a XVI. században teljesen kezében tartotta a császári és a pápai hatalmat egyaránt. Azaz a pápát meg a császárt ugyanezek a legnagyobb családok finanszírozták. Sőt, a Medici család annyira nekibátorodott, hogy két pápa is tőlük került ki. Így a XVI. században, és már az elején, az 1500-as években kész is a globális kapitalizmus világa.

Bakócz Tamás pápai trónus megszerzésre tett kísérlete idején.

Igen, Bakócz Tamás az ellenfele Giovanni di Medici-nek, akiből aztán X. Leó néven mégiscsak pápa lesz 1513-ban. Ehhez egyébként érdemes hozzátenni, hogy bár Bakócz Tamásnak hihetetlen nagy vagyon állt a rendelkezésére, de jelentős összegeket kapott Velencétől is. Attól a Velencétől, melynek nem lett volna ínyére, ha megalázó vereséget szenved a firenzei világhatalmi központtól. Mert ezek a városállamok ugyan látszólag egyszerű városok voltak, mint elsősorban Firenze, Velence, vagy Genova, Padova, Milano maga is. Legalább egy tucat olyan városállam virágzott akkor Itáliában, melyek egyenként is a globális kapitalizmus korai formáiként úgy működtek, mint a mai legnagyobb transznacionális ezermilliárd dolláros három „A” - az Apple, az Amazon meg az Alphabet, ami ugye a Google hivatalos neve -, tehát ezek már a globális kapitalizmus kész intézményei voltak.

De visszatérve a szocializmus-kapitalizmus dilemmára. A szocializmusként működő valami egy brutális politikai kapitalizmus volt, azaz egy politikai részvénytársaság tartotta kézben a totális hatalmat, és ezt brutálisan gyakorolta is. Nagy valószínűséggel, ha feltételezzük, hogy van alanya a történelemnek, mármint a Jóisten, akkor van anti-alany is, a rontás. Hívhatjuk rontásnak, sátánnak, ördögnek metaforisztikusan, tehát van ellentettje. Egyébként nem csak a kereszténységben, hanem az elmúlt 5000 év vallásainak a többségében jelen van ez a dualitás.

Shiva is ugye rombol.

Így van, a jó és rossz küzd egymással - leegyszerűsítve. Van néhány olyan gondolati rendszer, amely úgy véli, hogy a gonosznak, a rontásnak nincs alanya, hanem az inkább a jó hatástalansága, ahová nem ér el a jó. Az entrópia, a termodinamikában, az elméleti fizikában jól körülhatárolható fogalom, de csak idő kérdése volt, hogy ez mikor jelenik meg az emberi társadalmakra alkalmazott formában. Ha az elméleti fizikusok talán nem is tartják teljesen egzaktnak, hogy az entrópia - ami a rendezetlenség felé haladást, a rend felbomlásának folyamatát írja le - társadalmi létezésre vonatkoztatott fogalomként helytálló, és inkább pontatlannak tartják, de azt ők sem vitatják, hogy metaforaként elég jól alkalmazható. 

Az, hogy magának a lerontásnak, a szétrombolásnak is van-e alanya, tehát megnevezhető-e? Vagy egyszerűen csak annyi történik, amit József Attila gyönyörűen így fogalmaz meg „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz az a virág, ami van széthull darabokra”.

Igen, ami van, széthull darabokra. Jó lenne örökké élni, de magával az élettel, az emberi testtel, és egy idő után nyilván a test sanyargattatása nyomán a lélekkel is ezt történik.

Az emberiség évezredek óta keresi a választ erre, és a két alapválasz az, hogy mind a kettőnek van alanya, egyszerűen megfogalmazva a jónak is és a rossznak is. Míg bizonyos gondolati rendszerek inkább úgy látják, hogy állandóan jelen van az ép-ítő energia, a Teremtés csodálatos, kifinomult rendje, illetve annak folyamatos helyreállítására irányuló erőfeszítéseink. De ez egy nagyon-nagyon mélyről jövő alapvető összefüggéssel való szembeszegülés, vagyis azzal, hogy a magára hagyott világ magától szétszóródik, szétesik. Ami van, széthull darabokra.

Egy Bogár Naplója főcímkép

Diabolos. Ugye a bevezetőmben utaltam rá, hogy foglalkozni szeretnék az önreflexióval. Annál is inkább, mert ráadásul a mai (május 30.) Naplóban az egykori MDF-frakció kör-email-jét hoztad fel, hogy ez fájdalmasan érintett. Nekem nézőként az jött le, hogy ezek – valamennyien korosodunk, de akkor mondjuk 50 éves emberek mostanra 70- 80 évesek – az önreflexióra alkalmatlanok. Most nem őket szeretném, ha kritizálnád, hanem azt, hogy benned az önreflexióra való képesség honnan jön? Ez is egy gyerekkori áldás, hogy a szülők beléd nevelték?

Nagyon helyénvaló, és egyben azért nagyon kényes kérdés is ez. Kísérletet teszek a válaszra.

Bocsánatot kérek!

Nem! Ezt teljesen helyénvalónak tartom. Sietek megerősíteni azt, ami a kérdésedben benne volt, hogy a legcsekélyebb mértékben sem szeretnék megbántani személy szerint ott senkit. Az első szabadon választott parlament legnagyobb frakciója a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportja 1990-ben alakult meg, melynek én is tagja voltam. Borsod-megyei listavezetőként jutottam be a parlamentbe. A frakció megalakulásának 30. évfordulóját szerettük volna megünnepelni, azonban a covid ezt elmosta. Ám, az ekkor létrejött levelezőlista megmaradt, bár többnyire nem túlságosan aktív, de ha véletlenül valaki valami nagy követ dob ebbe az egyébként sima tükrű felületbe, annak nyomán szűnni nem akaró hullámzás kezdődik. Most ezt történt. Természetesen nem avatkoztam bele - illetlen dolog ez, mert csak olvasom őket - illetve nem feltétlenül természetes, de majd az önreflexió kapcsán mindjárt rátérnék erre. Nem feltétlenül természetes az, hogy nem nyilvánítok véleményt. Mégis természetesnek tartom, hogy nem nyilvánítok véleményt. Még ha ez talán bántóan hangzik, pedig abszolút nem akarom őket bántani. Érzelmileg mindenkit nagyra becsülök, és már egyre kevesebben élünk. A frakció tagok több mint fele életben van, többnyire 70 év felett már, van aki 80 felett.

Ami a legfájdalmasabb ebben a szemlélődésben - hallgatva a véleményüket -, hogy abszolút ugyanazokkal a fogalmakkal, és ugyanolyan értelmezési keretbe ágyazva próbálnak a mai világ kihívásaira választ adni. Ez szívszorító. Eltelt 35 év, de a fogalmak, a példák, a saját hőstetteik, amiket felhoznak pontosan ugyanazok.

Tehát a saját önigazoló sztorijaikat mesélik még ma is maguknak…?

Kivétel nélkül, ez így pontos. Az akkori önmagukat, és az azóta is változatlan megkövesedett, megcsontosodott önmagukat, ugyanazokkal a fogalmakkal, ugyanabba az értelmezési keretbe ágyazva, próbálják leírni. Itt fontos hozzátenni, hogy önmagában ez nem feltétlenül volna probléma, ha helytálló lett volna, akkor az az értelmezési keret, és az a fogalom készlet.

Hamis narratívák épülnek, hamis narratívákra?

Így van. Az igazán fájdalmas, hogy nem szembesültek ebben a 35 évben azzal, hogy az akkori narratíváink is hamisak voltak. Nyilván az enyém is. Kevés írásom maradt meg abból az időszakból, de látom akkori önmagamat és, hogy szánalmasan csekély részét láttam be a folyamatoknak. Talán nem pontos, hogy hamis narratívák, hanem inkább korlátoltak. Egy darabját láttatták. A szelíd elefántról szóló tanmesében bekötött szemmel kell meghatározni, hogy mit tapogatnak elefántot még soha nem látott résztvevők. Érdekes vélemények születnek attól függően, hogy ki éppen hol kapott helyet az elefánt tapogatásában. De, nem igazán adekvát az elefánt ontológiai lényegének a megfogalmazása. Azonban az anekdotaszerű történet kétségtelenül vicces. Körülbelül ilyen helyzetben voltunk akkor. Korlátolttá tett minket a történelem. Eleve bezárt egy gyerekes, szánalmas, korlátozott narratívába, így visszatekintve.

A Pozsonyi Csatáról egy francia, katonai attasétól hallottál először, tudtommal. Én meg tőled.

Ennél is rosszabb a helyzet. A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának politikai államtitkáraként az Antall-kormány francia kapcsolatok felelőse is voltam, ez utóbbi inkább kérés formájú megbízatás volt Antall József miniszterelnök részéről irányomban, és ez nem csak gazdasági, de politikai, kulturális területre is kiterjedt. Francia tagozatos gimnáziumba jártam, heti tíz francia órával, és a kötelező francia érettségi nehezebb volt, mint az állami nyelvvizsga. Az egyetemen pedig Illyés Gyula lánya volt a franciatanárom. Ezért kaptam ezt a megbízatást. A Lengyelország és Magyarország számára ’89-ben megítélt PHARE Segély Program nemzeti koordinátoraként a Saint-Cyr Katonai Akadémiára is eljutottam. Ezek szakértői segítségek voltak, tehát nem pénzt kaptunk, a pénzt ugyanis a nyugati szakértők kapták. Érdekes, hogy miként szakértettek ők itt?! Úgy, hogy az valójában a mi pénzünk volt, csak saját maguknak adták azért, hogy itt szakértsenek. Természetesen a szakértők 99,9 százaléka liberális, globális narratíva alapján szakértett. Tehát segítsen meg téged az Európai Unió, bocsánat, akkor Európai Közösségnek hívták még, mert ’92-ről beszélünk.

Tehát a Saint-Cyr Katonai Akadémián büszkén jelezték nekem, hogy bizony a Bataille de Presbourg a tananyag része, hiszen az a történelem nagy csatáinak egyike. Némi idő elteltével óvatosan visszakérdeztem, hogy ez nagyon érdekes, de miként kapcsolódik Magyarországhoz? Azt sejtettem, hogy Presbourg Pozsonyt jelentheti, amit ők következetesen Bratislavaként emlegettek persze. Ezt tisztáztuk. De mi is az a Bataille de Presbourg? Csodálkozva visszakérdeztem, ők meg még inkább csodálkozva kérdeztek vissza, mi az, hogy nem tudom mi történt 907-ben? Mondtam, nem tudok róla. Igen, ez ’90 végén vagy ’91 elején történt. Nem tudtam a Pozsonyi Csatáról. Ez szégyen, de jó példa arra, hogy mennyire korlátozott volt a világ, melyben egyáltalán a világról szóló saját narratívánkat próbáltuk megfogalmazni. Ez szimbólumként jól jelzi, hogy ugyan miként lehetett volna adekvát, értékes a narratíva, mikor a magyarság történetét illetően alapvető összefüggésekről sem tudunk. Szívszorító látnom, hogy a kör-email-ben hozzászólók egyikénél sem éreztem a legcsekélyebb mértékben sem, hogy a 35 évvel ezelőtti értelmezési kerete és fogalomkészlete kicsit tágult volna. Nem lenne baj az, ha valaki akár egész életén át őrzi az értelmezési keretet és a fogalomkészletet, ha adekvát módon fejezi ki a változó, kavargó világot. De az a probléma, hogy azt a világot is hibásan írta le az a narratíva, a mai még komplexebb, még bonyolultabban kavargó világ leírására is tökéletesen alkalmatlan. A sokféle, egyaránt hibás narratíva hangoztatója pedig egymás torkának esik, abban a hiszemben, hogy ő és egyedül csak ő képviseli az igazságot.

Ez egyrészt szellemi önreflexióhiány, és összefügg, ha jól értem, a lelki önreflexió hiányával is. Bocsánat, nem az MDF frakcióról, hanem Magyarországról beszélünk.

Persze. Érzem én, hogy a Teremtő egészen különleges ajándéka, ha az ember képes valamennyire erre. Próbálnék nem önfényezésbe torkolni. Igyekeztem megdolgozni azért, hogy ez a bizonyos narratívám mindazokat a kavargó, örvénylő történéseket, amelyek a világban végbemennek és tapasztalatként halmozódnak fel bennem, ezek minden létező hatását a kavargó fecsegő felszín és a hallgatag mély - József Attila Dunánál című versére utalva -, üzeneteit próbáljam megfejteni. Természetesen az igazság Istennél van - mondja Károly Gáspár gyönyörű fordításában. Az igazság maga Isten. Szeressétek azokat, akik keresik az igazságot, de óvakodjatok azoktól, akik már meg is találták azt. Tehát ember soha meg nem találhatja, ez egy végtelen folyamat. Az ember teremtett lelke képes lehet, szerencsés körülmények között arra, hogy az őt érő folyamatos élet- és léttapasztalatok hatására úgy alakítsa a világát észlelő értelmezési keretét és az ennek leírásához szükséges fogalomkészletét, hogy adott esetben az ember maga hoz létre olyan fogalmakat, amelyek nem léteznek. Nincs, de igény volna rá! Az utóbbi évek során időnként rákényszerített a sors, hogy olyan fogalmakat is alkossak…

A „NEM LÉTEZŐRE” gondolsz?

Igen. Nyilván a többsége alkalmatlan, az ember csak azért használja, mert valamit mondani kell. Amiről már tudja, hogy hibás és félrevezető, azt nem szívesen használja.  Ha azonban nem talál igazán szerencsés újat, akkor egy esetlen, ügyetlen szóval próbálja pótolni. De vak tyúk is talál szemet, időnként sikerül olyan fogalomra is lelni, ami tükrözi a világszerte zajló folyamatokat. Az angolban a manufactured, engineered kifejezést használják - a csinált -, ezt úgy szoktam fordítani, hogy „csinálva van”. Szándékos magyartalansággal. Utalva arra, hogy már a globális narratívákban is megjelent ez a feszültség, hogy a média valójában valóságipari művekként legyártja a hamis értelmezési kereteket, a hozzá kapcsolódó hamis fogalmakkal, melyek eleve téves, hamis világértelmezési logika ketrecébe zárnak jelentős, akár százmilliós embercsoportokat is.

Most, hogy így a „NEM LÉTEZŐT” előhoztad, akkor előhozom a „NEM létező” édestestvéreit, akiket a covid „jóvoltából” fedeztem fel. Megfogalmazóik mindannyian a pénz és a közgazdaságtan területéről jönnek. Az amerikai Catherine Austin Fitts az első Bush-kormány tagja, Wall Street-i pénzügyi guru MR. GLOBAL-nak hívja a „NEM LÉTEZŐT”, a német Richard Werner közgazdászprofesszor, központi banki szakértő pedig KÖZPONTI TERVEZŐKnek. Ez a két elnevezés erősen rímel a „NEM LÉTEZŐDRE”.

Bíztató, reményt keltő jel, hogy vagyunk páran világszerte és egyre többen, akik úgy gondoljuk, hogy igenis van alanya azoknak a történéseknek is, amelyeket a mainstream úgy próbál szemléltetni, hogy ezek teljesen spontán, abszolút önszabályozó folyamatok. „Még hogy alanya, ugyan már! Ez összeesküvés-elmélet gyártás!” Meg is van az első megbélyegző, hamis fogalom: összeesküvés-elmélet gyártás.

Catherine Austin Fitts Mr. Globalnak hívja a „nem létezőt”

Ez azért vicces, mert vajon, aki ezt a bélyeget adott esetben rám, vagy másokra használja, őt ki hatalmazta fel erre? Azonnal vissza lehet kérdezni, hogy te honnan tudod, hogy a tiéd az egyetlen üdvözítő, a valóságot visszatükröző narratíva az enyém viszont szánalmas összeesküvés-elmélet?

Tudniillik! Nekem és a hozzám hasonlóan gondolkodóknak nincsenek megbélyegző fogalmaink a másikra. Mi egyszerűen csak meghallgatunk mindenkit, és egyébként tényleg mindent érdemes elolvasni. Attól, hogy a világhatalmi pozícióban lévő Financial Times-ról, és Economist-ról tudja az ember, hogy mi az értelmezési-keret és fogalomkészlet, amit használnak, attól még lehet izgalmas, akár felemelő szellemi élmény, ha az ember olyan értelmezési kerettel, fogalomkészlettel találkozik, ami teljesen kizárja az én világleírásomat. De roppantul kíváncsivá teszi az embert, hogy vajon mi a legmélyebb oka, hogy ezt a számomra elfogadhatatlan értelmezési keretet, illetve fogalomkészletet létrehozzák?

A világban zajló viták egyik legfontosabb és legkényesebb kérdése, hogy van-e a világnak alanya?  Irányítja-e valaki a világot? Aki ezért akar rejtekezni. Ez teljesen érthető, ha így lenne! Nem biztos, magam sem vagyok teljesen biztos benne, hogy így van, noha egyre több jel utal arra, hogy így van.

Bocsánat, az időtlen szakrális hatalomra gondolsz most?

Így van. Ugyanis onnan kell kezdeni, hogy van egy időtlen, a Teremtés legbelső logikája szerinti hatalom. E szerint szerveződött például az ősi Egyiptom, mely hihetetlen méltóságteljes szellemi teljesítményre volt képes 3500 éven keresztül. Mi több, ezen szellemi teljesítmény technológiában való megjelenítésére is, mint piramisépítés. Így több ezer év távlatából a hétköznapi kultúrájukból, a tárgyaik megmunkálásából is méltóság, kifinomult rend sugárzik -, ennek az ember csak őszinte elismeréssel tud adózni. De Egyiptom, e szakrális birodalom is végül elhullt. Izgalmas lenne utána járni, hogy valójában miért? Az ember hajlamos azt gondolni, hogy ezek a szakrális energiák a végtelenségig képesek egy emberi közösség számára a méltósággal teli életet biztosítani. A piramis 6000 éve ott áll.  Most mi itt a Reviczky utcában beszélgetünk. Vajon a Reviczky utca mai épületeiből 6000 év múlva mennyi lesz jelen? Mindnyáján tudjuk, hogy a nyugatias modernitásnak nevezett valami mindent tud, csak maradandót alkotni nem. A maradandóság arra utal a szakrális kultúrák esetében, hogy a világnak van alanya, és ez nem más, mint a Teremtés. Hogy ez egyetlen Istenben testesül-e meg, vagy több Isten írja le megint izgalmas és roppant kényes kérdéseket vetne fel. De egy valamit bizonyosnak vehetünk, több ezer éven keresztül nem volt kérdés, hogy hogyan működik a világ. Maga a Teremtés és ennek belső szakrális logikája szerint az Isten földi képviselője és maga a piramis is ezt testesítette meg, mely egyetlen pontban tör az ég felé. Magában az isteni lényegben van a csúcsa a piramisnak, metaforaként. A társadalmak döntő többsége a XVIII. századig írástudatlan, ezért az ép-ítészet, a katedrálisok a szobrászaton, a freskókon, a gyönyörűséges üvegablakokon keresztül üzentek hihetetlenül kifinomult és pontos logikával az írástudatlan többségnek a világ működéséről.

A szakrális berendezkedés nem csak, hogy elrejtőzni nem akar, hanem éppen ellenkezőleg! Minden létező módon, méltóságteljesen meg akarja mutatni magát. Íme, ez a világ rendje! A méltósággal teli emberi élet, a kereszténység esetében az üdvösség úgy érhető el, ha ezt a rendet megismered, elsajátítod, és egész életed során mindent igyekszel megtenni annak érdekében, hogy ezt a rendet szolgáld. Addig ez a kérdés nem nagyon létezett, de a XV. századtól kezdve a XVIII. század brutális polgári forradalmaiig - élen az 1789-es franciával -, ezt a szakrális szerveződést zúzzák szét. Illetve ez már a kegyelemdöfés, mert hosszú folyamatról beszélünk, hiszen a carpe diem a reneszánsz jelszavaként már finoman utal arra, hogy nem az üdvösség meg a méltósággal teli élet, hanem a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyagtömeg szakadatlan növelése az, ami emberi. A többi csak mellébeszélés, ez az emberi élet egyetlen értelme.

XVI. Lajos francia király a kivégzése előtti éjszakán 1793. januárjában a naplójába leírt egy megrázó erejű mondatot: „kivégzésemmel Istent végleg kiparancsolják a hétköznapi politika világából”. Ez egy elképesztő erejű és mai logikával is teljesen érthető mondat. Több ezer éven keresztül a szakrális legitimáció - a legitimáció. Ami a berendezkedés természetes tudomásul vételét jelenti. Ez a világ rendje, ez a legitimitás. Több ezer éven keresztül ez eredendően szakrális volt, ám a nyugatias modernitás ezt radikálisan megváltoztatta. Ez egy deszakrális legitimitás, mely Isten helyére a népet illesztette, a népfelséget. A demokrácia, azért érintsük ezt a kényes kérdést is, a születése pillanatában…

Demokrácia mint fedősztori…

… mint fedősztori. Platón és Arisztotelész 2500 éve feltették a kérdést, hogy mi volna az emberi közösségek, jelesül a görög városállamok számára a lehetséges és üdvözítő berendezkedés? A demokrácia egyáltalán nem szerepelt az általuk követendőnek tartottak között. Egyértelműen úgy látták, hogy a demokráciában a nép csupán hivatkozási alap. A rend fenntartható a demokrácia keretei között, de mögötte oligarchikus érdekcsoportok állandó küzdelme zajlik. A demokráciát ők is csak - mai fordulattal - procedurális rendnek, egy jogilag létező olyan „rendnek” gondolták - amely azóta is sikeresen tudja megakadályozni, hogy az oligarchikus csoportok egymás torkának esve permanens polgárháborúba taszítsák az adott emberi közösséget. Erre kétségtelenül jó ez a demokráciának nevezett valami. De ez nemcsak, hogy nem jelenti a nép uralmát, de értelmezhetetlen is. Tudom, ezek a legkényesebb kérdések. Azt mondjuk, alulról jövő kezdeményezés és nép. De ki van alul? Tehát Isten alul van? Az ember zavarba jön a demokrácia hamis és kötelező értelmezésétől. Számomra értelmezhetetlen.

Mert ugye a Déloszi Szövetséget Krisztus előtt 478-ban is már ez a bizonyos „NEM LÉTEZŐ” spekulatív erő irányította.

Mi más? A Földközi-tenger keleti medencéjében - legalább 3500-4000 éve merész hajósok vitorláztak. Aki hajózik, az anyagokkal, árukkal, eszmékkel kereskedik. Míg a csere az emberi létezés száz fős kis közösségeiben közvetlen volt, addig csak esetenként szorult értelmezésre. Akkoriban azonban már Egyiptommal, Mezopotámiával létrejöttek a több millió embert egységes rendszerré szervezni képes szakrális birodalmak és megszűnt a lét közvetlensége, és belépett a közvetítők világa. Mi a közvetítő? A kereskedelem, a pénz és a média. Ez kikerülhetetlen. Ha a szakralitás képes a kereskedelmet, a pénzt és a médiát a saját szakrális ellenőrzése alatt tartani, akkor persze nincs probléma. Az egyiptomi eliteknek ez sikerülhetett, mert egyébként nem maradhatott volna fenn a birodalom 3500 éven át. De ahogy a szellemi elitek, tehát a szakrális birodalmak szellemi elitjei ezt kiengedik a kezükből...

Van egy nagyon fontos mondatod a PénzTitok című készülő könyvedből, „miért és hogyan képes az ember létrehozni olyan komplex rendszert, melynek komplexitása felett elveszti az ellenőrzést”. Hogy jutunk el ide?

Igen. Ennek az az alapvető oka, hogy minél komplexebb a rendszer, annál intenzívebb benne a csere. Egy vírus anyagcseréjét egy magunkfajta „emlősállat” anyagcseréjéhez hasonlítva, jelentős komplexitásbeli különbséget vehetünk észre. Nem lebecsülve, nem megsértve a vírust, vagy egy baktériumot, melyek figyelemreméltó dolgokat tudnak produkálni. De nyilván egy emlősállat szervezete jóval komplexebb. Minél komplexebb egy szervezet, annál több benne a közvetítő mechanizmus, így több esély nyílik az egész rendszer torzulására.

Ugye a rák maga a rendezetlenség megtestesítője. Egy időben ezért használtam a globalóma kifejezést, hiszen a globális kapitalizmus „nem létező” világrendszere, az azt irányító erők logikája, megfelel a rák működésmódjának. Azaz elszívja a világ erőforrásait a közvetítő mezőin keresztül. A média alapvetően a félrevezetéshez, a hamis értelmezési keret megadásához kell, hogy könnyebben kifoszthatók legyenek az emberi közösségek. A pénz és a kereskedelem meg alapvetően ennek a kifosztásnak az eszközévé válik.  A végén persze összeomlik a szervezet és a rák is. A szervezet abba pusztul bele, hogy egy idő után nem bírja a kettős nyomást, hogy egyre kevesebb erőforrása marad, pedig egyre több feladata volna, hisz féken kéne tartsa valahogy a korlátlanul zabáló és irányíthatatlan, rendezetlen ráksejteket.

Tehát a globális kapitalizmus egy élősködő berendezkedés - mert az, ezt most már szerintem mindenki látja a világon – élősdiségét pedig a közvetítő mezők - a média, a kereskedelem, a pénz - segítségével tudja folyamatosan fenntartani az egyre komplexebb rendszerben. A média eltereli a figyelmet, adja a hamis értelmezést, féken tart, önként és dalolva behódoltat. Az közvetlen nyílt véres erőszak azonban drága és bizonytalan is a kimenetele. „Jogállamban pénz a fegyver” - írja megdöbbentő pontossággal száz évvel ezelőtt Gyönyörűt láttam című versében József Attila.

Tehát az irányítja-e valaki a világot kérdésre a tanítványaimmal sikerült összeraknunk egy metaforisztikus gondolatkísérletet. Egy nagy asztalt fehér fényes papírral letakarunk, ráöntünk egy kis műanyag vödörnyi vasreszeléket, majd mágnesekkel elkezdünk játszani az asztal alatt. A mágnesek erővonalai mentén rendkívül érdekes rajzolatok jönnek létre. Aki ki van tiltva az „asztal alattiságból”, az így szól: „Miféle asztal? Nincs is asztal! Ez sík, nem is tudom, mire gondolsz? Mi az, hogy asztal alatt? Mágnes az asztal alatt? Most mondtam, hogy nincs asztal alattiság! Mágnes? Ezt meg honnan szeded? Ennél ócskább, primitívebb összeesküvés-elmélet, hogy mágnesek és asztal alatt - megáll az ember esze! Nem, ennek egész más magyarázata van.” – és máris jön a magyarázat, mert ugye az ember nem tud meglenni - egy magyar, meg különösen nem tud meglenni - magyarázat nélkül. Így aztán megjelennek a hamis magyarázatok, pláne ha nem szabad az asztal alá nézni. Sőt, el kell fogadni, hogy nincs „asztal alattiság”. „A mágnesesség, feltételezése meg úgy hülyeség, ahogy van, vagy gazemberség. Mert az is tudja, hogy nincs mágnes, csak azt hazudja, hogy van mágnes.” Ilyesféle helyzetben vagyunk.  Az, hogy a világnak - egyre nagyobb valószínűséggel tételezhetjük fel -, van alanya, van irányítója. Ez az alany rejtekezik, és ez abszolút logikus, mert aki nem látszik, az nincs, nem létező, ezért nem lehet kérdőre vonni. Nem lehet visszakérdeni, se interpellálni, se bírálni. Nem lehet választani adott esetben.

Bocsánat, és ez annyira erős, hogy ráadásul szuverén immunitást élvez, mint ahogy a bázeli Bank for International Settlements és intézményei is. Tehát törvények felett állnak.

A Bank for International Settlements központja Bazelben 

Tallián Hedvig felvétele

Így van, pontosan így van, hiszen aki ezt a pozíciót egyszer elérte, az utána már rendelkezik egy fantasztikus, korlátlan legitimációs eszköztárral. A kezében levő, hamis magyarázatot adó médiával, az egész jogrendszerrel, amelyik meghozza a törvényeket és szabályoz, mert a jogrendszeren keresztül, procedurálisan persze rendet kell tartani. Egyre nagyobb a valószínűsége, hogy igenis van ilyen alany, ami ráadásul hálózatos szerveződésű szemben a hierarchiával.

A hierarchia nemcsak, hogy elrejtőzni nem akar, hanem ahogy a katedrális vagy maga a piramis is éppen, hogy tanítani, szemléltetni akarja a vizuális művészetekkel - építészettel, szobrászattal, festészettel - a világ rendjét. A hálózat azonban rejtekezni akar, és úgy akarja a világot irányítani, hogy ez ne legyen érzékelhető. Niall Ferguson A tér és a torony - című művében ezt írja le, a hierarchia az a torony és látható. A téren nem feltétlenül észleljük a hálózatos szerveződési formákat - ugye a hálózat kutatás világszintű képviselője Barabási Albert László - melyeknek megvan az a tulajdonsága, hogy rendkívül nehéz pontosan beazonosítani, hogy valójában ki is ennek a hálózatnak az igazi mozgatója. 

Csak Sorost nem kutatja a világhírű tudós.

Látszólag a hálózat minden eleme ugyanolyannak néz ki. Sokszor ki is derül, hogy a hálózat igazi mozgatója valaki olyan, akire nem is gondolnánk. Soros épp azért van kitéve, hogy valakit lehessen ütni, és rá lehessen mutatni, bírálni, stb., de a feladata épp az ellenkezője. Általa nem megismerhetővé válik a hálózat, hanem a hálózat rejtőzködését tudja leírni. Akár ilyen dolgokkal is, hogy az USAID-ről kiderül, amit eddig csak sejtettünk, de már látjuk, hogy mire fordította az évi 70 milliárd dollárt. Pedig milyen „jótékony, kedves” intézménynek látszott. Időnként persze a véletlenek is segítenek a megértésben.

A dolog lényege azonban - visszatérve a mintázatok és a mágneses erővonalak mintázataira -, hogy a rendszerelmélet egy ága a statisztikai termodinamika szerint lehet ugyan egy komplex rendszer önszabályozó, de akkor abban a véletlen uralkodik. Ha viszont vannak ismétlődő mintázatok, akkor joggal gyanakodhatunk arra, hogy irányítva van. Persze, ott a mágnes, tehát az egész csinálva van. Csak nem látjuk sem magát az alanyt, sem a mechanizmust, melynek segítségével az alany mozgatja a világot.

Szeretnék kicsit ellenkezni, és egyben véleményedet kérni. Ugyanis Catherine Austin Fitts és Richard Werner professzor is az alulról való építkezést hangoztatják folyton. Catherine Austin Fitts Tennessee-ben a szülőhelyén próbálja az egészséges farmergazdaságot, tradicionális orvoslást alulról szervezve visszaépíteni, így újjászervezve az emberi életet. Werner prof pedig azt mondja - ezt én fordítottam le így -, mint az egészséges vérkeringés, a perifériákon is, ahhoz hogy a szervezet egészséges legyen, a vérkeringésnek az ujjak végében is meg kell történnie. Ehhez a kis bankoknak az emberek helyi közösségeinek működtetéséhez, az innovációihoz lehetővé kell tenniük a pénz helyben tartását. Ez a magyarság sorsára is rávetül.

Persze. Ez egy végtelen történet. Induljunk ki abból, amiben teljesen egyetértünk, hogy a szakrális rendet sikeresen bontotta le, roncsolta szét a globális kapitalizmus.

Dr. Richard A. Werner „Központi Tervezőknek” hívja a „nem létezőt”

Bakos Zoltán felvétele

Igen, ahogy szoktad mondani, a Szovjetunióban, és itt Kelet-Európában „véres péppé verik a parasztságot”. Richard Werner meg leírja, hogy a ’20-’30-as években - ugyanakkor - Amerikában a bankok a hitelbuborékon keresztül verik a farmereket ugyanúgy véres péppé.

Így van. Pedig ott már valójában nem is volna szükség ilyen brutális erőszakra. De 1929-33-ban Amerika teljesen lehetetlen helyzetben van, a tömeges nyomorúság anarchiába hajló állapota uralja - alapvetően pontosan emiatt. Ebből az is kiviláglik, hogy egy élősködő hajlamos a végzetes mohóságra. Akár hihetetlen rövid idő alatt is teljesen elpusztíthatja a gazdaállatot, míg a bölcs élősködő legalább azt felfogja, hogy valamennyit vissza kell juttatni, ha hosszan óhajt élősködni.

De abszolút helyes természetesen, és én is teljesen egyetértek ezzel, hogy ahol csak lehet, mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy először is felismerjék a helyi emberi közösségek, hogy egy része visszavehető és visszaépíthető abból, amit elpusztított az élősködő. Ez abszolút helyén való, és mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ahol csak lehet, megvalósuljon. Ez alkalmas a lepusztulás - legalábbis - fékezésére. Ez is óriási dolog, elismerem. De bizonytalan vagyok, mert sokkal mélyebb vitákat kellene folytatni ez ügyben.

Az egész világot uraló globális kapitalista szerveződési mód, ami Kínát és Indiát is bekebelezte - legalábbis látszólag - a tényleges állapotokat nehéz kiismerni, a jelek arra utalnak, hogy Kínában látványtechnikailag is elképesztő dinamikájú nyugatosodás megy végbe. Kérdés, hogy az ősi szakrális rend, jelen van-e?

Az alapkérdésre visszatérve, hogy a perifériákon megszerveződjön a saját élet minden dimenzióban részben ellene feszülve a globális rendszernek tehát lelki-erkölcsi szellemi értelemben - alapvetően. Ezt ugyanis meg kell érteni! Mert ha nem érti meg ezt az egészet az egyes ember, akkor nem fogja csinálni. Tehát lelki-erkölcsi szellemi alapokon létrehozni lokálisan a saját médiánkat, amely segít az alternatív gondolatok terjesztésében ez a kiinduló pont, és közvetítő mező. Minél kevesebb közvetítő legyen, tehát minél közvetlenebbül tudjuk átélni, tehát vissza a közvetlenséghez.

Vagy megtermelem a saját tojásomat a tyúkjaimmal, vagy ismerem azt, aki megtermeli.

Így van, ez mind helyénvaló. Csak én legalábbis - de lehet, hogy nincs igazam -, nehezen tudom elképzelni, hogy ez képes az egész rendszert átfordítani. A rendszer ugyanis túlságosan be van már ágyazva az emberi létezésbe, hogy az egész szerveződési modellen változtatni tudjon. De ez most egyelőre itt kettőnk között is legfeljebb hipotézis. Elmélyült vitákra volna szükség! Önmagukban ezek a lokális, egészség visszaállító törekvések helyesek és jók, de hogy miért nem tudják az egész rendszert megváltoztatni, mert maga a szerveződési mód már oly mértékben szövi át az élet minden részletét - horribile dictu a saját lelkünket is egyébként, a többség lelkét mindenféleképpen - ezért nem tud egy bizonyos ponton túlterjedni.

A többség ma lelki, erkölcsi, szellemi értelemben sincs olyan állapotban, hogy egyáltalán felfogja ezt. De ha fel is fogja, akkor sincs bátorsága és főleg kitartása. Mert ez a három erény - tudás, bátorság, becsület - szükséges. Tehát legyen bátorságom ellene feszülni ennek, ha látom, hogy ez elszívja előlem az életet. Legyen kitartásom is és becsületem, ha felismertem. Tudásommal, bátorságommal minden ellenkező próbálkozással szemben próbáljam ezt megtartani. Hadd mondjak egy fájdalmas példát és látszólag ez nagyon kényes politikai témát érint. Nem akarok megbántani ezzel senkit, de a történet valós.

Amikor 2010-ben az első kétharmadát szerezte meg ez az immáron tizenhatodik éve fennálló Nemzeti Nagykoalíció – mert ez nem Fidesz kormányzás -, hanem Nemzeti Nagykoalíció, akkor Orbán Viktor személyesen a családja körében kereste fel azt az Ángyán Józsefet, aki jeles személyisége volt a magyar paraszti társadalomnak, agráriumnak, azokkal a lelki, erkölcsi, szellemi hagyományokkal, melyeket mondjuk a népi írók már a ’20- 30-as évektől megtestesítettek. Agrármérnökként nyilván a közvetlen szakmai részét is értette. Tehát szakmailag, emberileg egyaránt a legalkalmasabb személy volt, ezért is kereste fel Orbán Viktor, hogy ne miniszter legyen, mert a miniszter inkább adminisztratív feladat, hanem az az államtitkári rangban lévő személy, aki az egész addigi elrontott, eltorzult rendszerváltás pusztító következményeit felméri a magyar paraszti társadalomban, és igyekszik mindent megtenni, hogy mentsük, ami menthető, a kormány támogatását maga mögött tudva.

Azt nem kell részleteznem, hogy részben maga a mezőgazdaság, az arra épülő élelmiszeripar és kiskereskedelem romokban hevert. A rendszerváltás első tíz éve ugyanis a legpusztítóbb, legocsmányabb módon darálta le visszafelé azt a parasztságot, amit a szocializmus nevű brutális politikai kapitalizmus, már egyszer odafelé darált. Ugyanis amikorra a 70-80-as években a magyar parasztság már valahogy legalább belakta, meg- és kiismerte ezt az egészet és megpróbálta a saját képére formálni, addigra végül rendkívül sikeres mezőgazdaságot épített. Ez volt a kádárizmus egyetlen igazán értékelhető sikere.

Az a bizonyos második gazdaság.

Így van. Önkifosztással, mert megvolt ennek az ára.  De végül is véghezvitte mindezt, ami mögött az a cinikus kádári logika húzódott meg, hogy „nincs az az ÁVO, amely úgy ki tudja fosztani a magyar parasztot, mint ő saját magát, hogyha ebben nem akadályozzuk meg”. Nem akadályozták, és kiderült, hogy világra szóló siker kerekedett belőle. Mikor már a magyar parasztság nagy nehezen kiismerte és belakta a lehetőségeit, és világra szóló sikert aratott, mert a világ mindkét része elismerte ezt a teljesítményt. Akkor az új „kitűnő” rendszerváltás ledarálta visszafele is a parasztságot. Pusztító módon magát a mezőgazdaságot, a paraszti társadalmat, az élelmiszeripart, és az élelmiszer kiskereskedelmet is szétverte.

Ezért bízta meg Orbán Viktor, tiszteletteljesen családja köréből felkérve és hangoztatva, hogy számára segítség és végtelenül hálás, ha Ángyán József ezt elvállalja. Két és fél év elteltével Ángyán József - megalázva, széttiporva, műve romokban heverve - távozott először a Fidesz kormányból, aztán a Fidesz frakcióból is, hisz országgyűlési képviselő volt.  Az egész a lehető legkeserűbb módon zajlott. Ez tény. Teljes kudarc. Őt személy szerint is kiközösítették, megalázták. Nem részletezem, mert nem ismerem a történések legbelső és legkényesebb hatalmi magvát. De ami történt, az legalábbis optikailag így néz ki, mert teljesen külső szemlélőként, hiszen nem voltam benne 2002-től kezdve a politikában, és ez 2013-14-ben zajlott le. Nem tudom megmondani mit történt, de valami rendkívül elszomorító és szívszorító. Néhány évvel azután, hogy Orbán Viktor érzi megtiszteltetésnek és Ángyán József elfogadja a megbízatást és megpróbálja mindezt helyreállítani, majd megalázottan, megszégyenülten távozni kényszerül. Pont.

Elnézést, hogy legalábbis ez a mai beszélgetésünk egy ilyen szívszorító mozzanattal ér véget, talán majd folytathatjuk valamilyen formában. De ez szimptóma. „Ekképp … sok nagyszerű, Fontos merény kifordul medriből S elveszti „tett” nevét.” - ahogy Shakespeare Hamlet szájába adja e szavakat, az arra is felhívja a figyelmet, hogy ugyan a magyarságot legalább fél évezrede iszonyatos módon pusztítja ez a „nem létező” erő, de akármilyen fájdalmas is ezzel szembesülni, ez a „nem létező” erő csak azért tudja pusztítani a magyarságot, mert a magyarság ezt hagyja. Nincs rosszabb útravaló annál, mintha úgy gondoljuk, hogy mi jók vagyunk, csak a világ rossz. Ezért semmi teendőnk nincs, csak leülünk, kuksolunk és várjuk, amíg a világ megjavul, és akkor minden rendben lesz. Nem háríthatunk! Nem tudom mással zárni ezt a beszélgetést. Mi vagyunk itt!

Ezt más helyettünk se felismerni, se megoldani nem fogja! Tudom, hogy ezzel a befejezéssel csak a feszültséget növelem - ami részben tudatos is -, mert ugye a sorozatok is úgy szoktak megszakadni, nem? Amikor a legizgalmasabb! Mindezt azért, hogy a sorozat következő részét is megnézzék, meghallgassák a kedves hallgatók.

Dr. Bogár László

Ezt felhívásnak veszem keringőre. De egy záró kérdéssel azért tegyük ezt kerekké ide kapcsolódva, mert Trianon 100. és Mohács 500. évfordulója közötti különleges idősávban vagyunk. Mindig el szoktam olvasni a Naplód alatt a hozzászólásokat, és a mai epizód végén valaki a szívemből szólt kb. így „magyarok vagyunk, és azért vagyunk, mert küldetésben vagyunk, és az a dolgunk, hogy felemeljük a világot”. Ez visszhangzik bennem. Rendszeresen szoktad emlegetni azt a népmesei fordulatunkat, hogy „ jó tett helyébe jót várj!” - mostanában épp nem, mert többször a Három-test Birodalom erőegyensúly körül forognak a gondolataid. Tehát valójában mi ezek vagyunk „a jó tett helyébe jót várj!” nemzete.

… és soha nem is leszünk mások. A szemet-szemért fogat fogért, az a bosszú népe. Mi nem a bosszú népe vagyunk. Mi azok vagyunk, akik az ősi történeteiket nem tudják mással befejezni, mint ezzel „jó tett helyébe jót várj! Semmi egyébbel ne foglalkozz! Ha képes vagy észlelni, pláne megcselekedni a jót, akkor miért kellene bármi máson törni a fejedet? Először is légy hálás, adj hálát a Teremtőnek, hogy megengedte neked, hogy észleld a jót. Mi több, éppen megtart azért egészségben, hiszen tudsz cselekedni, és akkor gondold, érezd, tedd a jót! Ennyi. „Jó tett helyébe jót várj!” 

 Tallián Hedvig

E beszélgetés azonos című podcastja itt hallgatható meg.